Bálványimádók és lázadók a „mindig így csináltuk”-nál megragadt keresztények

Azok a keresztények, akik megálltak a „mindig így csináltuk” szemléletnél, bezárták szívüket a Szentlélek meglepetései előtt és sosem jutnak el az igazság teljességéhez, mert bálványimádók és lázadók – Ferenc pápa így fogalmazott hétfő reggeli homíliájában a Szent Márta-ház kápolnájában.

Nyissuk meg a szívünket a Szentlélek újdonságára

Az első olvasmányban (1Sam 15,16-23) Sault, mint Izrael királyát elutasítja az Úr, mert inkább a népre hallgat, mint az Úr akaratára és nem engedelmeskedik neki. A nép a csatában elért győzelem után áldozatot akart bemutatni Istennek a jószág legjavával, mert azt gondolta, hogy „mindig így csináltuk”. De Isten ez alkalommal nem ezt akarta. Sámuel próféta szemrehányást tesz Saulnak: „Vajon egészen elégő áldozatokat s véresáldozatokat akar-e az Úr, s nem inkább azt, hogy engedelmeskedjenek az Úr szavának?”

Ugyanezt tanítja Jézus az Evangéliumban (Mc 2,18-22) – állapította meg Ferenc pápa. A törvénytudók szemére vetették, hogy tanítványai nem böjtölnek úgy, mint ahogy addig mindig szokás volt. Jézus az életben alkalmazott alapelvvel válaszol nekik: „Senki sem varr régi ruhára nyers szövetből foltot, mert elszakítja az ép részt is, és a szakadás még nagyobb lesz. Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe, különben a bor szétszakítja a tömlőket, és kiömlik, s a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőkbe való.”

Mit jelent ez? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Hogy megváltozik a törvény? Nem! A törvény az ember szolgálatában áll, aki pedig Isten szolgálatában áll és ezért kell, hogy az ember szíve nyitva álljon. A „mindig így csináltuk” szemlélet bezárult szívet eredményez. Jézus azt mondta nekünk: ’Elküldöm nektek a Szentlelket és Ő elvezet benneteket a teljes igazságra’. Ha a szíved bezárult a Lélek újdonsága előtt, sohasem jutsz el a teljes igazságra! – jegyezte meg a Szentatya. Keresztény életed csak ötvenszázalékos lesz, foltos, új dolgokkal megstoppolt, de olyan struktúrára alapozva, amely nem nyitott az Úr hangjára. Bezárt szíved lesz, mert nem vagy képes kicserélni a tömlőket.

Makacs és lázadó keresztények

Ez volt Saul király bűne, amely miatt az Úr elutasította. Sok keresztény bűne ez, akik abba kapaszkodnak, amit eddig mindig csináltak és nem hagyják a tömlők kicserélését. Egy félig élt, megfoltozott, megstoppolt, értelmetlen életben végzik – figyelmeztetett Ferenc pápa. A bűn a zárt szív, amely nem hallgatja meg az Úr hangját, amely nem nyílik meg az Úr újdonságára, a Szentlélekre, aki mindig meglep bennünket. A lázadás a „varázslás bűne”, a makacsság pedig bálványimádás.

Azok a keresztények, akik megmakacsolták magukat a „mindig így csináltuk” mentalitásban, abban, hogy ez a helyes út, vétkeznek: a varázslás bűnébe esnek. Olyan ez, mintha elmennének a jósnőhöz. Fontosabb az, ami korábban kimondatott és az, hogy ne változzon semmi, illetve az, amit érzek bezárt szívemben, mint az Úr Szava. A makacsság a bálványimádás bűne is: a keresztény, akik megmakacsolja magát, vétkezik! A bálványimádás bűnébe esik. Akkor mi tehát a helyes út, atyám? – tehetjük fel a kérdést. Megnyitni a szívet a Szentlélek előtt és megkülönböztetni, hogy mi Isten akarata – hangsúlyozta a pápa.

A megújításra váró szokások

Jézus idejében hagyomány volt, hogy a jó izraeliták böjtöt végezzenek. De van egy másik valóság: a Szentlélek, aki elvezet minket a teljes igazságra. Ezért van szüksége nyitott szívekre, olyan szívekre, amelyek nem makacsolják meg magukat önmaguk bálványának imádatában azért, mert fontosabb az, amit gondolnak a Szentlélek meglepetésénél.

Ez az az üzenet, amelyet ma az egyház ad nekünk. Ez az, amit Jézus olyan erősen hangsúlyoz: új bort új tömlőbe. A Lélek újdonságaihoz, Isten meglepetéseihez a szokásoknak is meg kell újulniuk. Az Úr adja meg a kegyelmet nekünk a nyitott szívhez, amely nyitott a Lélek hangjára, hogy meg tudja különböztetni azt, aminek már nem kell változnia, mert alapvető, attól, aminek meg kell változnia, hogy be tudja fogadni a Szentlélek újdonságát – zárta hétfő reggeli homíliáját Ferenc pápa.

A hitet nem könyvekből tanuljuk, hanem Isten ajándéka, amit kérni kell

A hit mindig győz, mert a vereség is átalakul győzelemmé. Ez nem egy „mágikus” dolog, hanem a személyes kapcsolat Istennel, amelyet nem könyvekből tanulunk meg: Isten ajándéka, amit kérni kell. Így összegezhető Ferenc pápa csütörtök reggeli homíliája, amelyet a Szent Márta-ház kápolnájában mondott.

Így végzi az a nép, amely eltávolodik Istentől

Az első olvasmány Sámuel könyvéből való és elmondja Isten népe vereségét a filiszteusok ellen. „A vereség igen nagy volt”, a nép elvesztett mindent, „méltóságát is”. „Mi vezetett ehhez a vereséghez?” – tette fel a kérdést a pápa. A nép „lassanként eltávolodott az Úrtól, világiasan és bálványaival élt”. Elmentek ugyan Siló szentélyébe, de úgy „mintha kulturális hagyomány lenne, elvesztették gyermeki kapcsolatukat Istennel. Nem imádták Istent! És az Úr magukra hagyta őket”. A nép még a Szövetség ládáját is felhasználja, hogy győzzön a csatában, de úgy mintha valami „mágikus” dolog lenne. „A ládában volt a Törvény, amelyet nem tartottak be és amelytől eltávolodtak.” Nem volt már „személyes kapcsolatuk az Úrral. Elfelejtették Istent, aki megmentette őket.” Vereséget szenvednek, 30 ezer izraelit megölnek, a Szövetség ládáját a filiszteusok elveszik, Héli két fia, a bűnöző papok, akik kihasználták az embereket Siló szentélyében, meghalnak. „Teljes vereség” – állapította meg a Szentatya. „Így végzi az a nép, amely eltávolodik Istentől.” Van szentélye, de szíve nem Istennel van, nem imádja Istent. „Hiszel Istenben, egy Istenben, aki kissé ködös, távol levő, aki nem lép be szívedbe és te nem engedelmeskedsz parancsolatainak. Ez a vereség!” A napi Evangélium (Mk 1,40-45) viszont egy győzelemről szól.

Volt hite!

„Akkor odajött hozzá egy leprás, és térdre esve így kérlelte: ,,Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.'' Provokálja az Urat mondván, hogy ’én az élet vesztese vagyok, de te átalakíthatod ezt a vereséget győzelemmé!’ ,,Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.'' A leprás ugyanis vesztesnek minősült, aki nem élhetett közösségi életet, mindig ’kiselejtezték’, félre állították. Jézus megkönyörült rajta. Kinyújtotta kezét, megérintette, s közben azt mondta neki: ,,Akarom, tisztulj meg!'' Így, egyszerűen: ez a csata két perc alatt véget ért győzelemmel. Az előző egész napos csata pedig vereséggel zárult. Ebben az emberben volt valami, ami arra indította, hogy Jézushoz menjen és ezzel a kihívással álljon elé. Volt hite! – mutatott rá Ferenc pápa.

Képesek vagyunk hegyeket megmozgatni, a hit képes erre

János apostol azt mondja, hogy a világ feletti győzelem a hitünk. „Hitünk mindig győz!” A hit győzelem. Ahogy ez a férfi mondja: ’Ha akarod, meg tudod tenni.’ A vereséget szenvedők az első olvasmányban imádkoztak Istenhez, elhozták a Szövetség ládáját, de nem volt hitük, elfelejtették. Ennek az embernek volt hite és amikor hittel kérünk valamit, Jézus maga mondta, hogy hegyeket mozgathatunk meg. Képesek vagyunk hegyeket megmozgatni, a hit képes erre. Jézus is ezt mondta: ’Bármit kértek az Atyától nevemben, megkapjátok. Kérjetek és megadatik, kopogtassatok és befogadásra találtok.’ De a hittel kell ezt tenni, ez a mi győzelmünk – figyelmeztetett a pápa.

A mi győzelmünk: a hitünk!

Végül homíliáját ezzel az imával zárta: Kérjük az Úrtól, hogy imánk mindig a hitben gyökerezzen, a belé vetett hitből szülessen. A hit kegyelme ajándék, a hit. Ezt nem a könyvekből tanuljuk meg, hanem egy ajándék, amelyet az Úr ad. Kérjük: ’adj nekem hitet!’ ’Hiszek, Uram!’ – mondta az az ember, aki kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg gyermekét: ’Kérlek Uram, segítsd az én kis hitemet!’ Hittel imádkozik és meggyógyul gyermeke. Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy hittel tudjunk imádkozni és hogy biztosak legyünk abban: minden dolgot, amit kérünk tőle, megkapunk azzal a bizonyossággal, amelyet a hit ad nekünk. Ez a mi győzelmünk: a hitünk! – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Az Egyház a Lélek újdonságaival halad

Ferenc pápa kedd reggel a Szent Márta Házban tartott szentmise homíliájának témáját az Apostolok Cselekedeteiből vette: az egyház a Szentlélek vezetésével bátran rátalált az új útra.

A tanítványok Antióchiába érkezve előbb a zsidóknak, majd a görögöknek is hirdetik az evangéliumot és sokan hitre jutottak. Többeket nyugtalanság fogott el a pogányok előtti nyitás miatt, de amikor Barnabás Antióchiába érkezett, boldogan látta, hogy a görögök megtérése az Isten műve.

Isten az újdonságok Istene

Ferenc pápa utalt azokra az ószövetségi próféciákra, melyek Úr eljöttéről szóltak, aki a népek megváltására érkezik. Erről tanúskodik Izajás próféta könyvének 60. fejezete, de sokan nem értették ezeket a szavakat. „Nem értjük, nem értjük Istent, az újdonságok Istenét – mondogatták, ő pedig azt mondja nekünk: „Íme, én újjáalkotok mindent”. A Szentlélek éppen ezért jött, hogy megújítson minket és továbbra is folytatja a megújításnak ez a munkáját. Ez pedig egy kicsit félelmet kelt – mondta a pápa. Az egyház történetében, kezdettől fogva egészen napjainkig, láthatjuk ezt a félelmet, a Szentlélek újdonságaival szemben”.

A Lélekben ismerjük fel Jézus hangját

„Igaz – ismerte el a pápa – valójában kétféle újdonság van. Vannak olyanok, melyek az Isten újdonságai, mások nem. Hogyan tudom őket egymástól megkülönböztetni? – tette fel a kérdést. Barnabásról és Péterről azt tartották, hogy a Szentlélek emberei. Mindkettőben a Lélek lakott, aki megláttatja az igazságot. Mi magunk erre képtelenek vagyunk. Értelmünkkel ez nem sikerül nekünk. Tanulmányozhatjuk az üdvösség történetét és a teológiát, ám a Szentlélek nélkül nem értjük meg azt. Mert éppen Ő az, aki – Jézus szavával élve – megérteti az igazságot, akiben felismerjük Jézus hangját, ahogy ő maga mondja: „Juhaim hallgatnak a hangomra, én ismerem őket és ők követnek engem.”

Az Egyház a Lélek újdonságaival halad előre

„Az egyház előrehaladása a Szentlélek műve, akiben felismerjük az Úr hangját – szögezte le a pápa. De hogyan tudok biztos lenni abban, hogy az a hang, amit hallok, valóban az Úr hangja, ahogy a Lélek által felismerjük - tette fel a kérdést. Az imádsággal, mert imádság nélkül nincs hely a Szentlélek számára. Kérjük az Úrtól ezt az adományt, hogy minden időben meg tudjuk különböztetni, mit is kell csinálnunk? Az üzenet ugyanaz: az egyház megy előre, ezekkel a meglepetésekkel, a Szentlélek meglepetéseivel. Különbséget kell tudni tenni, ehhez pedig imádság szükséges.

Kockáztatva, imádsággal és bátran

Kérjük hát ezt a kegyelmet. Barnabás a Lélekkel volt eltelve és rögtön megértette. Péter látta és szólt: „De ki vagyok én, hogy megtagadjam az keresztséget tőlük?”. Ő az, a Lélek, aki nem engedi, hogy hibázzunk. Ellenvetést lehet tenni: „De hát miért van annyi probléma? Csináljuk továbbra is úgy a dolgokat, ahogyan eddig is tettük!”. De úgy folytatni a dolgokat, ahogy eddig is tettük – figyelmeztetett a pápa – az a halál alternatívája. Éppen ezért kockáztatni kell, imádsággal és alázattal, elfogadni, hogy a Szentlélek kéri azt tőlünk, hogy változtassuk meg ezt az utat.”

Ne csináljunk az életből tárgyi emlékmúzeumot

„Az Úr azt ígérte nekünk – mondta végül a pápa –, hogy ha esszük az ő testét és iszunk az ő véréből, akkor életünk lesz. Most folytassuk a misét ezekkel a szavakkal: Uram, te velünk vagy itt az Eucharisztiában. És belénk jössz a Szentlelkeddel. Add nekünk a kegyelemedet, hogy ne féljünk, amikor a Lélek bizonyossággal mondja nekünk, hogy tegyünk egy lépést előre. Kérjük ezt a bátorságot, apostoli bátorságot, hogy vigyük előre az életet és ne csináljunk a keresztény életünkből tárgyi emlékmúzeumot!” – zárta kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Az evangéliumot olvassuk a tévésorozatok helyett: kéri a pápa keddi homíliájában

Az evangéliumról való napi elmélkedés segít, hogy ráleljünk az igazi reménységre. Ezt emelte ki szentbeszédében Ferenc pápa kedden reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén. Vegyük minden nap kezünkbe a Szentírást akár csak tíz percre is, hogy beszélgessünk az Úrral, ahelyett, hogy tévésorozatokat néznénk, vagy a szomszéddal társalognánk.

A remény magva Jézus

Mi a reménység magva? Függesszük tekintetünket Jézusra. Ferenc pápa a Zsidókhoz írt levélről elmélkedve a reményről beszélt. Ha nem hallgatjuk az Urat – mondta -, lehetünk ugyan optimisták, lehetünk pozitív beállítottságúak, de a reményt csak akkor tanuljuk meg, ha Jézusra tekintünk. Ezért fontos a szemlélődő ima. Jó, ha mindennap elimádkozzuk a rózsafüzért, ha beszélünk az Úrral, amikor nehézségünk támad, beszélünk a Szűzanyával vagy a szentekkel. De fontos az ún. szemlélődő ima is, amit csak az evangéliummal a kezünkben végezhetünk.

Szemlélődő ima

„Hogyan végezhetem a szemlélődő imát a mai evangéliumról?” – tette föl a kérdést a Szentatya, majd így folytatta: „Látom, hogy Jézus a tömegben volt, nagy tömeg vette őt körül. A szakasz ötször is említi a szót: tömeg. ’De hát Jézus nem pihent?’ Gondolhatnám: ’mindig csak a tömeggel volt’… De élete nagy részét Jézus az utcán töltötte, a tömeggel együtt. Hát akkor nem is pihent? De igen, egyszer – mondja az evangélium – a hajón aludt, de vihar támadt és a tanítványok fölkeltették őt. Jézus folyton az emberek között volt. Tehát így nézem Jézust, így szemlélem, így képzelem el Őt. És elmondom Jézusnak mindazt, ami eszembe jut, hogy elmondjam neki”.

Magunk elé képzelni a jelenetet

Ferenc pápa ekkor maga elé képzelte a jelenetet: a mai evangélium egy beteg nőről beszél, aki a tömegben állva megérinti Jézus ruháját. Jézus nemcsak érti, hanem érzi is a tömeget! Érzi mindnyájunk szíve dobbanását, mindegyikünkét. Valamennyiünkre gondot visel, mindig! Ugyanez történik, amikor a zsinagóga-elöljáró odamegy hozzá és elmondja, hogy súlyosan beteg a kislánya. Jézus ekkor mindent otthagy és vele foglalkozik. Tovább vizualizálva a jelenetet a pápa így folytatta: Jézus odaér a zsinagóga-elöljáró házába, ahol az asszonyok sírnak, mert a kislány meghalt. Az Úr azonban nyugalomra inti őket, mire az emberek kinevetik. Itt látszik Jézus türelme – fűzte hozzá a Szentatya. Aztán a kislány feltámasztása után Jézus ahelyett, hogy azt mondaná: Gyerünk, Istenem!, azt mondja nekik: Adjatok a kislánynak enni. Jézus mindig észreveszi az előtte lévő kis részleteket.

15 perc napi evangélium

A pápa ezután így folytatta: „Amit én csináltam a mai evangéliummal, az a szemlélődő ima: fogom a Szentírást, elolvasom és beleképzelem magam a jelenetbe; elképzelem, mi történik és beszélek Jézussal, ahogy a szívemből jön. Ezzel pedig növeljük a reményt, mert szilárdan Jézusra szegezzük tekintetünket. Végezzétek ezt a szemlélődő imát! – De nekem annyi a dolgom! – Akkor csak 15 percre vedd a kezedbe a Szentírást, olvass el egy kis szakaszt, képzeld el, hogy történt és beszélj róla Jézussal! Így a tekintetedet Jézusra függeszted, és nem egy tévésorozatot nézel például. A füleddel Jézus szavait hallgatod és nem a szomszéd vagy a szomszédnő locsogását…”.

Mindig imádkozni

Így pedig a szemlélődő ima segít bennünket a reményben. Megélni az evangélium lényegét. Mindig imádkozni! – buzdított a pápa. Mondjuk el az imákat, a rózsafüzért, beszéljünk az Úrral, de végezzük ezt a szemlélődő imát is, hogy tekintetünket Jézusra függesszük. Ebből az imából jön a remény. És így keresztény életünk ebben a keretben mozog, emlékezet és remény között.

Emlékezet és remény

„Emlékezete a megtett útnak, emlékezete az Úrtól kapott számos kegyelemnek. Remény az Úrra tekintve, hiszen egyedül ő adhat nekünk reményt. Ahhoz pedig, hogy az Úrra tekintsünk, megismerjük az Urat, fogjuk az evangéliumot és végezzük el ezt a szemlélődő imát. Ma például találjatok 10 percet, 15-öt, nem többet, és olvassátok az evangéliumot, képzeljétek el, és mondjatok valamit Jézusnak. Semmi többet. És így jobban megismeritek Jézust, a reményetek pedig növekszik. Ne feledjétek, tekintsetek szilárdan Jézusra. Ehhez kell a szemlélődő ima” – fejezte be kedd reggeli szentbeszédét Ferenc pápa.

Az üdvösség és Jézus közbenjárása fontosabb a gyógyulásoknál - a pápa homíliája

A legfontosabb nem a fizikai gyógyulás kegyelme, hanem a tény, hogy Jézus üdvözített bennünket és közbenjár értünk. Ferenc pápa ismét megkezdte reggeli szentmiséit a hívek csoportjaival a Szent Márta ház kápolnájában.

A nép reményt lát Jézusban

A napi Evangéliumot (Mk 3,7-12) kommentálva, amelyben a tömeg mindenhonnan Jézus köré sereglik, a pápa megállapította: Isten népe az Úrban találja meg a reményt, mert cselekedetei, tanítása megérinti szívüket, ugyanis Isten Szavának erejével rendelkezik. A nép megérzi ezt és látja, hogy Jézusban teljesednek be az ígéretek és, hogy benne van a remény. A nép kissé unta azt a módot, ahogyan az akkori törvénytudók tanították a hitet. Sok parancsolatot, előírást helyeztek vállukra, amelyek azonban nem érkeztek el az emberek szívéhez. Amikor látják és hallják Jézust, javaslatait, a nyolcboldogságot, megéreznek magukban valamit, a Szentlélek felébreszt bennük valamit és elmennek Jézushoz.

Isten keresésének tisztasága

A tömeg azért megy Jézushoz, hogy gyógyulást nyerjen, vagyis saját javát keresi. Sosem tudjuk Istent követni a szándék tisztaságával, mindig egy kicsit magunknak akarunk, aztán egy kicsit Istennek… - jegyezte meg Ferenc pápa. Az út pedig az, hogy megtisztítsuk ezt a szándékot. Az emberek elmennek és keresik Istent, de keresik az egészséget, a gyógyulást is. Rávetették magukat Jézusra, hogy megérintsék, hogy megnyilvánuljon ereje és meggyógyítsa őket.

Jézus üdvözít

A legfontosabb dolog azonban nem az, hogy Jézus meggyógyítson bennünket. Ez egy másfajta gyógyulás egyik jele. Nem is az a legfontosabb, hogy Jézus szava megérintse szívünket. Ez természetesen segít abban, hogy találkozzunk Istennel. A legfontosabb dolog az, amit a Zsidókhoz szóló levélben olvasunk: Krisztus tökéletesen üdvözíti azokat, akik általa jutnak közel Istenhez. Jézus valóban mindig élő jelenlét, hogy közbenjárjon érdekükben. Jézus üdvözít és Ő a közbenjáró, ezek a kulcsszavak – hívta fel a figyelmet a Szentatya.

Jézus üdvözít! A gyógyulások, szavai, amelyek megérintik a szívet, jelek és az üdvösség kezdete. Sokak üdvösségének útja az, hogy elindulnak meghallgatni Jézust vagy gyógyulást kérnek, majd visszatérnek Hozzá és meghallják az üdvösséget. Jézusnál fontosabb az, hogy meggyógyítson? Nem, nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy üdvözítsen bennünket! – mutatott rá Ferenc pápa. Ő az Üdvözítő. Ez a hitünk ereje!

Jézus közbenjár értünk

Jézus felment az Atyához és minden nap, minden percben közbenjár értünk. Ez nagyon aktuális. Jézus az Atya előtt felajánlja életét, a megváltást, megmutatja az Atyának sebeit, az üdvösség árát. Mi pedig amikor egy kicsit mélyre kerülünk valamiért, emlékezzünk, hogy Ő folyamatosan imádkozik és közbenjár értünk. Erről gyakran megfeledkezünk – tette hozzá a pápa. Jézus azonban felment a mennybe, elküldte nekünk a Szentlelket és ezzel vége lenne a történetnek? Nem! Most is, minden pillanatban Jézus közbenjár értünk. Ebben az imában, hogy „Uram Jézus, irgalmazz nekem”, közbenjár értem. Forduljunk az Úrhoz és kérjük ezt a közbenjárást – buzdított Ferenc pápa.

Isten népének jövője

Tehát a középpontban az áll, hogy Jézus az Üdvözítő és a Közbenjáró. Ezt véssük a fejünkbe. A tömeg Isten népe reményének megsejtésével kereste Jézust, amely várta a Messiást, és igyekezett megtalálni Benne az egészséget, az igazságot, az üdvösséget, mert Ő az Üdvözítő és ma is közbenjár értünk.

Végül Ferenc pápa így imádkozott: Keresztény életünkben legyünk egyre jobban meggyőződve arról, hogy üdvözítve lettünk, hogy van egy üdvözítőnk, Jézus, az Atya jobbján, aki közbenjár értünk. Az Úr és a Szentlélek segítsen nekünk megérteni ezt! – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Nem lehetünk keresztények a Szentlélek kegyelme nélkül

Ferenc pápa homíliájának középpontjában Szent Pál Efezusiakhoz írt levelének tanítása állt. A levélben az Apostol leírja, hogy megtapasztalta Krisztust és ezért mindent maga mögött hagyott, mert beleszeretett Krisztusba. Pál imádja Krisztust, meghajtja térdét az Atya előtt, aki „mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk, vagy megértünk” (Ef 3,14-21). Szent Pál határtalanul imádja ezt az Istent, aki olyan, mint egy parttalan tenger, egy óriási tenger. Pál azt kéri az Atyától mindnyájunk számára, hogy megerősödjünk, benső emberré váljunk Lelke által.

Azt kéri az Atyától, hogy a Szentlélek jöjjön és erősítsen meg bennünket, adjon erőt. Nem haladhatunk előre a Szentlélek ereje nélkül. Saját erőnk gyönge. Nem lehetünk keresztények a Szentlélek kegyelme nélkül. Éppen a Szentlélek az, aki megváltoztatja szívünket, aki révén előbbre jutunk az erényekben, hogy beteljesítsük a parancsolatokat – mondta homíliájában Ferenc pápa, majd így folytatta:

Azután Pál kér egy másik kegyelmet is az Atyától: Krisztus jelenlétét, hogy növeljen bennünket a szeretetben. Krisztus szeretetét, amely minden ismeretet felülmúl, nem érthetjük meg másként, csak ennek a végtelen hatalmasságnak az imádata által.

Ez Pál misztikus tapasztalata. Megtanítja a dicsőítő imát és az adoráció imáját. Kicsinységeinkkel, számos önző érdekünkkel szemben Pál robbanásszerű dicsőítő imában tör ki, adorációban kéri az Atyát, hogy küldje el számunkra a Szentlelket, hogy erőt adjon nekünk életünkhöz; értesse meg velünk Krisztus szeretetét, és Krisztus szilárdítson meg bennünket a szeretetben. És ezt mondja az Atyának: Köszönöm, hogy Te képes vagy megtenni azt is, amit mi még csak remélni sem merünk”. Ez egy nagyon szép ima – tette hozzá a Szentatya.

Végül Ferenc pápa ezekkel a szavakkal zárta csütörtök reggeli homíliáját:

Ezzel a benső élettel meg lehet érteni, hogy Pál mindent maga mögött hagyott és mindent szemétnek, értéktelennek tart, hiszen elnyerte Krisztust és Krisztusban él. Jót tesz, ha így gondolkozunk, jót tesz, ha imádjuk Istent mi is. Jót tesz, ha Istent dicsőítjük, ha belépünk ebbe a határtalan, óriási nagylelkűség és szeretet világába. Jót tesz, mert így előbbre juthatunk a nagy parancsolatban – az egyetlen parancsolatban, amely az összes többi alapját alkotja: ez pedig a szeretet; szeressük Istent és szeressük testvéreinket.

A Szentlélek pecsétje által kezünkben a Mennyország

A Szentlélek az a „fénypecsét”, amellyel Isten a mennyországot a keresztények kezébe adta, akik viszont gyakran hátat fordítanak ennek a fénynek egy félhomályban, sőt mi több csalfa fényben és a képmutatás csillogásában élt élet érdekében – mondta Ferenc pápa péntek reggel, a Szent Márta Házban bemutatott szentmiséjén.

Ahogy Szent Pál írja (Ef 1,11-14), a keresztények megkapták a Szentlélek pecsétjét, mert hittek az Evangéliumban. Az Úr ez által az ajándék által – folytatta a pápa – nem csak kiválasztott minket, hanem olyan életmódot adott nekünk, amely nem csak szokások egy listája, hanem valódi önazonosság.

„A Szentlélek megpecsételte szívünket, és elkísér minket utunkon. Ez a Jézus által megígért Lélek nem csak identitást ad, hanem örökségünk záloga is. És a Szentlélek e pecsétje által kezünkben van a mennyország.”

És mindennek ellenére nem vagyunk védve az ellen, hogy legalább is egy pár kísértésben el ne csússzunk. Például „amikor nem azt mondom, hogy ki akarjuk törölni a Szentlélek-adta identitásunkat, de opálossá akarjuk tenni azt: a langyos keresztényekről van itt szó. Keresztény, persze, vasárnaponként elmegy misére, csak éppen az életén nem látszik ez az identitás. Úgy él, mint egy pogány, de «keresztény». Langyosnak lenni… Opálossá tenni önazonosságunkat…” – figyelmeztetett Ferenc pápa, majd így folytatta: „a másik bűn az, amiről Jézus így beszélt tanítványainak «óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól» (Lk 12,1b). Úgy tenni mintha… Úgy teszek, mintha keresztény volnék, de nem vagyok az. Nem vagyok őszinte és egyenes: egy dolgot mondok «igen, igen, keresztény vagyok», de olyan dolgokat teszek, amelyek nem keresztényiek.”

Pál apostol írja, hogy egy a Szentlélek-teremtette identitás szerint élt keresztény élet egészen más „vastagságú” ajándékokkal jár: „szeretet, öröm, béke, nagylelkűség, jóság, jóakarat, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Kérjük az Úr kegyelmét, hogy figyelmesek legyünk a Szentlélek pecsétjére, a mi keresztény identitásunkra, amely nem csupán ígéret, nem, már zálogként a kezünkben tartjuk azt”.

A Szentlélek adja meg a keresztény ember identitását, nem pedig a teológiai diploma

A keresztények a Szentlélektől nyerik tekintélyüket, nem pedig az emberi bölcsességből vagy a teológiai diplomából. A pápa ezúttal azt hangsúlyozta, hogy a keresztény önazonosságot Krisztus Lelke, nem pedig a világi szemlélet adja meg nekünk.

Az embereket megdöbbentette Jézus tanítása, mert szavának tekintélye volt. Ferenc pápa a keddi evangéliumi szakaszból kiindulva elmélkedett az Úr tekintélyének természetéről, illetve a belőle következő keresztény identitásról. Jézus nem egyszerű prédikátor volt, mivel a Szentlélek felkenése által kapta meg tekintélyét. Jézus Isten felkent fia volt, akit azért küldött, hogy üdvösséget, szabadságot hozzon az embernek. Egyesek azonban megbotránkoztak Jézus stílusán, identitásán és szabadságán – mondta a pápa, majd így folytatta:

Mi pedig föltehetjük magunknak a kérdést, milyen a mi keresztény identitásunk? Jól mondja Szent Pál az első korinthusi levélben (vö. 1Kor 2,10b-16): ezekről a dolgokról mi nem az emberi bölcsesség sugallta szavakkal beszélünk. Pál nem azért hirdetett, mert a Lateráni vagy a Gergely egyetemen tanult... Nem és nem! Nem emberi bölcsességgel, hanem a Lélek által tanított szavakkal hirdetett, a Lélektől felkenve, s a „lelkiekhez lelkieket mérve". De az ember saját erejéből nem érti meg Isten Lelkének dolgait, egyedül nem képes fölfogni azokat.

Ezért ha mi, keresztények nem értjük meg a Lélek dolgait, nem adjuk tovább és nem tanúskodunk róla, elveszítjük identitásunkat. Az ilyenek számára a Lélek dolgai őrültségek, mert nem képesek értelmezni őket. A Szentlélek által mozgatott ember azonban mindent megítél: szabad anélkül, hogy őt bárki más megítélné.

A keresztény identitás tehát Krisztus gondolata, vagyis Krisztus Lelke – jelentette ki Ferenc pápa, majd hozzátette: az, ha nem a világ szemlélete szerint élünk, nem úgy gondolkodunk, nem úgy ítélkezünk. Lehet öt diplomád is teológiából és még sincs benned a Szentlélek. Lehetsz nagy teológus, de nem vagy keresztény, mert nincs meg benned Isten Lelke. A Szentlélek adja meg a tekintélyedet, az identitásodat – magyarázta a pápa.

A nép ezért nem szerette azokat a prédikátorokat, törvénytudókat, mert bár teológiáról beszéltek, nem tudtak a szívhez szólni, nem adtak szabadságot. Nem voltak képesek elvezetni a népet saját identitásához, mert nem voltak felkenve a Szentlélek által. Jézus tekintélye és a keresztény ember tekintélye éppen ebből a képességből ered, hogy megértsük a Lélek dolgait, beszéljük a Lélek nyelvét. A Szentlélek felkenéséből származik.

Hányszor és hányszor találkozunk a hívek között egyszerű idős asszonyokkal, akik talán még az általános iskolát sem végezték el, de jobban beszélnek egy teológusnál, mert bennük van Krisztus Lelke. Az a Lélek, amely Szent Pálban is megvolt és amit mindannyiunknak kérnünk kell. Urunk, add meg nekünk a keresztény identitást, amely neked volt. Add nekünk Lelkedet. Add meg nekünk, hogy úgy gondolkozzunk, érezzünk, beszéljünk, ahogy Te, vagyis add nekünk, Urunk a Szentlélek felkentségét.

Az evangéliumot ne bölcs szavakkal hirdessük, hanem alázatosan

A napi olvasmányokhoz fűzve gondolatait a Szentatya elmagyarázta, hogy mit jelent Isten Szava és hogyan kell azt befogadnunk. Szent Pál arra emlékezteti a korinthusiakat (1Kor 2,1-5), hogy nem „kiváló beszéddel vagy bölcsességgel léptem föl, hogy hirdessem nektek, amiről Isten tesz tanúságot".

Nem, másképpen, más stílusban mentem el hozzátok. A Szentlélek és hatalmának bizonyítására. Azért, hogy hitetek ne emberi bölcsességen, hanem Isten hatalmán alapuljon! Isten Szava más, mint az emberi szó, nem azonos egy bölcs, tudományos, filozófiai szóval. Egészen más: egy másik világból jön.

Ez történik Jézussal, amikor az Írásokat magyarázza a názáreti zsinagógában, ahol felnövekedett. Földijei kezdetben csodálják őt szavai miatt, de később feldühödnek és meg akarják ölni. Egyik végletből a másikba esnek – hangsúlyozta a pápa – mert Isten Szava különbözik az emberi szótól. Isten, Fiában szól hozzánk, vagyis Isten Szava maga Jézus. Jézus pedig „botránykő". Krisztus keresztje megbotránkoztat. Isten Szavának ereje: Jézus Krisztus, az Úr. Hogyan fogadjuk be Isten Szavát? Mint ahogy Jézus Krisztust fogadjuk be.

Az egyház azt mondja, hogy Jézus jelen van az Írásokban, Szavában. Ezért olyan fontos, hogy napközben elolvassunk egy-egy szakaszt az evangéliumból.

Azért, hogy tanuljunk? Nem! Azért, hogy megtaláljuk Jézust, mert Jézus Szavában, evangéliumában van jelen. „Minden alkalommal, amikor az evangéliumot olvasom – mondta homíliájában a pápa – megtalálom Jézust". De hogyan fogadjuk be ezt a Szót? Úgy kell befogadni, mint Jézust, vagyis nyitott, alázatos szívvel, a nyolc boldogság lelkületével. Mert Jézus így jött el, alázatosan. Szegénységben jött el. A Szentlélek által felkenve jött el.

Jézus erő, Isten Szava, mert Isten felkente őt a Szentlélekkel. Ha meg akarjuk hallgatni, és be akarjuk fogadni Isten Szavát, nekünk is imádkoznunk kell a Szentlélekhez, és kérnünk kell szívünk felkentségét, amely a nyolc boldogság felkentsége. Olyan szívet kérjünk, mint amilyen a nyolc boldogság szíve.

Ma jót tesz nekünk, ha napközben feltesszük magunknak a kérdést: „Én hogyan fogadom be Isten Szavát? Mint egy érdekes dolgot? Ma a pap ezt prédikálta...milyen érdekes! Milyen bölcs ez a pap! Vagy egyszerűen csak azért fogadom be, mert Jézus Szava maga az élő Jézus?"

„És – figyeljetek a kérdésre – képes vagyok-e arra, hogy vegyek magamnak egy kis evangéliumos könyvet – kevésbe kerül – és azt magammal hordozzam a zsebemben, a táskámban, és amikor tehetem, napközben elolvasok-e egy szakaszt, hogy megtaláljam ott Jézust? Ezek a kérdések jót tesznek nekünk. Az Úr segítsen bennünket".

Az Istent dicsérő imádság termékennyé tesz bennünket

„Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt" – olvassuk Sámuel második könyvében. Isten egész népe nagy ünneplésben volt, mert visszaszerezték Isten ládáját. Dávid magasztaló imája oly túláradó volt, hogy felhagyott minden formasággal és minden erejével táncolni kezdett az Úr színe előtt. Ez az igazi dicsérő ima - magyarázta a pápa, majd hozzátette: e szakasz olvasásakor Sára alakjára gondolt. Sárát, miután megszülte fiát, Izsákot, az Úr arra indította, hogy táncoljon örömében. Ez az idős asszony, amint a fiatal Dávid is örömtáncot lejtett az Úr előtt. Nekünk könnyebb megérteni mit jelent a kérő, vagy a hálaadó imádság, sőt még az adorációs ima megértése sem annyira nehéz. Ezzel szemben a dicsérő imádságot elhanyagoljuk, nem jön ajkunkra spontán módon.

Pedig a dicsérő ima nem a karizmatikus mozgalom tagjainak van fenntartva, hanem minden keresztény számára nyitott. A szentmisében mindennap dicsérő imát mondunk, amikor a Sanctus-t mondjuk. Ez igazi dicsérő ima, amelyben magasztaljuk Istent nagyságáért, és amikor szép dolgokat mondunk róla. Vannak azonban olyanok akik azt állítják, hogy nem képesek ilyen imádságra. Erre ellenvetésként a pápa így válaszolt: hogy lehet az, hogy amikor a kedvenc csapatod gólt lő, akkor nagy örömujjongásban törsz ki, ám nem vagy képes arra, hogy az Úr dicsőségét énekeld? Isten magasztalása nem kerül semmibe. Nem kérünk, nem köszönünk meg semmit, hanem dicsőítünk.

Teljes szívünkkel kell imádkoznunk. Az igazságosság tette ez, hiszen Isten nagy. Visszatérve a táncot lejtő Dávid példájára a Szentatya felidézte Dávid örömének okát, azt, hogy az Úr ládájának visszaszerzésével, maga Isten tért vissza népe körébe.

Most az a kérdés - mondta a Szentatya -, hogy nekünk ma mit kell tennünk? Képes vagyok-e én arra, hogy dicsérjem Istent? Amikor a szentmisén a Glóriát és a Sanctus-t imádkozom, ezt egész szívemből teszem, vagy csak gépiesen az ajkammal mondom? Mit üzen nekem az örvendezve táncot járó Dávid, vagy Sára? Ám, amikor Dávid visszatér a palotába Saul király lánya, Mikhál szemrehányást tesz neki és azt kérdezi, hogy volt-e benne szégyenérzet azért, ahogy táncolt.

Erre utalva Ferenc pápa így fogalmazott: „Én azt kérdezem: hányszor szívünk mélyén megvetjük azokat a jó embereket, akik spontán módon fejezik ki Isten dicséretét, mert nem műveltek, mert nem követik az illendőség szabályait? A Biblia azt mondja Saul lányáról, hogy meddő maradt. Mit jelentenek ezek a szavak? Azt jelentik, hogy az öröm és a dicsérő ima gyümölcsözővé, termékennyé tesz minket. A 90 éves Sára termékenysége nagy pillanatában perdül táncra. Aki dicséri Istent, aki magasztalva imádkozik, aki örömmel mondja a Glóriát és a Sanctust a misében, az a férfi és az a nő termékeny. Azok viszont, akik Saul király lányához hasonlóan bezárkóznak a hideg, kimért imádság formalitásába, azok a formaságok meddőségébe zárják magukat. Ezért Ferenc pápa arra kér minket, hogy tartsuk szem előtt a teljes erejéből táncoló Dávid képét és azt, hogy milyen szép dolog, ha dicsérő imát mondunk. Jót tesz nekünk, ha a mai szentmisében elhangzott 23. zsoltár szavaival imádkozunk: „Táruljatok fel, hatalmas kapuk, táruljatok fel, örök kapuk, hadd vonuljon be a dicsőség királya. A seregek Ura, ő a dicsőség királya.

Köszönet a sok szent papnak, akik csöndben másoknak szentelik életüket

Az egyházat nem lehet egyszerűen emberi szervezetként megérteni. A különbség az a szent kenet, ami a püspököknek és a papoknak a Szentlélek erejét adja, hogy szolgálják Isten népét. A pápa köszönetét fejezte ki a sok szentéletű papnak, akik névtelenül végzik nap mint nap szolgálatukat.

A Szentatya a napi első olvasmányhoz fűzte gondolatait (2Sám 5,1-7.10). Izrael törzsei Dávidhoz mennek, hogy királyukká kenjék fel őt. E nélkül a szent kenet nélkül Dávid pusztán csak egy vállalat vezetője lett volna, egy politikai társulaté, amelyet Izrael országának hívtak. Dávid mindössze egy politikai szervező lett volna. A felkenés után azonban az Úr Szent Lelke leszáll Dávidra és vele marad. A Szentírásban olvassuk: „Dávid mindinkább gyarapodott és növekedett, mert az Úr, a Seregek Istene vele volt". Ezt a különbséget jelenti a szent kenet. A felkent személyt az Úr választotta ki. Így van ez az egyházban a püspökök és a papok esetében.

A püspökök nem csak arra lettek kiválasztva, hogy előbbre vigyenek egy szervezetet, amelyet helyi egyháznak hívnak. Részesültek a szent kenetben és az Úr Szent Lelke velük van. „De minden püspök, mi, mindnyájan bűnösök vagyunk" – mondta a pápa, majd hozzátette: de felkentek vagyunk. Mindnyájan minden nap szeretnénk szentebbek lenni, hűségesebbek ehhez a szent kenethez. Ez az egyház sajátossága. Az egyház egységét a püspök személye biztosítja Jézus Krisztus nevében mert felkent, nem pedig azért, mert a többség megválasztotta. Ebben a szent kenetben van a helyi egyház ereje. A papok is részesülnek ebben a szent kenetben. A felkentség a püspököket és a papokat az Úrhoz közelíti. Örömet és erőt ad nekik, hogy előbbre vigyék és segítsék a népet, hogy a nép szolgálatában éljenek. Megadja azt az örömet, hogy érzik: az Úr választotta ki őket, az Úr tekint le rájuk azzal a szeretettel, amellyel mindannyiunkra néz. Amikor tehát a püspökökre és a papokra gondolunk, így gondoljunk rájuk: ők felkent személyek.

Különben nem lehet megérteni az egyházat. Nem lehet megmagyarázni, hogyan haladhat előre az egyház pusztán emberi erőből. Ez az egyházmegye halad előre, mert szent a népe, és egy felkent segíti a növekedésben. Ez a plébánia halad előre, mert olyan sok szervezete működik, annyi mindent csinál, de azért is, mert papja felkent személy. A történelemben csak egy csekély számát ismerjük a szent püspököknek és papoknak, pedig nagyon sokan vannak, akik egész életüket az egyházmegyének, a plébániának szentelték. Hány ember kapta meg a hit, a szeretet, a remény erejét ezektől a névtelen plébánosoktól, akiket nem ismerünk! Nagyon sokan vannak! Nagyon sok vidéki vagy városi plébános van, aki a kapott szent kenet révén erőt adott a népnek, átadta a tanítást, kiszolgáltatta a szentségeket, vagyis az életszentséget.

„De atyám, én olvastam az újságban, hogy egy püspök vagy egy pap ezt és ezt csinálta!" – mondhatná valaki – folytatta homíliáját a pápa, majd válaszolt képzeletbeli beszédpartnerének: „Igen, én is olvastam, de mondd csak, az újságok írnak arról a számtalan karitatív cselekedetről, amelyeket a városi és vidéki papok hajtanak végre, arról a sok munkáról, amelyet végeznek népük érdekében? Nem, ez nem hír". Mindig érvényes: nagyobb zajt csap egy fa, amelyik kidől, mint egy erdő, amely növekszik. Ma, gondolva Dávid felkenésére, jót tesz nekünk, ha bátor, szent, jó és hűséges püspökeinkre és papjainkra gondolunk és imádkozunk értük. Nekik köszönhetjük, ha ma itt vagyunk.

Építsük mindig a párbeszéd hídjait, ne pedig a sértődöttség falait

Nem könnyű párbeszédet folytatni másokkal, főleg ha neheztelés áll fenn közöttünk. A keresztény azonban mindig a másik meghallgatásának, a másikkal való kiengesztelődésnek az útját keresi alázatosan és szelíden, mert ezt tanította Jézus.
Inkább belepusztulok, mint hogy megadjam magam – állítja egy népi bölcsesség. Inkább megadom magam, hogy ne pusztuljak bele – sugallja a keresztény bölcsesség. A két nézet kétféleképpen értékeli az életet: az első keménysége könnyen azt eredményezheti, hogy felhúzzuk a személyek közötti kommunikációs képtelenség falait, amely gyűlöletté fajulhat el. A második arra hajlik, hogy a megértés hídjait építse fel, nézeteltéréseket, veszekedéseket követően is. De csak azzal a feltétellel, hogy keressük és gyakoroljuk az alázatot.
Homíliája folytatása volt az előző napi szentbeszédének. A liturgikus olvasmány és a pápa elmélkedésének középpontjában a Saul király és Dávid közötti összecsapás állt. Egy adott pillanatban Dávidnak lehetősége nyílik arra, hogy megölje a királyt, de egy másik utat választ: a közeledés, a helyzet tisztázásának az útját. A párbeszéd útját, hogy kibéküljenek.

A párbeszédhez szükség van szelídségre, hangos szó nélkül. Szükség van arra is, hogy azt gondoljuk: a másiknak van valami többlete, hozzám képest. Dávid azt gondolta: Ő az Úr felkentje, fontosabb, mint én. Ez az alázat, a szelídség. Ahhoz, hogy párbeszédet folytassunk, szükség van arra, amiért a mise elején mindannyian imádkoztunk: mindent tegyünk meg mindenkinek. Alázatosság, szelídség, mindent megtenni mindenkinek és – bár nincs benne a Bibliában, mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy ezért sok mindent le kell nyelnünk. De meg kell tennünk, mert a béke csak így lehetséges: alázattal, megaláztatással, mindig arra törekedve, hogy a másikban Isten képmását lássuk.

Nehéz párbeszédet folytatni – ismerte el Ferenc pápa. De sokkal rosszabb, ha megpróbálunk hidat építeni ellenfelünkkel, miközben hagyjuk, hogy szívünkben elhatalmasodjon az iránta érzett elfojtott harag. Így elszigetelődünk neheztelésünk keserűs levében. Egy keresztény számára azonban Dávid jelent példaképet, aki a gyűlöletet az alázatosság tettével küzdi le.

Megalázni magunkat és mindig hidat építeni. Mindig. Ez a keresztény életmód. Nem könnyű. Jézus megtette: megalázta önmagát egészen a végsőkig, megmutatta nekünk az utat. Szükség van arra, hogy ne várakozzunk sokáig: amikor egy probléma adódik, a lehető leggyorsabban, amikor csak lehetőség nyílik rá, amint elmúlt a vihar, közeledjünk a párbeszédhez, mert az idő falakat húz fel, mint ahogy gyomot növeszt, amely megakadályozza a gabona növekedését. És amikor a falak egyre magasabbá válnak, nagyon nehéz a kiengesztelődés – mondta nyomatékosan a Szentatya.

Nem probléma, ha olykor tányérok repülnek a családban, a közösségekben, a városnegyedekben. Fontos, hogy a lehető leggyorsabban keressük a békét egy szóval, egy gesztussal. Hidat építsünk olyan falak helyett, mint amilyen a Berlini Fal volt, és amely hosszú éveken át kettéosztotta Berlint. Mert szívünkben is meg van rá a lehetőség, hogy mások számára Berlini Fallá válunk.

„Én félek ezektől a falaktól, amelyek napról napra kinőnek a földből és kedveznek a haragnak, sőt a gyűlöletnek is". Gondoljunk a fiatal Dávidra: tökéletesen bosszút állhatott volna, elküldhette volna a királyt és ő a párbeszéd útját választotta, alázattal, szelíden, kedvesen. Ma kérjük Szalézi Szent Ferencet, a kedvesség doktorát: adja meg mindnyájunknak a kegyelmet, hogy mindig híd, soha ne fal legyünk a többiek számára.

A féltékenység és az irigység lerombolja a keresztény közösséget

A keresztény hívők csukják be az ajtót a féltékenykedés és irigykedés előtt, mert ezek megbolygatják a közösséget.

A Szentatya homíliájában ezúttal is a szentmise olvasmányaiból indult ki. Az első olvasmány Sámuel könyvéből (1Sám 18,6-9) a filiszteusok felett aratott győzelemről beszél. Az örömujjongást rövidesen a keserűség és a féltékenység érzései váltják fel, mert Saul királynak nem tetszett, hogy az asszonyok körtáncot lejtve dicsőítették a Góliát felett győztes Dávidot. A nagy diadal verességé alakul át Saul király szívében, amelybe lassan beférkőzik a féltékenység, úgy, ahogy az Káin esetében is történt. A rossz zaklatottsága ez, amely nem tűri, hogy a másik nagyobb érdemeket szerzett. Ahelyett, hogy ő is dicsérné Istent a győzelemért, amint Izrael asszonyai tették, magába fordult, haragos lett és a keserűség mérgébe fojtotta érzés.

A féltékenység gyilkossághoz vezet, amint az irigykedés is. Az ördög az irigység ajtaján keresztül lépett be a világba, amint azt a Szentírásban olvassuk. A féltékenység és az irigység kinyitja az ajtót a gonoszság előtt és lerombolja a közösség életét. Ha a keresztény közösség néhány tagja féltékeny és irigy, mindjárt egymás ellen uszítja az embereket.

Ferenc pápa azokra a szép reményekkel indult keresztény közösségre emlékezett, amelyekbe belépett a féltékenység, az irigység rossz szelleme és vele együtt a szomorúság, a neheztelés és az egymás ellen fecsegés szokása. Aki nem szereti testvérét az öl – mondja János apostol.
A Szentatya csütörtök reggeli szentbeszédét ezekkel a gondolatokkal zárta: „Ma, ezen a szentmisén imádkozzunk keresztény közösségeinkért, hogy az irigykedés ne férkőzzön be se az egyes emberek, se pedig a közösségek szívébe. Akkor előre haladhatunk örömmel és dicsérve Istent. Kérjük ezt a nagy kegyelmet, azt, hogy ne essünk a szomorúság, a neheztelés, a féltékenykedés és az irigység csapdájába.

Őrizzük meg kicsinységünket, hogy párbeszédet folytathassunk az Úr nagyságával

Az Úrnak személyes kapcsolata van velünk, soha nem a tömegekkel folytat párbeszédet. Az Úr mindig a kicsinyeket választja, azokat, akiknek kevés hatalmuk van, mert alázatosságunkat szemléli.

Az Úr és a kicsinyek. Ferenc pápa ehhez a két szóhoz fűzte homíliáját, hangsúlyozva, hogy az Úr kapcsolata népével személyes kapcsolat, mindig személytől személyhez szól. Hozzátette: az Úr és a nép közötti párbeszéd nem a hatalom birtokosa és a tömeg közötti párbeszéd, hanem személyes. A népnek van neve, olyan nép, amelyben mindenkinek meg van a saját helye. Az Úr így beszél az emberekhez, soha nem a tömegekhez szól. Mindig személyesen beszél, név szerint. Személyesen választ.

A teremtés története jó példa erre: maga az Úr saját kezével, kézművesként létrehozza a férfit és nevet ad neki: Téged Ádámnak hívnak. Így kezdődik a kapcsolat Isten és a személy között. És még egy: kapcsolat áll fenn Isten és mi közöttünk. Isten, a nagy és mi, a kicsinyek között. Isten, amikor választania kell az embereket, népét, mindig a kicsinyeket választja.

Isten azért választja ki népét, mert a „legkisebb", mert kevés hatalma van a többi néphez képest. Párbeszéd áll fenn Isten és az emberi kicsinység között.

A Szűzanya is ezt mondja: „magasztalja lelkem az Urat, --- hiszen tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát".

Az Úr a kicsinyeket választja ki. A keddi első olvasmányban (1Sám 16,1-13) világosan látható az Úrnak ez a magatartása. Sámuel próféta Jessze legnagyobb fia előtt áll és azt gondolja, hogy az Úr felszenteltje, mert olyan nagy, magas termetű ember volt. Azonban az Úr azt mondta neki: „Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem aszerint ítélek, amire az ember néz".

Az ember ugyanis a külsőségeket nézi, az Úr azonban a szívet tekinti. Az Úr saját szempontjai szerint választ. A gyengéket és a szelídeket választja, hogy megzavarja a föld hatalmasait. Végül az Úr Dávidot, a legkisebbet választja, aki semmit sem számított apjának. „Nem volt otthon, a juhokat legeltette". Mégis éppen Dávid lett a kiválasztott.
A keresztséggel az Úr mindnyájunkat kiválasztott. Mindnyájan választottak vagyunk.

Egyenként választott ki minket. Nevet adott nekünk és ránk tekint. Párbeszédet folytat velünk, mert így szeret minket az Úr. Dávid is király lett később és tévedett. Talán sokszor tévedett, de a Biblia két nagy hibáját beszéli el. Mit tett Dávid? Megalázta magát. Visszatért kicsinységéhez és azt mondta: Bűnös vagyok. Bocsánatot kért és bűnbánatot tartott.
A második bűn után Dávid így szólt az Úrhoz: „Büntess meg engem, ne a népet. A nép nem vétkes, én vagyok a bűnös".

Dávid megőrizte kicsinységét a bűnbánattal, az imával, könnyei hullatásával. „Ezekre a dolgokra gondolva, az Úr és kicsinységünk közötti párbeszédre gondolva, felteszem a kérdést, hol van a keresztény hűség?"

A keresztény hűséget, a mi hűségünket egyszerűen kicsinységünk őrzi meg, hogy tudjon párbeszédet folytatni az Úrral. Őrizzük meg kicsinységünket. Ezért olyan fontos a keresztény életében az alázat, a szelídség, az engedelmesség, mivel a kicsinység őrzője, amely annyira tetszik az Úrnak.

És ez lesz mindig a párbeszéd kicsinységünk és az Úr nagysága között. Szent Dávid és a Szűzanya közbenjárására, aki örömmel telve énekelt az Úrnak, mert tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát, adja meg az Úr annak a kegyelmét, hogy megőrizzük kicsinységünket nagysága előtt".

A mi Istenünk a meglepetések Istene, fogadjuk be az Evangélium újdonságát

A keresztény szabadság az „Isten Szavára való nyitottságban" áll. Mindig készen kell állni az Evangélium újdonságának befogadására és Isten meglepetéseire.
„Isten Szava eleven és átható. Ítél a szív gondolatairól és érzületéről." (vö. Zsid 4,12) A Szentatya ebből a gondolatból indult ki homíliájában. Ahhoz, hogy valóban befogadjuk Isten Szavát, rendelkeznünk kell „nyitottsággal". Isten Szava eleven, tehát jön, és azt mond, amit akar: nem azt, amit én várok, hogy mondjon vagy amit remélek, hogy majd mond. Ilyen értelemben „szabad" Szóról van szó, amely meglepetés is egyben, mert a mi Istenünk a meglepetések Istene.

Az Evangélium újdonság. A Kinyilatkoztatás újdonság. A mi Istenünk egy Isten, aki mindig új dolgokat tesz és nyitottságot kér tőlünk az újdonságai iránt. Az Evangéliumban erre vonatkozóan Jézus nagyon világosan fogalmaz: „Az új bor új tömlőbe való." (Mk 2,18-22) A bort Isten hozza, de az újdonságra való nyitottsággal kell fogadni. Feltehetjük a kérdést: Nyitott vagyok Isten Szavára vagy mindig azt teszem, amit úgy gondolok, hogy Isten Szava? Vagy esetleg Isten Szavát átszűröm egy lepárló berendezésen és a végén egy másik dolog lesz ahhoz képest, amit Isten akart volna?

Ha ezt teszem, úgy járok, mint ahogy az Evangéliumban olvastuk: „Senki sem varr régi ruhára új szövetből foltot. Vagy ha igen, akkor az új szövet kiszakítja a régit, és a szakadás még nagyobb lesz." (Mk 2,18-22) A Szentatya rámutatott az Isten Szavához való alkalmazkodásra, amely szükséges ahhoz, hogy azt be tudjuk fogadni és ez egy teljesen aszkétikus magatartás.

Amikor az áramforrásból van szükségem villamos-energiára, és ha a műszerem nem működik, akkor keresek egy adaptert. Nekünk mindig igyekeznünk kell alkalmazkodni, Isten Szavának újdonságához is, nyitottnak kell lennünk az újdonságra. Saul, Isten kiválasztottja, Isten felkentje elfelejtette, hogy Isten meglepetés és újdonság. Elfelejtette, bezárkózott gondolataiba, saját gondolkodás rendszerébe és így emberi módon kezdett gondolkodni.

A pápa elmélkedett az első olvasmányról (1Sám 15,16-23) is. Utalt rá, hogy Saul idejében, amikor valaki megnyert egy csatát, elvitte a zsákmányt és egy részéből áldozatot mutatott be. „A szép állatok az Úré lesznek" – gondolkodott Saul. De saját gondolataival, szívével, a megszokásokba rögzülve érvelt, míg Istenünk, nem a megszokások Istene, hanem a meglepetéseké. Saul nem engedelmeskedett Isten Szavának, nem volt rá nyitott. Sámuel szemére veti ezt, érezteti vele, hogy nem engedelmeskedett, hogy nem szolgájaként, hanem úrként viselkedett. Isten Szava fölé kerekedett. Az Isten Szava elleni lázadás vagy az engedelmeskedés megtagadása, a varázslás bűnével ér fel – utalt az első olvasmányra a pápa. A makacsság, a nyitottság arra, amit mi akarunk és nem arra, amit Isten akar, a bálványimádás bűne. Ez elgondolkodtat bennünket arról, hogy mi a keresztény szabadság és engedelmesség.

A keresztény szabadság és engedelmesség nyitottságot jelent Isten Szavára, és azt, hogy rendelkezzünk azzal a bátorsággal, hogy új tömlőkké váljunk az új bor számára, ami folyamatosan érkezik. Legyen mindig bátorságunk a megkülönböztetésre: a megkülönböztetésre és nem a relativizálásra – erősítette meg a Szentatya. Mindig különböztessük meg mit tesz, mit akar és hová visz a Lélek a szívünkben. És engedelmeskedjünk. Megkülönböztetés és engedelmesség. Kérjük ma a kegyelmet, hogy nyitottak legyünk Isten Szavára, amely eleven és átható, amely ítél a szív gondolatairól és érzületéről.

„Egy keresztény nem távolodik el Isten szavától, hogy a divatot kövesse"

Az az ajándék, hogy Isten gyermekei vagyunk, nem bocsátható áruba egy rosszul értelmezett „normalitás" érdekében, amely arra indít, hogy elfelejtsük Isten Szavát és úgy éljünk, mintha Isten nem létezne.

Arról a kísértésről szólt, amikor valaki úgymond „normális" akar lenni, pedig Isten gyermeke. Ami lényegében azt jelenti, hogy nem veszi figyelembe az Atya Szavát és csak egy emberi szót követ, saját akaratának szavát. Ez bizonyos értelemben azt jelenti, hogy „eladja" egy kiválasztottság ajándékát, hogy elmerüljön a „világiasság uniformizálásában". Az Ószövetség zsidó népét több ízben is érte ez a kísértés – emlékeztetett rá Ferenc pápa kiindulva a napi első olvasmányból, Sámuel első könyvéből (8,4-7.10.22a). Ebben a szentírási szakaszban a nép vezetői azt kérik a már idős Sámueltől, hogy adjon nekik új királyt. Lényegében azonban egyfajta önkormányzatként saját maguk akarták irányítani életüket. Abban a pillanatban a nép elutasítja Istent: nem csak, hogy nem hallgatja meg Isten Szavát, hanem elutasítja azt. Erre az elszakadásra világít rá az a mondat, amelyet Izrael vénei mondanak: olyan királyt akarunk, aki bíráskodik felettünk, mint ahogy minden nemzetnél van. Vagyis visszautasítják a szeretet Urát, visszautasítják a kiválasztottságot és a világiasság útját keresik, hasonlóan sok mai keresztényhez.

A mindennapi élet azt igényli a kereszténytől, hogy hűséges legyen kiválasztottságához és ne adja azt el, azért, hogy a világhoz hasonlóvá váljon. A népnek ez a kísértése egyben a miénk is. Hányszor feledkezünk meg Isten Szaváról, arról, amit az Úr mond és a divat szavait követjük!

A folytatásos tv-filmek is divatosak, kövessük azokat, sokkal szórakoztatóbbak! - utalt a pápa az elterjedt gondolkodásra. A hitelhagyás pontosan az Úrral való szakítás, de világos: az aposztázia (hittagadás) világosan látható. A világias gondolkozás ennél még veszélyesebb, mert kifinomultabb (és kevésbé látható).

Igaz, hogy a keresztényeknek normálisaknak kell lenniük, mint a többi normális embernek. A keresztényeknek azonban meg kell őrizniük Isten Szavát, amely ezt mondja: „Te az én gyermekem vagy, kiválasztott vagy, én veled vagyok, veled haladok". Ellen kell tehát állnunk annak a kísértésnek, hogy – mint a bibliai epizódban – egyfajta „kisebbségi érzés" áldozatainak tekintsük magunkat, ne érezzük magunkat „normális népnek".

A kísértés megkeményíti a szívet és amikor a szív kemény, amikor a szív nem nyitott, akkor Isten Szava nem tud behatolni. Jézus ezt mondta az emmauszi tanítványoknak: „Ó, ti balgák és nehéz szívűek". Kemény volt a szívük, nem tudták megérteni Isten Szavát. A világiasság megpuhítja a szívet, de rosszul: soha nem lehet jó egy puha szív! A jó, az Isten Szavára nyitott szív, amely befogadja azt. Mint Szűz Mária, aki befogadta szívébe ezeket a dolgokat és el-elgondolkozott rajtuk, mondja az evangélium. Be kell fogadnunk Isten Szavát, hogy ne távolodjunk el a kiválasztottságtól.

„Kérjük a kegyelmet, hogy leküzdjük önzéseinket: azt az önzést, hogy a saját akaratomat kövessem. Kérjük a kegyelmet, hogy leküzdjük önzéseinket és kérjük a spirituális engedelmesség kegyelmét, vagyis azt, hogy megnyissuk szívünket Isten Szavának és ne tegyünk úgy, mint testvéreink, akik bezárták szívüket, mert eltávolodtak Istentől és már egy ideje nem hallották és nem értették Isten Szavát. Az Úr adja meg nekünk a nyitott szív kegyelmét, amely befogadja Isten Szavát és arról szüntelenül el-elgondolkozik. Ez az igazi út kiindulási pontja".

Az élet kenyerét adjuk, ne pedig mérgezett ételt Isten népének

Azért történnek botrányok az egyházban, mert nincs élő kapcsolat Istennel és az Ő Igéjével. Ezért van az, hogy korrumpált papok nem az élet kenyerét, hanem romlott ételt adnak Isten szent népének.

A nap olvasmányait magyarázva a pápa felidézte azt a súlyos vereséget, amelyet a filiszteusok mértek Izraelre (1 Sám 4,1-11). Isten népe akkor eltávolodott Istentől, azt mondták, hogy Isten Szava ritkán hangzott fel. Az öreg pap Héli erélytelen volt, fiai pedig korrumpálódtak, ijesztgették és fenyegették a népet. A héberek a szövetség ládáját használták az ellenséggel szemben, de úgy, mint valami mágikus, külső dolgot. Vereséget szenvedtek és Isten ládája is az ellenség kezébe került. Nem volt igaz hit Istenben és valóságos jelenlétében sem.

Ferenc pápa Sámuel könyvének e szakaszát így magyarázta. A Szentírásnak ez a szakasza gondolkodásra indít minket arról, hogy milyen a kapcsolatunk Istennel és Igéjével. Formális és távoli ez a kapcsolat? Isten Szava behatol-e szívünkbe, megváltoztatja-e szívünket, megvan-e ez a hatalma, vagy pedig nincs és kapcsolatunk csupán formális Istennel és így minden rendben van? Ám a mi szívünk becsukódott az Ige előtt. Ez arra késztet, hogy gondolkodjunk el az egyház annyi vereségén, Isten népének vereségein, egyszerűen amiatt, hogy nem hallgatunk az Úrra, nem keressük Őt és nem engedjük, hogy az Úr keressen bennünket. A tragédia és az ima után pedig ezt kérdezzük: „Uram, Istenem, mi történt? Kiszolgáltattál szomszédaink gyalázatának, azok nevetésének és gúnyolódásának, akik körülöttünk laknak. Példabeszédül vetettél minket a nemzeteknek, fejüket csóválgatják felettünk a népek" (Zsolt 43).

„Szégyelljük-e magunkat? Én most itt nem akarom említeni egyenként a sok botrányt, amit mindenki ismer...Tudjuk, hogy hol vannak. Botrányok, amelyek miatt annyi pénzt kellett kifizetni. Így van ez rendben, ezt kellett tenni...Az egyház botránya. De szégyenkeztünk-e a botrányok miatt, annyi pap, püspök és laikus számtalan veresége miatt? Azokban a botrányokban Isten szava ritkán volt jelen, azokban a férfiakban és azokban a nőkben Isten szava nem volt gyakori. Pozíciót foglaltak el az egyházban, hatalmi és ugyanakkor kényelmi pozíciót. Ám Isten Szavát nem hallották meg. De medál van a mellemen, rajtam van a kereszt jelvénye... Az Istennel és Isten szavával való élő kapcsolat nélkül. Jézus szavai jutnak eszembe azokkal kapcsolatban, akik megbotránkoztatnak... És a botrányok megérkeztek, Isten népe lefokozódott, egészen addig, hogy a papok gyöngék lettek és korrumpálódtak.

Ferenc pápa gondolatai végül Isten népe felé fordultak. „Szegény nép, szegény nép. Nem adjuk eledelül számukra az élet kenyerét, nem az igazságot kapják eledelül. Sőt egyenesen nem egyszer mérgezett eledelt adunk nekik. „Ébredj fel, miért alszol Uram?" Ez legyen a mi imádságunk. „Ébredj fel, ne taszíts el végleg. Miért fordítod el arcodat, felejted el ínségünket és szorongatásunkat." „Kérjük az Úrtól, hogy soha ne feledkezzünk el Isten elő Szaváról, kérjük, hogy lépjen be szívünkbe és soha ne feledkezzünk meg Isten hűséges szent népéről, mely egészséges eledelt kér tőlünk."

„Ne legyünk álszentek, ne legyünk farizeusok, a hit nem lehet teher az emberek vállán"

Ferenc pápa a hívők négy fajtájáról tartotta homíliáját, kiindulva a napi olvasmányokból (1Sám 1,9-20; 2,1-8, Mk 1,21-28).

Jézus, az írástudók, Héli pap és két fia, szintén papok. Az evangélium arra mutat rá, milyen volt Jézus magatartása, amikor katekézist tartott. Úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók. Ez utóbbiak tanítottak, prédikáltak, de olyan sok terhet helyeztek az emberek vállára, hogy szegények összeroppantak alattuk.

Jézus maga mondja, hogy az írástudók egy ujjukat sem mozdították ahhoz, hogy könnyítsenek ezeken a terheken. Majd azt mondja az embereknek: tegyétek azt, amit mondanak, de ne azt, amit tesznek. Következetlen emberek. Ezek az írástudók, ezek a farizeusok, mintha bottal ütlegelnék az embereket! Ezt és ezt kell tennetek, mondják a szegény embereknek. Jézus pedig azt mondta nekik: de így ti becsukjátok a mennyek országának kapuját. Nem engeditek, hogy az emberek belépjenek oda, de ti sem léptek be! Így prédikálnak, tanítanak, tesznek tanúságot hitükről. És ezáltal sokan azt hiszik, hogy a hit ilyen.

Az első olvasmány, Sámuel könyvéből Héli pap történetét beszéli el. Szegény pap, gyönge és langyos, aki hagyta, hogy fiai olyan sok csúnya dolgot kövessenek el. Az Úr Templomának ajtófélfájánál üldögélt és nézte Annát, egy asszonyt, aki a maga módján imádkozott gyermekáldásért. Ez az asszony úgy imádkozott, mint ahogy a szerény emberek: egyszerűen, de szívből jövően, aggodalommal. Anna csak az ajkát mozgatta, hang nélkül, mint ahogy annyi jó asszony teszi ezt templomainkban, kegyhelyeinken. Így imádkozott és csodát kért. Az idős Héli pedig nézte és ezt mondta megvetően: Részeg ez az asszony.
A pap a hit képviselője volt, a hit vezetője, de szíve érzéketlen volt és megvetette ezt az asszonyt.

Isten népének tagjai hányszor érzik, hogy nem szeretik őket azok, akiknek tanúságot kellene tenniük: a keresztények, a világi hívek, a papok, a püspökök – folytatta homíliájában a pápa. „Szegény emberek, nem értenek semmit. Teológiai tanfolyamot kell végezniük, hogy jól megértsék". De miért érzek bizonyos szimpátiát ez iránt az ember iránt? Mert szívében még megvolt a papi kenet szentsége, mert amikor az asszony elmagyarázza helyzetét, Héli azt válaszolja neki: „Menj békével, és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amit hozzá intéztél". Feltör benne a pappá szentelés kenete. Szegény ember, elrejtette azt lustasága mögé, egy langyos pap és szegényke rosszul végzi – mondta szentbeszédében Ferenc pápa, majd így folytatta:

Fiai nem szerepelnek az első olvasmányban. Ők voltak a jeruzsálemi Templom vezetői, de banditák voltak. Papok voltak, de banditák. A hatalmat, a pénzt keresték, kizsákmányolták az embereket, üzérkedtek az alamizsnákkal, az adományokkal. Az Úr keményen megbünteti őket. Ilyen a korrupt keresztény, a korrupt világi hívő, a korrupt pap, a korrupt püspök, aki kihasználja helyzetét, a hit kiváltságát, keresztény mivoltának a kiváltságát. Szíve végül korrupt lesz, mint Júdásé. A korrupt szívből fakad az árulás. Júdás elárulja Jézust. Héli fiai tehát a hívők harmadik csoportját alkotják.

És végül a negyedik modell maga Jézus. Róla azt mondják az emberek: ez úgy tanít, mint akinek hatalma van, ez egy új tanítás! De miben áll az újdonság? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Az életszentség hatalmában. Jézus újdonsága az, hogy magával hozza Isten Szavát, Isten üzenetét, vagyis Isten mindnyájunkra irányuló szeretetét. Jézus közel hozza Istent az emberekhez és ezért Ő közeledik az emberekhez: közel áll a bűnösökhöz. Jézus megbocsát a házasságtörő asszonynak, teológiáról beszél a szamariai asszonynak, aki nem volt éppen egy angyalka.

Jézus az emberek szívét keresi, az emberek sebzett szívéhez közeledik. Jézust csak a személy és Isten érdekli. Jézus azt akarja, hogy az emberek közeledjenek hozzá, hogy keressék őt, és meghatódik, amikor látja a pásztor nélküli nyájat. És ezért a magatartásáért mondják az emberek, hogy ez egy új tanítás. Nem, nem új a tanítás: a tanítás módja az új. Ez az evangéliumi átláthatóság.

Kérjük az Urat, hogy ez a két olvasmány segítsen mindnyájunkat keresztény életünkben. Mindenkit a saját helyén. Ne legyünk legalisták, akik a szabályok szigorú és szószerinti megtartásában hisznek, ne legyünk álszentek, mint az írástudók és a farizeusok. Ne legyünk korruptak, mint Héli pap fiai. Ne legyünk langyosak, mint Héli, hanem olyanok legyünk, mint Jézus. Az ő buzgóságával keressük az embereket, gyógyítsuk és szeressük őket és ehhez tegyük hozzá: De ha én ezt a kis jelentéktelen jót teszem veled, gondolj bele, hogy mennyire szeret téged Isten, aki az Atyád! Ez az új tanítás, amit Isten kér tőlünk. Kérjük ezt a kegyelmet.

Isten szeretete helyrehozza kisiklott élethelyzeteinket

Isten szeretete helyrehozza hibáinkat, bűnösként elkövetett történeteinket, mert sosem hagy el bennünket, még ha nem is értjük ezt a szeretetet.

Jézus meghívja Pétert, Andrást, Jakabot és Jánost: éppen halásznak, de azonnal otthagyják a hálót és követik Őt. Az Úr fel akarja készíteni tanítványait új küldetésükre. Isten, Isten szeretete készíti elő az utat... életünket. Nem spontán módon tesz kereszténnyé bennünket, hanem felkészít rá.

Úgy tűnik, hogy Simon, András, Jakab és János ekkor lettek véglegesen kiválasztva, de ebben a pillanatban még nem véglegesen hűségesek. A kiválasztás után még hibát követtek el, nem keresztény javaslatokat tettek az Úrnak: megtagadták Őt! Péter kiemelkedően, a többiek félelemből. Megijedtek és elmenekültek. Elhagyták az Urat. Az Úr feltámadása után is folytatta a felkészítés útját egészen Pünkösd napjáig. Még Pünkösd után is néhányan a tanítványok közül hibáztak. Az Úr azonban számos nemzedék óta felkészít bennünket,

Amikor a dolgok nem mennek jól, akkor Ő beavatkozik a történetbe és kijavítja a helyzetet, velünk halad előre. Gondoljunk Jézus Krisztus családfájára, arra a listára, amelyben olvassuk, hogy ki kitől született. Közöttük vannak bűnösök, de az Úr mit tett? Beavatkozott, kijavította az utat és rendbe hozta a dolgokat. Gondoljunk csak Dávidra, aki nagy bűnös volt, majd nagy szent lett. Az Úr tudja! Amikor az Úr azt mondja, hogy „Végtelen szeretettel szerettelek", akkor erre utal. Sok nemzedék óta az Úr gondolt ránk, mindannyiunkra.

Szeretem azt gondolni, hogy az Úr úgy érez, mint a gyermeket váró pár: várakozik, majd elkísér. Ez az Úr örök szeretete, végtelen, de konkrét. Öröktől fogva szeret és sosem hagy el bennünket! Imádkozzunk az Úrhoz, hogy megismerjük szívének ezt a gyöngédségét. Ez a hit aktusa és ezt nem könnyű elhinni.

Racionalitásunk ugyanis ezt mondja: „De az Úr a sok ember között, akivel törődik, még rám is gondol? Hát igen, elkészítette az utat számomra..." anyánkkal, nagyanyáinkkal, apánkkal, nagyapáinkkal... Ilyen az Úr szeretete: konkrét, örök és kézműves. Imádkozzunk, hogy megértsük Isten szeretetét. Sosem lehet megérteni! Érezzük, sírunk, de nem értjük. Ez is azt mutatja, hogy milyen nagy ez a szeretet. Az Úr egy ideje felkészít bennünket, velünk halad az úton felkészítve a többieket is. Mindig velünk van. Kérjük a kegyelmet, hogy szívünkkel értsük meg ezt a nagy szeretetet.

A Jézussal való kapcsolat megóvja a papokat a világias gondolkodástól és Nárcisz-isten bálványimádásától

A valódi pap, akit Isten kent fel népe számára, szoros kapcsolatban van Jézussal: amikor ez hiányzik, akkor a pap „kenetteljes", bálványimádó lesz, aki „Nárcisz-isten" híve.

Ferenc pápa homíliáját teljes egészében a papoknak szentelte. Szent János első leveléhez fűzött kommentárt, ahhoz a részhez, amely arról szól, hogy örök életünk van, mert hiszünk Jézus nevében. A pápa feltette a kérdést: milyen a papok kapcsolata Jézussal? Egy papnak ugyanis az ereje ebben a kapcsolatban van. Jézus, amikor növekedett népszerűségében, az Atyához ment, pusztaságokba vonult vissza és imádkozott. Ez számunkra, papok számára az összehasonlítási alap: megyünk-e, vagy sem Jézushoz; mi a helye Jézus Krisztusnak papi életemben? Élő-e ez a kapcsolat, olyan, mint a tanítvány és a Mester közötti kapcsolat, testvéri kapcsolat, szegény ember kapcsolata Istennel, vagy kissé mesterkélt – amely nem a szívből jön? – tette fel a kérdést a pápa, majd így folytatta:

Minket a Szentlélek kent fel, és amikor egy pap eltávolodik Jézus Krisztustól, elveszítheti ezt a kenetet. Életében nem: alapvetően rendelkezik vele, de veszít belőle. Ahelyett, hogy felkent lenne, végül kenetteljes lesz. És milyen sok rosszat tesznek az egyháznak a kenetteljes papok! Azok, akik erejüket a mesterséges dolgokra fordítják, a hiúságra, mézesmázos magatartásra, nyelvezetre. Hányszor halljuk fájdalommal: „Ez a pap olyan, mint egy lepke, mert mindig hiúságokkal foglalkozik. Nincs kapcsolata Jézus Krisztussal! Elvesztette a kenetet: kenetteljessé lett".

A pápa hozzátette: nekünk, papoknak számos korlátunk van: mindnyájan bűnösök vagyunk, mindnyájan. De ha Jézus Krisztushoz megyünk, ha keressük az Urat az imában, - a közbenjáró imában, az imádatban, akkor jó papok vagyunk, bár bűnösek vagyunk. De ha eltávolodunk Jézus Krisztustól, akkor ezt más, világias magatartásokkal kell pótolnunk. Ezért van annyi féle figura – vállalkozó, kereskedő pap.

Azonban az a pap, aki imádja Jézus Krisztust, aki beszél Jézus Krisztussal, aki keresi Jézus Krisztust, aki hagyja, hogy Jézus Krisztus keresse őt: ez életünk középpontja. Ha ez nem áll fenn, akkor mindent elveszítünk. És akkor mit adunk majd az embereknek?
Kapcsolatunk Jézus Krisztussal, a népéért felkentek kapcsolata növekedjen bennünk, papokban minden nap egyre jobban.

Nagyon szép, amikor olyan papokra találunk, akik életüket valóban papként élték le, akikről az emberek ezt mondják: Igen, nagyon rossz természete van, de igazi pap! És az emberek megérzik ezt! Amikor azonban az emberek látnak ún. bálványimádó papokat, akik Jézus helyett kis bálványokkal rendelkeznek, egyesek „Nárcisz-isten" hívei, akkor az emberek így szólnak: „szegény, szerencsétlen".

Az, ami megóv bennünket a világiasságtól, a bálványimádástól (ez az ami kenetteljessé tesz bennünket), az, ami megőrzi számunkra a kenetet, az a Jézus Krisztussal való kapcsolat. Nektek, akik ma olyan kedvesek voltatok és eljöttetek, hogy itt velem koncelebráljatok, ezt kívánom: veszítsetek el mindent az életben, de ne veszítsétek el ezt a kapcsolatot Jézus Krisztussal! Ez a ti győzelmetek. Így haladjatok előre!

A hit mindenre képes. Bízzuk magunkat Istenre bátran!

„Az egyház tele van legyőzött keresztényekkel", akik csak „félig vannak meggyőződve" . Ezzel szemben a hit mindenre képes és legyőzi a világot, de szükség van a bátorsághoz, hogy Istenre bízzuk magunkat.

Homíliájának középpontjában a Szent János első leveléből (4,19-5,4) vett szakasz állt, amelyben az apostol nyomatékosan ismétli azt a szót, ami számára a keresztény élet kifejezése: „maradjunk az Úrban", hogy szeressük Istent és szeressük testvéreinket. Ez az „Isten szeretetében való maradás" a Szentlélek és hitünk műve, amely konkrét hatást eredményez.

Bárki, aki Isten szeretetében marad, bárki, akit Isten nemzett, bárki, aki a szeretetben marad, legyőzi a világot és hitünk maga a győzelem. A mi részünkről a hit, Isten részéről a Szentlélek az, aki az Isten szeretetében maradás kegyelmének művét véghez viszi. A mi részünkről a hit!. Ez az a győzelem, ami legyőzte a világot: a mi hitünk. Hitünk mindenre képessé tesz! Győzelmet jelent! Jó lenne, ha ezt gyakran ismételnénk mi is, mert sokszor legyőzött keresztények vagyunk. Az egyház tele van legyőzött keresztényekkel, akik nem hisznek abban, hogy a hit győzelem; akik nem élik meg ezt a hitet. Mert ha nem éljük meg ezt a hitet, akkor bekövetkezik a kudarc és a világ, a világ fejedelme győzedelmeskedik.

Jézus dicsérte a vérfolyásos asszony, a kánaáni asszony vagy a született vak hitét és azt mondta, hogy ha valakinek csak annyi hite van, mint egy mustármag, akkor hegyeket mozgathat. Ez a hit két magatartást igényel részünkről: egyrészt valljuk meg hitünket, másrészt bízzuk magunkat Istenre.

A hit azt jelenti, hogy megvalljuk Istent, azt az Istent, aki kinyilatkoztatta magát nekünk, atyáink idejétől kezdve napjainkig; ő a történelem Istene. Ez az amit minden nap elimádkozunk a Hiszekegy imában. Egy dolog, a Credo-t szívből jövően imádkozni, egy másik pedig, ha papagájként ismételjük a szavakat, nem igaz? - tette fel a kérdést Ferenc pápa. Hiszek egy Istenben, hiszek Jézus Krisztusban...Hiszek abban, amit mondok? Ez a hitvallás hiteles, vagy csak úgy emlékezetből mondom, mert így kell csinálni? Vagy csak félig hiszek? Megvallani a hitet! Az egészet, nem csak egy részét! Az egészet! És meg kell őrizni ezt a hitet teljes egészében, mint ahogy eljutott hozzánk a hagyomány útján: az egész hitet! Hogyan tudom megállapítani, hogy jól vallom-e meg a hitemet? Van ennek egy jele: aki jól megvallja a hitét, az egész hitet, az képes imádni Istent.

Tudjuk, hogy hogyan kell kérni Istentől, hogyan kell megköszönni Istennek, de imádni Istent és dicsőíteni Istent ez ennél több! Csak az képes az adorációra, akinek ilyen erős a hite – mondta Ferenc pápa, majd hozzátette: „Merem azt állítani, hogy az egyház életének hőmérséklete kissé alacsony ezen a téren: kevéssé vagyunk képesek az imádatra, egyesek igen.. Ez azért van, mert a hit megvallásában nem vagyunk teljesen meggyőződve, vagy csak félig vagyunk meggyőződve. Tehát az első magatartásforma a hit megvallása és a hit megőrzése. A másik pedig az, hogy Istenre bízzuk magunkat:

Az a férfi vagy az a nő, akinek hite van, Istennek ajánlja magát: Istenre bízza életét. Pál, életének egy sötét pillanatában ezt mondta: „Tudom jól, kire bíztam magam!" Istenre! Jézus Krisztus Urunkra! Istenre bízni magunkat: ez vezet el bennünket a reményhez. Amint a hit megvallása elvezet bennünket az imádáshoz és Isten dicséretéhez, Istenre bízni magunkat a reménység magatartásához vezet el. Sok keresztény reménysége túlságosan felhigított, nem elég erős: gyenge remény. Miért? Mert nincs erejük és bátorságuk, hogy az Úrra hagyatkozzanak. De ha mi, keresztények hiszünk és megvalljuk, megőrizzük hitünket, hitünk őrzőivé válunk és Istenre bízzuk magunkat, akkor győzedelmes keresztények leszünk. Ez az a győzelem, amely legyőzte a világot: a mi hitünk.

A keresztény szeretet konkrét és nagylelkű

Az igazi keresztény szeretet nem az, amit a TV sorozatokban látunk és nem az, amit szavakkal megfogalmazunk, hanem az, amit a tetteinken keresztül fejezünk ki. A keresztény szeretet megkülönböztető jegye a konkrétság.

A szeretet nem romantika: a szeretet önfeláldozó, figyelmes, fáradságba kerül, a szeretet a szegények felé fordul, nagyobb öröme van abban, amit ad, mint, amit kap. Másként semmi köze nincs ahhoz, amit keresztény szeretetnek nevezünk. A pápa János apostol első levelének szavaihoz fűzte e gondolatait. Az üzenet az egymás iránti szeretetre szól, arra, hogy Jézus Krisztusban szeressük egymást. Ha ezt tesszük Istenben élünk és Isten él bennünk. A hit tapasztalata pontosan azt jelenti, hogy mi Istenben vagyunk és Isten bennünk. Ne éljünk a világ felületességében, ne hódoljunk bálványok előtt, kerüljük a hiúságot. Éljünk Istenben és Isten ezt azzal viszonozza, hogy bennünk él. Sokszor előfordul, hogy elűzzük Istent életünkből.

Megmaradni Isten szeretetében nem pusztán magasztos érzelem. A szeretet, amiről János apostol beszél levelében, nem azonos azzal, amit TV sorozatokban látunk. Másról van szó. A keresztény szeretetnek mindig van egy minőségi jellemvonása, az, hogy konkrét. Jézus maga, amikor szeretetről beszél konkrét dolgokat mond: azt, hogy adjunk enni az éhezőknek, látogassuk meg a betegeket. Amikor hiányzik ez a konkrétság, akkor a kereszténység illúzióvá válik, mert nem világos, hogy mi Jézus üzenetének lényege. Hasonlít arra, amit a tanítványok is megtapasztaltak, amikor Jézusra tekintve azt hitték, hogy kísértetet látnak. Arról az evangéliumi jelenetről van szó, amikor Jézus vízen járva közeledett a tanítványok bárkája felé és ők rémületükben azt kiáltották, hogy kísértetet látnak. Ha a szíved kemény, akkor nem tudsz szeretni és azt gondolod, hogy a szeretet az, amilyennek te elképzeled. Ám nem így van, a szeretet akkor igazi, amikor konkrét.

A pápa az igazi szeretetet két alapelvben határozta meg. Az első az, hogy a tetteken, nem pedig a szavakon keresztül szeretünk. A szó elszáll, ma még van, de holnap már nem lesz. A második alapelv pedig a konkrétság: a szeretet lényege az, hogy adunk, nem pedig az, hogy kapunk. Aki szeret az ad, ad dolgokat, életet, önmagát adja Istennek és másoknak. Aki nem szeret, aki önző, mindig csak kapni akar, mindig birtokolni akar dolgokat, előnyökre törekszik. Ezzel szemben a mi szívünk legyen mindig nyitott. Ha Istenben élünk, akkor Isten bennünk él. Maradjunk meg Isten szeretetében.

"Jézust hallgassuk, ne a hamis prófétákat!"

A keresztény tud őrködni szíve felett és meg tudja különböztetni, hogy mi származik Istentől és mi a hamis prófétáktól. Jézus útja a szolgálat és az alázat útja. Ezt kell követnie minden kereszténynek.

„Maradjatok az Úrban" – Ferenc pápa János apostol buzdításából indult ki homíliájában. Ez olyan életre szóló tanács, amelyet János szüntelenül hangoztat. Annak a kereszténynek, aki az Úrban akar maradni, tudnia kell, hogy mi történik saját szívében – ez az egyik magatartásforma, amelyet János apostol megjelöl. Ezért ne higgyünk minden léleknek, hanem tegyük őket próbára. Szükség van a jó és a rossz szellemek közötti megkülönböztetésre.

Fel kell ismernünk, hogy a kérdéses dolog hatására az Úrral maradunk-e, vagy eltávolodunk tőle. Szívünkben mindig vannak vágyak, kívánságok, gondolatok. De fel kell tennünk a kérdést: ezek az Úrtól vannak-e, vagy vannak közöttük olyanok, amelyek eltávolítanak az Úrtól? János apostol ekkor arra buzdít bennünket, hogy tegyük próbára azt, amit gondolunk, és amit kívánunk. Ha ez az Úr vonalát követi, akkor jó, de ha nem...

Tegyétek próbára, vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy megértsétek, valóban Istentől jönnek-e, mert sok hamis próféta lépett föl a világban (vö. 1 Jn 4,1). Próféták vagy próféciák, vagy javaslatok: Én ezt szeretném csinálni! De ez nem vezet el téged az Úrhoz, hanem eltávolít Tőle. Ezért szükséges, hogy éberek legyünk. A keresztény olyan férfi vagy olyan nő, aki tud éberen őrködni szívén. Nagyon sokszor szívünkben jönnek-mennek a dolgok; egy kispiachoz hasonlít, mindent megtalálsz benne. De ez nem lehetséges! Ahhoz, hogy az Úrban maradjunk, különbséget kell tennünk: – ez az Úrtól van, ez pedig nem.

Mi tehát a kritériuma annak, hogy megértsük: ez a dolog Krisztustól vagy az antikrisztustól jön? Szent János gondolata világos, egyszerű: „Az Istentől való lélek erről ismerhető föl: minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentől van. Minden olyan lélek viszont, amely nem vallja Jézust, nem Istentől való". (Jn 4,2-3). Tehát az antikrisztus szelleme. Mit jelent azonban az, hogy elismerjük, hogy az Ige Testben jött el? Azt jelenti, hogy elismerjük Jézus Krisztus útját, elismerjük, hogy Ő, Isten létére lealacsonyodott, megalázta önmagát, egészen a kereszthalálig.

Ez Jézus Krisztus útja: a lealacsonyodás, a teljes megaláztatás. Ha egy gondolat, egy vágy az alázatnak, a lealacsonyodásnak, a mások szolgálatának útjára visz, akkor Jézus útja. Ha azonban az önteltség, a hiúság, a gőg, egy elvont gondolat útjára visz, akkor nem Jézusé. Gondoljunk Jézus megkísértésére a pusztában: a sátánnak mind a három javaslata el akarta távolítani Jézust ettől az úttól, a szolgálat, az alázat, a megaláztatás, a szeretet útjáról. Azonban Jézus életével hajtott végre karitatív cselekedetet. A három kísértésre Jézus nemet mond: Nem, nem ez az én utam!

A pápa ezután mindenkit arra szólított fel: gondolkozzon el arról, hogy mi megy végbe szívében. Mire gondolunk, mit érzünk, mit akarunk, mérlegeljük-e a lelkeket? Tegyük fel magunknak a kérdést: mérlegelem-e, amit gondolok, amit akarok, amit kívánok – vagy mindent elfogadok?

Gyakran a szívünk egy utca, ahol mindenki fel-alá jár. Vajon mindig azokat a dolgokat választom-e, amelyek Istentől jönnek? Tudom-e, hogy melyek azok, amelyek Istentől jönnek? Ismerem-e gondolataim, vágyaim megítélésének valódi kritériumait? Gondoljunk erre és ne feledjük, hogy a szempont az Ige Megtestesülése. Az Ige testben jött el: ez Jézus Krisztus! Jézus Krisztus emberré lett, Isten emberré lett, lealacsonyította magát, megalázta magát szeretetből, hogy mindnyájunkat szolgáljon. János apostol megadja nekünk a kegyelmet, hogy megismerjük, mi megy végbe szívünkben és a bölcsességet, hogy meg tudjuk különböztetni, mi az, ami Istentől származik és mi az, ami nem.

Istennel való találkozásunk misztériumát a csöndben érthetjük meg, amely nem keresi a reklámot

Csak a csönd őrzi zarándokutunk misztériumát, amelyen Istennel együtt haladunk. Az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy szeressük a csöndet, amelyet minden reklámtól távol kell őriznünk.

Az üdvösség történetében nem a feltűnést és a zajt, hanem az árnyékot és a csöndet választotta Isten helyszínül, hogy megnyilvánuljon az embernek. Az elmosódó határokból misztériuma fokról fokra kirajzolódott, testet öltött. A Szentatya a napi evangéliumi szakaszból kiindulva az angyali üdvözletről elmélkedett, pontosabban arról a mondatról, amikor az angyal azt mondja Máriának: a Szentlélek száll rá, és a Magasságbeli ereje megárnyékozza (vö. Lk 1,35). Mint ahogy szinte ugyanannak az árnyéknak az anyaga alkotta a felhőt is, amellyel Isten megvédte a zsidókat a pusztaságban

"Az Úr mindig gondoskodott a misztériumról, elrejtette azt. Nem csinált reklámot a misztériumnak. Egy olyan misztérium, amelyik önmagát reklámozza nem keresztény, nem Isten misztériuma: egy álmisztérium! És ez történt itt a Szűzanyával is, amikor Fiát fogadja: szűzi anyasága misztériuma rejtve marad, egész életén keresztül! És a Szűzanya tudta ezt. Istennek ez az árnyéka életünkben segít, hogy felfedezzük az Úrral való találkozásunk misztériumát. Valamennyien tudjuk, miként működik titokzatosan az Úr szívünkben, lelkünkben. És mi az a felhő, az az erő, milyen módon rejti el a Szentlélek ezt a misztériumot?" – kérdezte Ferenc pápa, majd így válaszolt:

„Ezt a felhőt bennünk, az életünkben csöndnek hívják: éppen a csönd az a felhő, amelyik beborítja Istennel való kapcsolatunk misztériumát, életszentségünk és bűneink misztériumát. Ezt nem tudjuk megmagyarázni. De amikor nincs csönd az életünkben, a misztérium elvész, elillan. Csönddel kell őriznünk a misztériumot! Ez a felhő, Isten hatalma felénk, a Szentlélek ereje".

Jézus Anyja a csönd tökéletes ikonja volt, rendkívüli anyasága bejelentésétől a kálváriáig. „Arra gondolok, hogy hányszor hallgatott és hányszor nem mondta ki, amit érzett, hogy megőrizze Fiával való kapcsolatának misztériumát, egészen a legkegyetlenebb hallgatásig, a kereszt tövénél".

„Az evangélium nem mond nekünk semmit arról, hogy a Szűzanya mondott-e egy szót vagy sem... Csöndes volt, de szívében mennyi mindent mondott az Úrnak! 'Te azon a napon – ez az, amit olvastunk – azt mondtad nekem, hogy nagy lesz; te azt mondtad, hogy nekiadod atyjának, Dávidnak a trónját és örökké uralkodni fog, és most ott látom őt!' A Szűzanya emberi lény volt! És talán kedve lett volna azt mondani: 'Hazugság! Elárultak!': II. János Pál mondta ezt, amikor a Szűzanyáról beszélt. De Ő, a Szűzanya a csönddel elrejtette a misztériumot, amit nem értett, és a csönddel hagyta, hogy ez a misztérium növekedhessen és kivirágozzék a reményben".

A csönd az, ami megőrzi a misztériumot. Ezért Istennel való kapcsolatunk, zarándoklatunk, üdvösségünk misztériumát nem lehet kiteregetni, reklámozni. „Az Úr adja meg mindannyiunknak a kegyelmet, hogy szeressük a csöndet, keressük azt, és szívünket a csönd felhője őrizze".

„Az alázat termékennyé, a kevélység meddővé tesz bennünket"

Az alázat szükséges a termékenységhez. Isten beavatkozása termékennyé teszi életünket, leküzdve annak meddőségét. Ferenc pápa óva intett a kevélységtől, amely meddővé tesz bennünket.

A Bibliában gyakran találkozunk meddő asszonyokkal, akiknek az Úr életet ajándékoz. Ferenc pápa homíliáját a napi evangéliumi szakasz magyarázatával kezdte, amely azt beszéli el, hogy Erzsébet, aki meddő volt, fiúgyermeket szült, Jánost (Lk 1,5-25).
Az életadásra való képtelenségből születik az élet. Ez történt nem csak a meddő asszonyokkal, hanem azokkal is, akiknek kilátástalan volt az életük, mint például Noémi, akinek végül unokája született.

Az Úr belép ezeknek az asszonyoknak az életébe, hogy ezt mondja nekünk: Én képes vagyok életet adni. A prófétáknál is jelen van a sivatag, a pusztaság képe, ahol nem nő fa, nem terem gyümölcs, nem csírázik ki semmi. De a sivatag olyan lesz, mint egy erdő – mondják a próféták – nagy lesz és virágozni fog. Virágozhat azonban a sivatag? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Igen. A meddő asszony tud életet világra hozni? Igen. Ez az Úr ígérete: Én tudok! A szárazságból, a ti szárazságotokból tudok életet, üdvösséget fakasztani! Képes vagyok arra, hogy a szikkadt talajból gyümölcsöt teremtsek!

Az üdvösség ez: Isten közbelépése, amely termékennyé tesz minket, képessé tesz arra bennünket, hogy életet adjunk. Mi nem vagyunk erre képesek saját erőnkből. Sokan adtak példát arra, hogy hittek a képességünkben, hogy üdvözíteni tudjuk saját magunkat.

A keresztények is – gondoljunk csak például a pelagiánusokra. Minden kegyelem. Isten közbelépése az, ami elhozza számunkra az üdvösséget. Isten beavatkozása segít bennünket az életszentség útját járni. Csak Ő képes erre. De mi az, amit mi teszünk? Először is ismerjük el szikkadtságunkat, arra való képtelenségünket, hogy életet adjunk. A második, hogy kérjük: Uram, én termékeny akarok lenni. Azt akarom, hogy az életem életet adjon, hogy hitem legyen termékeny, hogy haladjak előre és másoknak is át tudjam adni a hitet. Uram, én meddő vagyok, én magamtól nem vagyok rá képes, Te igen. Én egy sivatag vagyok: tehetetlen, Te képes vagy mindenre.

Ez éppen ezeknek a Karácsony előtti napoknak lehet az imája. Gondoljunk arra, milyen csapás éri a kevélyeket, akik azt hiszik, hogy egyedül is képesek mindenre. A pápa itt utalt Saul leányára, Mikálra, aki nem volt meddő, de kevély volt. Nem értette mit jelent dicsőíteni Istent, sőt kinevette a dicséretet. Ezért meddőség lett a büntetése.

A termékenységhez szükség van az alázatra. Hányan gondolják, hogy igazak, és végül is csak szerencsétlen emberek. Alázatosan mondjuk az Úrnak: Uram, én meddő vagyok, egy sivatag vagyok. Ismételjük ezekben a napokban azokat a szép antifónákat, amelyeket az egyház imádkozik: Ó, Dávid fia, Ó Bölcsesség, Ó Adonai, Ó Jessze Gyökere, Ó Emmanuel, gyere és adj életet nekünk, gyere és üdvözíts, mert csak Te vagy rá képes, én nem! Ezzel az alázattal, a sivatag alázatával, a meddő lélek alázatával fogadjuk a kegyelmet, a virágzás kegyelmét, azt a kegyelmet, hogy gyümölcsöt teremhetünk és életet adhatunk.

Az Úr ajtaja mindig nyitva áll előttünk, soha ne veszítsük el a reményt

Amikor Jézus odajön hozzánk, mindig kitárja az ajtót és reményt ad nekünk. Nem szabad félnünk az Úr vigasztalástól, hanem kérnünk és keresnünk kell azt. Ezen a vigaszon keresztül ugyanis megérezzük Isten gyengédségét.

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!" – Ferenc pápa ezekkel a szavakkal kezdte homíliáját, amelyeket a liturgia Izajás próféta könyvéből tár elénk. Az Úr eljön népéhez, hogy megvigasztalja, békét adjon neki. Ez a vigasztalás pedig olyan erős, hogy mindent újraalkot, az Úr tehát egy újra-teremtést visz végbe.

„Újrateremti a dolgokat. És az egyház szüntelenül hangoztatja, hogy ez az újrateremtés csodálatosabb a teremtésnél. Az Úr még csodálatosabban teremti újjá a dolgokat. Így látogatja meg népét: ezzel az erővel újrateremtve".

Ennek az újrateremtésnek két fontos dimenziója van – magyarázta a pápa. Amikor az Úr eljön hozzánk, reményt ad nekünk, mindig kinyit egy ajtót, mindig. Ez a remény a keresztény élet valódi erőssége, egy kegyelem, egy ajándék.

„Amikor egy keresztény megfeledkezik a reményről, vagy ami még rosszabb, elveszíti a reményt, akkor életének nincs értelme. De az Úr megvigasztal minket és újrateremt a remény által, hogy tovább tudjunk menni. Milyen szépen végződik a szentírási szakasz: 'Mint pásztor, legelteti nyáját, karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti'. Ez a kép, ahogy a bárányokat ölébe veszi és az anyajuhokat gondosan vezeti: ez a gyengédség. Az Úr gyengéden vigasztal minket".

Isten, aki hatalmas, nem fél a gyengédségtől, gyermekké lesz. Az evangéliumban Jézus azt mondja: 'Ugyanígy a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsik közül' (Mt 18,14). Az Úr szemében mind nagyon fontosak vagyunk, egytől egyik fontosak. És Ő gyengéden adja magát, ezáltal segít előrehaladnunk, reményt kínálva nekünk. Ez volt a fő tevékenysége Jézusnak abban a 40 napban, amely a feltámadás és a mennybemenetel között eltelt: vigasztalni az apostolokat, odalépett hozzájuk és vigasztalta őket.

„Közeledni valakihez és reményt adni, gyengéden odalépni hozzá. Gondoljunk csak arra a gyengédségre, amellyel az apostolokhoz, Mária Magdolnához, az emmauszi tanítványokhoz fordult. 'Adj ennem!' Vagy Tamásnak: 'Tedd ide az ujjad' – mondta. Mindig ilyen az Úr, ilyen az ő vigasza. Fohászkodjunk, hogy az Úr adja meg mindannyiunknak a kegyelmet és ne féljünk az Ő vigasztalásától, nyitottak legyünk rá: kérjük, keressük, mert ez a vigasztalás reményt ad és általa megérezhetjük az Atya Isten gyengédségét" – zárta kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa.

„Ne nézői, hanem főszereplői legyetek napjaink eseményeinek"

A Szentatya a szertartáson elhangzott páli idézetből indult ki (1Tessz 5,23-24). „A békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen. Őrizze meg szellemetek, lelketek és testetek egészen feddhetetlenül Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig. Hűséges az, aki meghívott titeket: ő majd meg is teszi". Szent Pál kívánsága, amelyet a Tesszalonikaiakhoz intéz, egyrészt aggodalmát fejezi ki veszélybe került életszentségük miatt, másrészt tanúságot tesz az Úrba helyezett nagy bizalmáról. Az apostolnak ez az aggodalma érvényes számunkra, mai keresztények számára is.

A keresztény élet teljessége, amelyet Isten visz végbe az emberekben, mindig ki van téve a világi közszellem kísértéseinek. Ezért adja Isten nekünk segítségét, amely révén meg tudjuk őrizni a Szentlélek ajándékait, a Szentlélekben való új életet, amelyet Isten adott nekünk. Megőrizve életünknek ezt az egészséges „életnedvét", egész lényünket, értelmünket, lelkünket és testünket kifogástalanul, feddhetetlenül megőrizzük. De miért van szükség arra, hogy Isten, miután bőségesen elárasztott bennünket spirituális kincseivel, továbbra is közbelépjen, hogy azok érintetlenül épségben maradjanak? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Azért, mert gyengék vagyunk, és mindannyian tudjuk, hogy emberi természetünk törékeny és Isten ajándékait „cserépedényekben" őrizzük (vö. 2 Kor 4,7).

Isten közbenjárása annak érdekében, hogy a végsőkig, a Jézussal való végleges találkozásig kitartsunk, hűségének a kifejezése. Olyan ez, mint a párbeszéd a gyengeségünk és az Ő hűsége között. Ő erős hűségében. Pál egy másik helyen azt mondja, hogy ő maga erős a gyengeségében. Miért? Mert párbeszédben van Isten hűségével. És Istennek a hűsége sosem okoz csalódást. Isten mindenekelőtt saját magához hűséges. Ezért beteljesíti művét, amelyet mindannyiunkban elkezdett meghívásával. Ez biztonságot és nagy bizalmat ad nekünk: bizalmat, amely Istenen nyugszik és kéri aktív és bátor együttműködésünket a jelen pillanat kihívásaival szemben. Tudjátok, kedves fiatal egyetemisták, hogy nem lehet élni anélkül, hogy szembe nézzünk és válaszoljunk a kihívásokra. Aki nem néz szembe a kihívásokkal és nem válaszol rájuk, az nem él.

Akaratotok és képességeitek, amelyek egyesülnek a keresztség napjától kezdve mindannyiótokban lakozó Szentlélek erejével, lehetővé teszik számotokra, hogy ne nézői, hanem főszereplői legyetek napjaink eseményeinek. Kérlek benneteket, ne az erkélyről nézzétek az életet! Vegyüljetek el az életben, ahol kihívások vannak, ahol segítséget kérnek tőletek az élet, a fejlődés, a személyek méltóságára vonatkozó, a szegénység elleni és az értékekért folyó küzdelem előrevitelében és sok más küzdelemben, amellyel ma találkozunk. Erő és merészség! – ismételte a pápa.

Napjaink szociális-kulturális környezetére olykor ránehezedik a középszerűség és az unalom. Ne törődjenek bele a mindennapi élet egyhangúságába, hanem legyenek széleskörű tervek megálmodói, amelyek túlmutatnak a szokványos dolgokon: ne hagyják, hogy elrabolják tőlük az ifjúkor lelkesedését! Helytelen lenne, ha hagynák bebörtönözni magukat az egyforma, lapos gondolkodásmód, vagy a globalizáció, mint uniformizálás által. Ahhoz, hogy leküzdjék ezeket a kockázatokat, ne a gömb példáját kövessék. A követendő példa az igazi globalizációban, amely jó, nem a gömb, amelyben minden kitüremkedést elsimítanak, és eltűnik minden különbözőség. Ehelyett a követendő példa a sokoldalúság, amely magába foglalja az alkotóelemek sokféleségét és tiszteletben tartja a változatosságban megvalósuló egységet. Az egység védelmében, védelmezzük a sokféleséget is. Különben az az egység nem lenne emberi. A gondolat ugyanis akkor termékeny, ha egy nyitott értelem kifejezése, amely képes a megkülönböztetésre, amelyet mindig megvilágít az igazság, a jó, a szépség. Ha nem hagyják, hogy befolyásolja őket az uralkodó közvélemény, hanem hűségesek maradnak a keresztény etikai és vallási alapelvekhez, akkor bátorságot találnak ahhoz, hogy az árral szemben haladjanak. A globalizált világban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy megőrizzék sajátos jellemzőiket, anélkül, hogy alacsonyabbra helyeznék az etikai mércét. A gondolat és az egyéniség sokfélesége Isten sokoldalú bölcsességét tükrözi vissza, amennyiben becsületesen és intellektuális szigorral közelít az igazsághoz, és amikor a jósághoz, a szépséghez közelít. Ezáltal minden egyes személy ajándék lehet mindenki javára!

„Ebben az ádventi időszakban kötelezzétek el magatokat, hogy a hit útján jártok és mindig az evangéliumhoz következetesen viselkedtek, hogy hitelesen megélhessétek az Úr Karácsonyának ünnepét. Segítségetekre lehet Boldog Pier Giorgio Frassati szép tanúságtétele, aki ezt mondta: 'Élni hit nélkül, megvédeni való örökség nélkül, anélkül, hogy szüntelenül küzdenénk az igazságért, nem élet, hanem éldegélés. Nekünk nem éldegélnünk, hanem élnünk kell!' Köszönöm és jó utat Betlehem felé" – búcsúzott a pápa a római egyetemistáktól.

A keresztények ne a világ szerint gondolkodjanak, hanem Istent kövessék elméjükkel, szívükkel és lelkükkel

Az igazi keresztények elutasítják az egyen-gondolkodást, mert Isten szerint gondolkodnak. Ahhoz, hogy felismerjük az idők jeleit, nem elég csak a fejünket használni: a szívre és a lélekre is szükség van, hogy megértsük Isten lépteit a történelemben.

Az Úr rávezeti tanítványait, hogyan értelmezzék az idők jeleit, amire a farizeusok nem képesek. Ferenc pápa a pénteki evangéliumi szakaszból kiindulva a keresztény gondolkodásról elmélkedett.

Az Evangéliumban Jézus nem haragszik meg, csak tetteti a haragot, amikor az emmauszi tanítványok értetlenkednek. Oktalan szívűnek nevezi őket, mivel aki nem érti Isten dolgait, az oktalan. "Az Úr azt akarja, hogy megértsük, mi történik a szívünkben, az életünkben, mi történik a világban, a történelemben... Mit jelent az, ami most történik? Ezek az idők jelei. A világ azonban mást kínál nekünk, mert nem népet akar, hanem tömeget, gondolatok és szabadság nélkül" - magyarázta a pápa.

A világ azt akarja, hogy az egyformaság útját járjuk. Ahogy Szent Pál írja, a világ úgy kezel minket, mintha nem volnánk képesek önálló gondolkodásra, mintha nem volnánk szabad emberek.

"Az egyen-gondolkodás, a gyenge gondolat elterjedt a mai világban, amely nem akarja, hogy mi megkérdezzük Istentől: Ez meg ez, miért történik? Vagy pedig előre elkészített gondolatokat kínál nekünk, saját ízlése szerint: 'Én úgy gondolkodom, ahogy nekem tetszik!'
... De a világias szemlélet ellentétben áll azzal, amit Jézus kér tőlünk: vagyis a szabad gondolattal, amely Isten népének sajátja - pedig éppen ebben áll az üdvösség! Gondoljatok a prófétákra... Te nem voltál népem és most népemnek hívlak - mondja az Úr. Ebben áll az üdvösség: Isten népének lenni, szabadon".

Jézus azt kéri tőlünk, hogy szabadon gondolkodjunk, hogy megértsük, mi történik. Az igazság azonban az, hogy egyedül nem vagyunk rá képesek! Szükségünk van az Úrra, hogy megértsük az idők jeleit, és a Szentlélek adja meg nekünk az intelligencia ajándékát.

Kérjük Jézus Krisztustól a kegyelmet, hogy elküldje nekünk az intelligencia szellemét, hogy ne legyenek gyenge, egyforma gondolataink és ne a saját ízlésünk után menjünk, hanem csakis Istent kövessük elménkkel, szívünkkel és lelkünkkel. Fohászkodjunk tehát az Úr kegyelméért, hogy a Szentlélek közvetítésével jól tudjuk értelmezni az idők jeleit.

A hit nem magánügy, imádjuk Istent a végsőkig, a hittagadás és az üldözések ellenére

Vannak olyan "világi hatalmak", amelyek a vallást a magánszférába szeretnék száműzni. De Istent, aki legyőzte a világot, a végsőkig kell imádni bizalommal és hűségesen. A ma is üldözött keresztények a bizonyságai annak, hogy végül Jézus fog győzedelmeskedni.

Az Isten és a gonosz közötti küzdelemben, amelyről a liturgia az egyházi év végén beszél nekünk, nagy csapda rejtőzik, amit a Szentatya egyetemes kísértésnek hív. Aki azonban hisz, annak világos vonatkozási pontként lebeg a szeme előtt Jézus története, a pusztaságban és a közéletben megélt próbatételeivel, az ellene irányuló rágalmakkal és mocskolódással, végül pedig a kereszthalállal, amikor a Béke Fejedelme feltámadása által győzedelmeskedik a világ fejedelmén. Ferenc pápa Jézus életének ezekkel a mozzanataival mutatott rá, hogy az Evangéliumban leírt világvégi felfordulásban a tét magasabb a természeti csapások drámájánál.

"Amikor Jézus egy másik szakaszban beszél erről a csapásról, akkor a templom lerombolásáról, a hit és a nép megszentségtelenítéséről szól. Mit is jelent ez? - tette fel a kérdést a pápa. Olyan lesz ez, mint az evilági fejedelem győzelme, Isten kudarca. Úgy tűnik, mintha a természeti katasztrófák pillanatában ő lenne a világ ura".

A hit profanizálása a végső próbatétel tehát. Nyilvánvaló ez abból is, amit Dániel próféta szenved el az első olvasmányban, amikor az oroszlánok elé vetik, amiért Istent imádta és nem a királyt. Az imádás betiltásáról van tehát szó - szögezte le Ferenc pápa, majd a mai korra tekintve így szólt:

"Nem lehet beszélni a vallásról, mert az magánügy, nemde? Erről nyilvánosan nem beszélünk. A vallási jelképeket eltávolították. A világi hatalmaktól jövő parancsoknak kell engedelmeskedni. Sok szép dolgot lehet csinálni, de Istent imádni nem lehet. Be van tiltva az imádás. És amikor ez a pogány magatartás kiteljesedik, akkor jön el Ő: 'akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkön nagy hatalommal és dicsőséggel' (vö. Mk 13,26) A keresztények, akiket üldöznek, akiknek megtiltják Isten imádását, azt elővételezik, ami mindenkivel történik majd".

Ferenc pápa ezzel szemben arra buzdít, hogy emeljük föl a fejünket, hiszen közel Jézus Krisztus győzelme. "Ne féljünk, Isten ugyanis csak hűséget és türelmet kér tőlünk. Legyünk hűségesek, mint Dániel, és türelmesek, mert a végén egyetlen hajszál sem vész el a fejünkről - így ígérte nekünk az Úr. Gondoljunk ezen a héten erre az általános hittagadásra, amit az imádás betiltásának nevezhetünk, aztán tegyük föl magunknak a kérdést: Én imádom az Urat? Imádom Jézus Krisztust, az Urat? Vagy csak félig-meddig, az evilági fejedelem játékát űzöm? Imádni a végsőkig, bizalommal és hűséggel: ezt a kegyelmet kell kérnünk ezen a héten".

Az idő Istenhez tartozik, mi emberek csak a pillanat urai vagyunk

A napi olvasmányokról elmélkedve a Szentatya beszédében azt mondta: egyedül Isten az idő ura. Két tanácsot adott: az imádságban megkapjuk az erényt, hogy meg tudjuk különböztetni életünk minden egyes pillanatát. A Jézusba vett reménységben pedig megtanuljuk, hogy miként tekintsünk a kiszabott időre. Az ima és a megkülönböztetés segít bennünket abban, hogy megfejtsük életünk mozzanatait, és azokat Isten felé irányítsuk. A reménység pedig egyfajta világítótorony, amely távolról pásztázza személyes életünk végső fogódzóit eszkatológikus értelemben is: az idők végezete szempontjából.

Az evangéliumi olvasmányban Jézus elmagyarázza, hogy mi történik a világ vége előtt. Megnyugtató szavakat intéz azokhoz, akik hisznek Istenben: nekik nincs okuk a kétségbeesésre a legnagyobb tragédiák között sem.

Az igazi keresztény férfi vagy nő olyan személy, aki benne tud élni a pillanatban, de benne tud élni az időben is. A pillanat az, amit most éppen a kezünkben tartunk és még abban is szabadok vagyunk, hogy miként ragadjuk meg azt. Ám ez nem azonos az idővel, mert a pillanat elmúlik. Ha azt gondoljuk, hogy uraljuk a pillanatot, akkor elámítjuk magunkat, mert nem vagyunk gazdái az időnek. Az idő ugyanis nem a miénk, az idő Istenhez tartozik, az időnek egyedül az Úr Jézus Krisztus az ura.

Jézus szavai nyomán Ferenc pápa figyelmeztet bennünket: „vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket", mert lesznek olyanok, akik a zűrzavart kihasználva azt mondják magukról, hogy ők a Krisztus. A keresztényeknek a döntő pillanatban imára és megkülönböztetésre lesz szükségük. Ahhoz, hogy az időre tekintsünk, amelynek egyedüli ura Isten, nekünk nincs szükségünk semmiféle erényre. Az erényt is ajándékba kapjuk az Úrtól, az erény a reménység. Mire van tehát szükségünk? Imára és megkülönböztetésre a pillanat számára és reménységre az idő számára.

„A keresztény ember élete minden pillanatában tud várni az Úrra, az idők végén pedig az Úr Jézus Krisztusba helyezi reményét. Adja meg az Úr a kegyelmet, hogy bölcsességgel járjuk az utat, amely megint csak az Ő ajándéka. A bölcsességet, hogy a megfelelő pillanatban tudjunk imádkozni és megkülönböztetni. Az idő pedig, amely Isten hírnöke, adja meg, hogy a reménységben élhessünk."

Soha ne fáradjunk bele az imádkozásba

Kedves fivérek és nővérek, jó napot kívánok!

A mai evangéliumban Jézus arról mond példabeszédet, hogy „szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni" (Lk 18,1-8) – idézett a pápa Szent Lukács szövegéből. A főszereplő egy özvegyasszony, aki addig könyörgött egy igazságtalan bírónak, amíg az végül igazságot szolgáltatott neki. Jézus ezt a következtetést vonja le: ha az özvegyasszonynak sikerült meggyőznie azt a bírót, akkor gondoljátok, hogy Isten nem hallgat meg minket, ha szüntelenül imádkozunk hozzá? Jézus nagyon erős kifejezést használ: „Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak?" (Lk 18,7).

Kiáltsunk éjjel-nappal" Istenhez! Nagy erővel hat ránk az imádkozásnak ez a megfogalmazása. De tegyük fel a kérdést: miért akarja ezt Isten? Talán nem ismeri szükségleteinket? Mi értelme van, hogy „inzisztáljunk" Istennél?

Ez egy jó kérdés, amely révén elmélyítjük hitünk egy fontos aspektusát: Isten nem azért hív bennünket a szüntelen imára, mert nem tudja, hogy mire van szükségünk, vagy, mert nem hallgat bennünket. Éppen ellenkezőleg, Ő mindig szeretettel hallgat minket és mindent tud rólunk. Mindennapi életünkben, különösen a nehézségekben, a külső és belső rossz elleni küzdelemben az Úr soha nincs távol, mindig mellettünk áll. Úgy küzdünk, hogy Ő mellettünk van.

Fegyverünk pedig éppen az ima, ami érezteti velünk jelenlétét, irgalmasságát és segítségét is. De a gonosz elleni küzdelem kemény és hosszú, türelmet és ellenállást kíván – mint ahogy Mózesnek fel kellett emelnie karját, hogy népét győzelemre juttassa (vö. Kiv 17,8-13). Ez így van: minden nap küzdenünk kell, de Isten a mi szövetségesünk, Belé vetett hitünk a mi erőnk, és az ima a hit kifejezése.

Az „ideológiai keresztények" súlyos betegség áldozatai: bezárják a kaput, amely Jézushoz vezet

Ha egy keresztény az ideológia tanítványává válik, akkor elveszítette a hitét. Óva intette a keresztényeket attól a magatartástól, hogy „zsebükben a kulccsal, bezárják a kaput", és ismételten leszögezte, hogy ha nem imádkozunk, akkor elhagyjuk a hitet és az ideológia vagy a moralizmus hibájába esünk.

"Jaj nektek, törvénytudók, akik lefoglaltátok a tudás kulcsát!" – a pápa a mai evangéliumból kiindulva utalt Jézus figyelmeztetésére és azt napjainkra alkalmazta (Lk 11,42-46). Amikor megyünk az utcán és egy bezárt templom előtt találjuk magunkat, valami furcsát érzünk. Egy bezárt templom ugyanis érthetetlen. Néha magyarázatot találnak rá, amelyek azonban nem fogadhatók el: ürügyek, indoklások, de a valóság az, hogy a templom be van zárva és az emberek, akik arra járnak, nem tudnak bemenni. És ami még rosszabb, az az, hogy az Úr, aki bent van, nem tud kijönni.

Ma Jézus erről a bezártságról szól, azokról a keresztényekről, akiknek kezében van a kulcs, de elviszik magukkal és nem nyitják ki a kaput. Sőt, még rosszabbat tesznek, megállnak a kapuban és nem engedik, hogy más belépjen, és így ők, maguk sem lépnek be. A keresztény tanúság tétel hiánya okozza ezt és amikor az a keresztény egy pap, egy püspök vagy egy pápa, akkor annál rosszabb dologról van szó. Hogyan lehetséges, hogy egy keresztény így viselkedjen: kulcs a zsebben, a kapu zárva? – tette fel a kérdést a Szentatya.

A hit úgymond egy lombikba kerül és ideológiává változik. Az ideológia nem vonzó. Az ideológiákban nincs jelen Jézus: nincs jelen gyengédsége, szeretete, szelídsége. Az ideológiák merevek, mindig. Bármiféle ideológia merev. Amikor egy keresztény az ideológia tanítványává válik, akkor elveszítette hitét: többé már nem Jézus tanítványa, hanem ennek a gondolati magatartásnak a tanítványa. Ezért mondja nekik Jézus: elvittétek magatokkal a megismerés kulcsát. Jézus megismerése ideológiai és moralista ismeretté válik, mert ezek bezárták a kaput a sok-sok előírással.

A pápa idézte Jézus szavait: „Elviselhetetlen terheket raktok az emberekre, miközben csak egy a szükséges". Ez tehát az a spirituális, mentális folyamat, amikor valaki arra törekszik, hogy a zsebében legyen a kulcs és a kapu be legyen zárva.

A hit ideológiává válik és az ideológia félelmet kelt, elűzi az embereket, eltávolítja az embereket az egyháztól. Ez egy súlyos betegség az ideológiai keresztényeké. Egy betegség, ami azonban nem új. Már János apostol írt róla első levelében. A keresztények, akik elveszítik hitüket, jobban szeretik az ideológiákat. Magatartásuk a következő: merevek, moralisták, az etikára helyezik a hangsúlyt, de nincs bennük jóság. Feltehetjük a kérdést: miért válik egy keresztény ilyenné? Mi megy végbe annak a kereszténynek, annak a papnak, annak a püspöknek, annak a pápának a szívében, aki ilyenné válik? Egyszerű a válasz: az a keresztény nem imádkozik. Ha nem imádkozol, akkor mindig bezárod a kaput.

Az ima az a kulcs, amely kinyitja a hit kapuját. Amikor egy keresztény nem imádkozik, akkor ez történik. Tanúságtétele pedig gőggé válik. Aki nem imádkozik, az beképzelt, büszke, magabiztos, nem alázatos. Keresi az előléptetést. Amikor azonban egy keresztény imádkozik, nem távolodik el a hittől, Jézussal beszél.

Amikor azt mondom imádkozni, akkor nem imákról beszélek, mert ezek a törvénytudók olyan sok imát mondtak, hogy mutogassák magukat. Jézus azonban ezt mondja: „Te, amikor imádkozol, menj be szobádba, zárd be az ajtót és úgy imádkozzál a rejtekben lévő Atyádhoz" (Mt 6,6). Egy dolog imádkozni és egy másik dolog imákat mondani.
Ezek nem imádkoznak, elhagyják a hitet és azt moralista ideológiává, kazuisztikává alakítják át, Jézus nélkül.

Amikor egy próféta vagy egy jó keresztény szemrehányást tesz nekik, akkor ugyanazt teszik, amit Jézussal tettek: Amikor kiment onnan, az írástudók és a farizeusok ellenségesen viselkedtek vele szemben – ezek az ideológusok ellenségesek – és különféle kérdésekkel kezdték faggatni, hogy szavaiból ellessenek valamit, amivel vádolhassák. Ezek az emberek nem átlátszóak. Szegények, bepiszkolta őket a gőg. Kérjük a kegyelmet az Úrtól: soha ne szűnjünk meg imádkozni, hogy ne veszítsük el a hitet, hogy alázatosak maradjunk. Így nem zárkózunk be és nem zárjuk el az utat az Úr előtt.

Nem elég a tökéletes vallásosság ahhoz, hogy üdvözüljünk. A keresztények szabaduljanak meg a „Jónás szindrómától"

Küzdeni kell a „Jónás szindróma" ellen, amely ahhoz az álszent állásponthoz vezet, miszerint ahhoz, hogy üdvözüljünk, elegendők saját műveink.
„Jónás szindrómája", „Jónás jele" – a pápa erre a két fogalomra összpontosított szentbeszédében. Az evangéliumi szakaszban Jézus „gonosz nemzedékről" szól. Szavai nagyon erősek. De nem azokra az emberekre vonatkoznak, akik olyan nagy szeretettel követték, hanem a törvénytudókra, akik próbára akarták tenni és csapdát akartak neki felállítani.

Ezek az emberek jeleket kértek tőle és Jézus azt válaszolta nekik, hogy csak Jónás jelét kapják meg. Létezik azonban a „Jónás szindróma" is – fejtette ki homíliájában Ferenc pápa. Az Úr azt kéri tőle, hogy Ninivébe menjen, Jónás viszont Spanyolországba menekült. Jónás számára világos volt minden: „ez a tanítás, ezt kell tenni, a bűnösök oldják meg a problémáikat, én tovább állok". Azokat, akik e szerint a Jónás szindróma szerint élnek, Jézus képmutatóknak nevezi, mert nem akarják a szegények, a tudatlanok, a bűnösök üdvösségét.

A „Jónás szindróma" nem rendelkezik azzal a buzgósággal, hogy megtérítse az embereket, olyan életszentséget keres, ami a „ruhatisztítóból" érkezik, szép, jól néz ki, de nincs meg benne az a buzgóság, hogy menjünk és hirdessük az Urat. Az Úr azonban ennek a „Jónás szindrómában" megbetegedett nemzedéknek Jónás jelét ígéri meg (Lk 11,29-32). Máté változata szerint Jónás három éjjel és három napon át a bálna gyomrában volt – utalva Jézusra a sírboltban, halálára és feltámadására. Ez az a jel, amit Jézus megígér a képmutatás ellen, ez ellen a tökéletes vallásosság magatartása ellen, a farizeusok csoportjának e viselkedése ellen.

A pápa ezután utalt arra az evangéliumi példabeszédre, amely jól bemutatja ezt az aspektust: amikor a farizeus és a vámszedő imádkoznak a templomban. A farizeus nagyon biztos magában, az oltár előtt megköszöni Istennek, hogy nem olyan, mint a vámszedő, aki azonban csak az Úr kegyelmét kéri, elismervén, hogy bűnös. A jel, amit Jézus megígér a bűnök bocsánatára, halála és feltámadása révén, az irgalmasság. „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot".

Igaz, hogy Jónás jele bizalmat ad nekünk, hogy üdvözülünk Krisztus vére által. Hány keresztény van, akik azt gondolják, hogy csak azért üdvözülnek, amit tesznek. A tettek szükségesek, de annak az irgalmas szeretetnek a következményei, amely üdvözít bennünket. De a tettek önmagukban véve, e nélkül az irgalmas szeretet nélkül, nem jelentenek semmit. A „Jónás szindróma" pedig csak a személyes igazságosságban, saját műveiben bízik.

Jézus tehát „gonosz nemzedékről" beszél, a pogány nőt, Dél királynőjét csaknem ítélőbíróvá nevezi ki: felkel majd az ítéleten, hogy elítélje e nemzedéket. Azért, mert nyugtalan asszony volt, aki kereste Isten bölcsességét.

Jónás szindrómája" tehát a képmutatáshoz vezet el bennünket. Ahhoz az elégedettséghez, hogy tiszta, tökéletes keresztények vagyunk, minden parancsolatot megtartunk. Ez egy nagy betegség. Jónás jele viszont Isten irgalmassága Jézus Krisztusban, aki meghalt és feltámadt értünk, üdvösségünkért. Az első olvasmányban van két szó, amely ehhez kapcsolódik. (Róm 1,1-7).

Pál azt mondja magáról, hogy nem azért apostol, mert tanulta ezeket a dolgokat, hanem azért, mert Isten kiválasztotta őt evangéliuma számára. A keresztényeknek ezt mondja: „Jézus Krisztus hívott meg titeket". Jónás jele hív minket: kövessük az Urat, mi, bűnösök, mindnyájan azok vagyunk, alázattal és szelíden. Van hívás és van választás.

Használjuk fel az alkalmat és a mai liturgia nyomán tegyük fel magunknak a kérdést és válasszunk: mit szeretnék én? Jónás szindrómáját, vagy Jónás jelét? – fejezte be hétfő reggeli homíliáját Ferenc pápa.

A szentség nem mágikus rítus, hanem találkozás Jézussal, aki vár ránk

Jézus mindig vár ránk, ez Isten alázata. A pápa az első olvasmány után felhangzott (122) Zsoltár szavaiból indult ki: „Öröm töltött el, amikor jelezték: Indulunk az Úr házába". Az Úr jelenléte mindig elkísér bennünket. Isten népének történetében vannak szép pillanatok, amelyek örömöt okoznak és vannak fájdalmas pillanatok is, a vértanúság, a bűn pillanatai.

A rossz és a jó pillanatokban azonban egy dolog mindig ugyanaz: az Úr mindig jelen van, soha nem hagyja el népét! Mert az Úr, az első bűn napján eldöntötte, elhatározta: együtt halad népével a történelemben. És Isten, akinek nincs történelme, mert örökkévaló, történelmet akart írni, népével együtt akart haladni. Sőt, még ennél is többet tett: hozzánk hasonlóvá vált, egy lett közülünk, velünk halad Jézusban. Ez sokat mond számunkra Isten alázatáról.

Ezért mondhatjuk tehát azt, hogy Isten nagysága éppen alázatában van. Népével együtt akart haladni. És amikor népe eltávolodott tőle a bűnbeeséssel, a bálványimádással, Isten akkor is ott volt és várakozott. És Jézus is ezzel az alázatos magatartással jön el közénk. Együtt akar haladni Isten népével, a bűnösökkel; együtt halad a gőgösökkel is. Az Úr olyan sokat tett, hogy segítse ezeknek a farizeusoknak a gőgös szívét.

Alázat. Isten mindig vár ránk. Isten mindig mellettünk van, Isten velünk halad, alázatos: mindig vár ránk. Jézus mindig vár ránk. Ez Isten alázata. És az egyház örömmel énekli Istennek ezt az alázatát, mint az előző zsoltárral: „Örömmel megyünk majd az Úr házába". Örömmel megyünk, mert Ő elkísér bennünket, velünk van. És Jézus Urunk személyes életünkben is elkísér bennünket: a szentségekkel. A szentség nem egy mágikus rítus: találkozás Jézus Krisztussal, találkozunk az Úrral. Az Úr az, aki mindig mellettünk van és elkísér bennünket.

Jézus „útitársunk" lesz. A Szentlélek is elkísér bennünket és mindent megtanít, amit mi nem tudunk szívünkben és emlékeztet mindarra, amit Jézus tanított nekünk. Ezáltal érezteti a jó út szépségét. Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek elkísérnek bennünket az úton, velünk együtt írják a történelmet. Az egyház ezt ünnepli olyan nagy örömmel az Eucharisztiában is, a negyedik eucharisztikus imában, amely Isten olyan nagy szeretetéről énekel, arról az Istenről, aki alázatos akart lenni, aki mindnyájunk útitársa akart lenni és velünk együtt akart történelmet írni.

És ha Ő belépett velünk a történelembe, akkor mi is lépjünk be egy kicsit az Ő történelmébe, vagy legalább kérjük Tőle a kegyelmet: hagyjuk, hogy Ő írja történelmünket, hogy Ő írja történelmünket, ami így biztos lesz".

A nép iránti szeretet és az alázat a szükséges erények a vezetők számára

Az alázat és a szeretet nélkülözhetetlen tulajdonságok azok számára, akik vezetők. Az állampolgárok, elsősorban ha katolikusok, nem lehetnek közömbösek a politikával kapcsolatban. Arra hívta a jelenlevőket, hogy imádkozzanak a hatóságokért.

A napi Evangéliumban (Lk 7,1-10) a százados alázattal és bizalommal kéri szolgája meggyógyítását, Szent Pál Timóteushoz intézett levele pedig arra hív, hogy imádkozzunk a vezetőkért. Ezekből indult ki Ferenc pápa, amikor szentbeszédében a hatóságok szolgálatáról beszélt. Aki vezető, szeresse a népét, mert az a vezető, aki nem szereti népét, nem tud kormányozni: maximum fegyelmezni tud, egy kis rendet tud tenni, de kormányozni nem. A pápa Dávidra gondolt, aki nagyon szeretette népét, aki a népszámlálás bűne után azt mondja az Úrnak, hogy ne a népet, hanem őt büntesse meg. A vezetők két erénye tehát a nép iránti szeretet és az alázat. Ezek nélkül nem lehet kormányozni.

Minden vezetőpozícióba kerülő személynek fel kell tennie magának két kérdést: Szeretem a népemet, hogy jobban tudjam szolgálni őket? Alázatos vagyok és meghallgatom a többieket is, a különböző véleményeket, hogy ki tudjam választani a legjobb utat? Ezek nélkül senki nem lesz jó vezető. A vezető, aki szereti népét, alázatos.

Másrészt Szent Pál arra buzdítja a vezetőket, hogy imádkozzanak mindenkiért, aki hatalmon van, hogy nyugodt és békés életet élhessünk. Az állampolgárok nem fordulhatnak el a politikától. Senki sem mondhatja: „Engem nem érdekel, ők vezetnek..." Nem, én felelős vagyok azért, ahogy ők vezetnek és mindent meg kell tennem, hogy jól kormányozzanak és részt kell vennem a politikában úgy, ahogy tudok. A politika, az egyház társadalmi tanítása szerint, a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjó szolgálatát jelenti. Nem moshatom tehát kezeimet! Mindannyiunknak tennie kell valamit!

Létezik az a szokás, hogy csak rosszat mondunk a kormányzókról és pletykálunk azokról a dolgokról, amelyek nem mennek jól. Ha nézzük a TV műsorokat, vagy olvassuk az újságokat, mindig csak rosszat mondanak, csak ellenkeznek! – állapította meg a Szentatya. A vezető talán vétkes, ahogy Dávid király is az volt, de nekem is hozzá kell járulnom a vezetéshez a véleményemmel, szavaimmal és önmagam korrekciójával, mert mindannyiunknak részt kell venni a közjó építésében. Sokszor halljuk: „jó katolikus, nem keveredik bele a politikába". Pedig ez nem igaz, ez nem jó út.

A jó katolikus részt vesz a politikában, a tőle telhető legjobbat nyújtva, hogy a vezető kormányozni tudjon. De mi az a legjobb, amit felkínálhatunk a vezetőknek? Az ima. Szent Pál mondja: ima minden emberért, a királyért, és mindenkiért, aki hatalmon van. Mondhatja valaki: „De, atya, ez rossz ember, a pokolra kell kerülnie..." A válasz azonban az: „Imádkozz érte, hogy jól tudjon vezetni, hogy szeresse és szolgálja népét, hogy alázatos legyen." A keresztény ember, aki nem imádkozik a vezetőkért, nem jó keresztény. Felteheti valaki a kérdést: „De atya, hogy imádkozzak ezért az emberért, aki nem jó ember?" „Imádkozz, hogy megtérjen!" Imádkozni kell érte. Ezt nem én mondom, hanem Szent Pál, Isten Szava.

Tehát tegyük meg a tőlünk telhető legjobbat, adjunk ötleteket, javaslatokat, de elsősorban imádkozzunk. Imádkozzunk a vezetőkért, hogy jól kormányozzanak, hogy előrevigyék hazánkat és a világot és, hogy béke legyen és épüljön a közjó.

Csak az imán és a könnyeken keresztül lehet megsejteni a Kereszt nagy misztériumát

A Kereszt misztériuma nagy titok az ember számára. Csak az imán és a könnyeken keresztül megközelíthető. Ezen a napon ünnepli az egyház Szent Kereszt felmagasztalását.
A Kereszt misztériumában találjuk meg az ember és az Isten történetét, amelyet az egyházatyák összegeztek a paradicsomi jó és a rossz tudás fájának illetve a kereszt fájának összehasonlításában.

A tudás fája sok rosszat eredményezett, a Kereszt fája viszont az üdvösséghez és az egészséghez vezet el bennünket, megbocsátja azt a sok rosszat. Ez az emberi történelem útja, hogy megtaláljuk a Megváltó Jézus Krisztust, aki szeretetből adja életét értünk. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje azt, hanem hogy a világot üdvözítse Jézus által. A Kereszt fája mindannyiunkat megment a másik fa következményeitől. Annál a fánál kezdődött ugyanis az önelégültség, a büszkeség, a mindentudás akarásának gőgje, és az a feltevés, hogy mi vagyunk a világ egyedüli bírái. Ez az ember története: út az egyik fától a másikig.

A Keresztben benne van Isten története is. Mondhatjuk ugyanis, hogy Istennek is van története. Fel akarta vállalni a mi történetünket, el akart kísérni bennünket azáltal, hogy emberré lett, magára vette a szolgaság körülményeit és engedelmes maradt a Kereszthalálig.

Isten ezt az utat szeretetből vállalja. Nincs rá más magyarázat. Ma a Keresztre tekintünk, az ember és Isten történetére. Nézzünk erre a Keresztre, amelyen megkóstolhatjuk az aloe keserű mézet, Jézus áldozatának keserű-édességét. De olyan nagy misztérium ez, hogy mi egyedül nem láthatjuk jól, nem érthetjük meg, csak mélyen átérezhetjük üdvözítő jellegét. Csak térdre borulva, imában és könnyek között lehet egy kicsit megérteni ezt. A könnyek visznek közelebb ehhez a misztériumhoz, a Kereszt misztériumához.

Sírás nélkül sosem lehet megérteni ezt a misztériumot. A bűnbánó ember sírása ez, a testvéreké, akik sok emberi nyomort látnak, de Jézusban látják mindezt, térdre borulva és sírva, ám sosem magányosan.

Ahhoz, hogy belépjünk e misztériumba, ami nem egy labirintus, bár ahhoz hasonlít egy kicsit, mindig szükségünk van Szűz Máriára, az anya kezére. Mária segítsen nekünk, hogy megérezzük e misztérium nagyságát és alázatosságát. Olyan édes ez, mint a méz és olyan keserű, mint az aloe. Mária kísérjen el utunkon, amelyet senki más nem járhat végig, csak mi magunk és ezt mindenkinek meg kell tennie az édesanyával, sírva és térdre borulva.

A pletykálás bűntény, mert megöli Istent és felebarátunkat

Aki rosszat mond testvéréről, az képmutató, és nincs bátorsága ahhoz, hogy észrevegye saját hibáit. A pletykának bűntény jellege van, mert minden alkalommal, amikor rosszat mondunk testvéreinkről, Káin testvérgyilkos tettét utánozzuk.

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre" (Lk 6,39-42) – indult ki a napi evangéliumi szakaszból Ferenc pápa. Jézus kérdése felrázza minden idők minden emberének lelkiismeretét. Jézus, miután az alázatról szólt, most az ellenkezőjére mutat rá, arra a gyűlöletes magatartásra, amellyel ítélkezünk testvéreink felett. Jézus erőteljes szót használ ennek megjelölésére: hipokrita, vagyis álszent, képmutató.Azok, akik ítélkeznek mások felett, akik rosszakat mondanak másokról, azok hipokriták, álszentek, mert nincs erejük, bátorságuk ahhoz, hogy saját hibáikat észrevegyék. Az Úr nem sokat beszél erről, de később azt mondja, hogy akinek szívében egy kis gyűlölet lakozik testvére iránt, az gyilkos... János apostol első levelében szintén világosan azt írja: aki gyűlöli testvérét, az a sötétségben van; aki ítélkezik testvéréről, a sötétségben halad előre".

Minden alkalommal, amikor szívünkben elítéljük testvérünket, sőt, ami még rosszabb, amikor erről másokkal is beszélünk, gyilkos keresztényekké válunk.

„Gyilkos keresztény...Nem én mondom, hanem az Úr. És ebben az esetben nincs helye árnyalatoknak. Ha rosszat mondasz testvéredről, megölöd őt. Minden alkalommal, amikor ezt tesszük, Káin tettét utánozzuk, aki a történelem első gyilkosa volt.

A pápa hozzátette: ezekben a napokban sok szó esik a háborúról és annyira fohászkodunk a békéért. Szükség van megtérésünk gesztusára. A pletykák mindig a bűntett dimenziója felé haladnak. Nincsenek ártatlan pletykák. A nyelvünk, ahogyan Jakab apostol mondta, arra szolgál, hogy dicsőítsük Istent, de amikor arra használjuk, hogy rosszat mondjunk fivérünkről vagy nővérünkről, akkor megöljük Istent, megöljük Isten képmását testvérünkben. Valaki azt mondhatná: vannak, akik megérdemlik, hogy pletykáljanak róluk.

Azonban ez nem lehetséges: „Menj és imádkozz érte! Menj és vezekelj érte! És ha szükséges, beszélj azzal a személlyel, aki megoldhatja a problémát. De ne mondd el mindenkinek! Pál nagy bűnös volt, és saját magáról ezt mondta: „azelőtt káromkodó, üldöző és erőszakos ember voltam. Ám (Isten) mégis megkönyörült rajtam" (vö. 1Tim 1,13-20).

Talán senki sem káromkodik közülünk – talán. De ha valaki közülünk pletykál, akkor minden bizonnyal üldöző és erőszakos. Kérjük magunknak és az egész egyháznak a kegyelmet, hogy a pletyka bűntettéből megtérjünk a szeretetnek, az alázatnak, a szelídségnek, a türelemnek, a másik iránti szeretet nagylelkűségének.

A keresztények triumfalizmus nélkül hirdessék a hitet

A Szentatya arra kérte a hívő embereket, hogy hirdessék a hitet, ám tegyék ezt félelem, szégyenkezés és diadalmaskodás nélkül.

A pápa homíliájában Szent Pál apostol Kolosszeiekhez írt levelének gondolataiból indult ki. Az Apostol azt javasolja mindenkinek, hogy Krisztus mellett haladjanak, őbenne gyökerezzenek, a belé vett hitben erősödjenek meg, mert Krisztus legyőzte a halált. Krisztus feltámadt – ez mindennek a lényege, bár nem könnyű megérteni, hogy ez mit jelent pontosan. A pápa példaként hozta fel, hogy Athénben a görögök csak addig hallgatták érdeklődéssel Pál apostol szavait, amíg nem említette a feltámadást. Jézus feltámadása ma is sokakat kérdőre von.

Nagyon sok olyan keresztény van, aki ugyan elkíséri Jézust a temetkező helyig, aki elsiratja, aki nagyon szereti őt, de csak egy darabig. A Feltámadt Krisztust nélkülöző keresztényekre gondolva a pápa három típust különböztetett meg: a félénk, a szégyenkező és a diadalmaskodó keresztények. Ez a három fajta embertípus nem találkozott a Feltámadt Krisztussal.

A félénkek a feltámadás reggelének emberei, az emmausziak, akik elmennek, mert megijedtek. Az apostolok a zsidóktól való félelmükben bezárkóztak az Utolsó Vacsora termébe. Mária Magdolna is sírva fakadt, mert elvitték az Úr testét. A félénk keresztények ilyenek, félnek attól, hogy a Feltámadásra gondoljanak.

Aztán ott vannak a szégyenkező keresztények. Megvallani a feltámadt Krisztust ebben a mai világban egy kissé szégyellni való dolognak számít – állapította meg Ferenc pápa. Ezekkel kapcsolatban Pál apostol azt ajánlja, hogy vigyázni kell rájuk, nehogy hiú megtévesztéssel rabul ejtsék őket.

Végül a harmadik csoportot azok alkotják, akik lelkük mélyén kételkednek a feltámadásban és ezért a valódinál fenségesebb feltámadást akarnak. Ők a triumfalista keresztények. Amikor ezekre a diadalmaskodó keresztényekre tekintünk, életükre, gesztusaikra, beszédeikre és lelkipásztorkodásukra, akkor az jut eszünkbe, hogy ők bensőjükben nem hiszik el a feltámadás teljes igazságát. Pedig mindennek legyőzője a feltámadt Krisztus. Fontos ezért, hogy félelem, szégyenkezés és triumfalista magatartás nélkül hirdessük a feltámadt Krisztust, egyszerűen szemlélve feltámadása szépségét.

Pál apostol ma is ezt az üzenetet intézi hozzánk: Krisztus a minden, a teljesség és a reménység. A mi hitünk a Feltámadottba vetett hit, aki legyőzte a világot. Menjünk az Ő irányába, engedjük, hogy megérintsen bennünket erejével és testi valóságával, mert Krisztus nemcsak spirituális eszmény, Krisztus ma is él. Az Úr Jézus adja meg a kegyelmet, hogy mindezt megértsük és megéljük.

A keresztény reménység nem optimizmus, annál sokkal több: maga Jézus

A remény erényét, amely talán kevésbé ismert, mint a hit és a szeretet erénye, soha nem szabad összetévesztenünk az emberi optimizmussal, amely inkább egy hangulati magatartásforma. Egy keresztény számára a remény maga Jézus: ereje, hogy felszabadítson, és minden életet megújítson.

A remény Jézus ajándéka, a remény maga Jézus. Nem azé a remény, aki általában a „poharat félig telinek" látja: ez egyszerűen csak optimizmus. Az optimizmus olyan emberi magatartásforma, amely sok mindentől függ. A Szentatya homíliája Szent Pál Kolosszeiekhez írt leveléből indult ki: „a bennetek levő Krisztus, a dicsőség reménye." (Kol 1,24-2,3). Mégis a remény „másodosztályú" erény, „alázatos" erény, ha a hit és a szeretet erényéhez hasonlítjuk. Ezért lehet összetéveszteni a nyugodt, jó hangulattal.

A remény azonban más, nem optimizmus. A remény ajándék, a Szentlélek ajándéka, és ezért mondja Pál, hogy sosem okoz csalódást. De miért is? Mert a Szentlélektől származó ajándék. Szent Pál mondja, hogy a reménynek van neve. A remény Jézus. Nem mondhatjuk tehát, hogy „Reménykedem az életben és Istenben", ha nem mondjuk, hogy „Reménykedem Jézusban, Jézus Krisztusban, az élő Személyben, aki eljön az Eucharisztiában, aki jelen van Isten Szavában", akkor az nem remény, csak jó hangulat, optimizmus.

A napi Evangéliumból vette a Szentatya homíliája másik gondolatát, abból a történetből, amikor Jézus szombaton meggyógyítja az elszáradt kezű embert, haragra gerjesztve az írástudókat és a farizeusokat. Csodájával Jézus megszabadítja a kezet a betegségtől és a „mereveknek" megmutatja, hogy az ő útjuk nem a szabadság útja. A szabadság és a remény együtt járnak: ahol nincs remény, nem lehet jelen a szabadság sem. Jézus megszabadít a betegségtől, a görcsösségtől, ezt az embert a bénaságtól és megújítja az életet.
Jézus, aki a remény, mindent újjá tesz.

Ez egy állandó csoda. Nemcsak a gyógyulás csodáját vitte végbe, sok mást is: ezek csak jelei voltak annak, amit most az egyházban tesz. A minden újjá tételének csodája ez: amit az én, a te és a mi életünkben tesz. Ez a reményünk oka. Krisztus csodálatosan megújítja a Teremtést. Ez a remény sosem okoz csalódást, mert Ő hűséges. Nem tagadhatja meg önmagát. Ez a remény erénye.

Ferenc pápa ekkor a papok felé fordult. Kicsit szomorú, amikor remény nélküli pappal találkozunk. Ugyanakkor szép olyan pappal találkozni, aki élete végéhez nem optimizmussal, hanem reménnyel érkezik el. Az ilyen pap Jézus Krisztushoz kötődik és Isten népének szüksége van arra, hogy mi papok a remény e jelét közvetítsük és éljük meg a reményt Jézusban, aki mindent újjá tesz.

Az Úr az, aki a dicsőség reménye, a középpont, a teljesség, segítsen bennünket ezen az úton: reményt adni, a remény iránti szenvedéllyel rendelkezni. Ne optimizmus legyen, hanem az, ami Szűz Mária szívében megvolt a legsötétebb pillanatban is, Nagypénteken estétől vasárnap hajnalig: ez pedig a remény. Ez a remény megújított mindent. Az Úr adja meg nekünk ezt a reményt.

„A Kinyilatkoztatás az Újszövetséggel lezárult - óvakodjunk azoktól a hitbuzgalmaktól és kinyilatkoztatásoktól, amelyek nem vezetnek Krisztushoz, mindig Jézus álljon a középpontban"

A keresztények ne felejtsék el sohasem, hogy életük középpontja Jézus Krisztus. A Szentatya megállapította, hogy le kell győzni a kísértést, hogy „Jézus nélküli" keresztények vagy olyan keresztények legyünk, akik csak a hitbuzgalmat keresik, de ahol Jézus nincs jelen.

Ferenc pápa homíliáját teljes egészében Jézus központi szerepének szentelte, amelyet a keresztény ember életében betölt. Jézus a középpont, Ő az Úr. Mégis ezt a szót nem mindig értjük igazán jól, nem túl könnyű megérteni. Ő nem egyik vagy másik úr, hanem az egyetlen Úr. Ő alkot újjá bennünket.

A farizeusok, akikről a napi Evangélium beszél, vallásosságuk középpontjába a számos parancsolatot helyezték. Ma is, ha nem Jézus áll a középpontban, akkor más dolgok kerülnek oda. Ilyen esetben találkozunk Krisztus, Jézus nélküli keresztényekkel, pl. azokkal, akik a farizeusok betegségével rendelkeznek.

Olyan keresztények ők, akik hitüket, vallásosságukat számos parancsolatba helyezik. Azt mondják: „ezt és ezt kell tennem... úgymond viselkednek... Ha megkérdezik tőlük: De miért teszed ezt? - a válaszuk: mert ezt kell tenni. De miért? Á, azt nem tudom, de ezt kell tenni". És Jézus hol van mindebben? – tette fel a kérdést a Szentatya. Egy parancsolat akkor érvényes, ha Jézustól származik. Tehát mondhatjuk: azért teszem ezt, mert az Úr ezt szeretné. A Krisztus nélküli keresztények pedig tesznek dolgokat, de nem tudják miért.

Vannak más Krisztus nélküli keresztények is: azok, akik csak a hitbuzgalmat keresik, de ebben Jézus nincs jelen. Ha a hitbuzgalom, áhítat Jézushoz vezet, az rendben van. Egy másik Krisztus nélküli keresztény csoportba tartoznak azok, akik ritka, különleges dolgokat keresnek, akik a magánkinyilatkoztatásokat követik, míg a Kinyilatkoztatás az Újszövetséggel lezárult.

A pápa ezekben a keresztényekben azt a vágyat észleli, hogy a kinyilatkoztatás színi előadására akarnak elmenni, hogy új dolgokat halljanak. Ehelyett vegyük kezünkbe az Evangéliumot – javasolta Ferenc pápa.

De, atya, mi az a szabály, amelyik segít, hogy Krisztussal levő keresztények legyünk és ne váljuk Krisztus nélküli keresztényekké? Mi az a jel, amely megmutatja, hogy egy keresztény Krisztussal van? – tehetjük fel a kérdést. A pápa így válaszolt: nagyon egyszerű a szabály. Csak az érvényes és hiteles, ami Jézushoz vezet és, ami Jézustól származik. Jézus a középpont, az Úr, ahogy Ő maga mondja. Ha valami Jézushoz vezet, haladj előre. Ha egy parancsolat, viselkedés Jézustól származik, kövesd. Ha azonban nem Jézustól való vagy nem Hozzá visz, akkor lehet tudni, hogy kissé veszélyes – hangsúlyozta a Szentatya.

Mi a jele annak, hogy Jézussal levő keresztény vagyok? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Egyszerű – válaszolta. A jel az, amely a vakon születettet jellemzi, aki Jézus elé veti magát, hogy imádja Őt. Ha nem vagyunk képesek imádni Jézust, valami hiányzik belőlünk: egy szabály, egy jel.

A szabály tehát a következő: jó keresztény vagyok, a jó keresztény útján járok, ha azt teszem, ami Jézustól származik és, ami Jézushoz vezet, mert ő a középpont. A jel pedig az, hogy képes vagyok imádni Őt, képes vagyok a szentségimádásra Jézus előtt. Az Úr segítsen nekünk megérteni, hogy csak Ő az Úr, az egyetlen Úr. Adja meg nekünk a kegyelmet is, hogy nagyon tudjuk szeretni, követni Őt, és hogy azon az úton tudjunk járni, amelyet Ő tanított számunkra.

Ígéret és küldetés: így jelenik meg Jézus minden keresztény életében

"Az Úr, amikor eljön az életünkbe, belép szívünkbe, mond egy szót, ami egyben ígéret is: 'Menj előre... bátorság, ne félj, mert ezt fogod tenni!'. Küldetésre hív minket, arra, hogy kövessük Őt. És amikor érezzük ezt a pillanatot, látjuk, hogy valami nem működik az életünkben, hogy korrigálnunk kell, és nagylelkűen otthagyjuk. Vagy akkor is, amikor valami jó történik az életünkben, de az Úr arra ösztönöz, hogy hagyjuk ott és közelebbről kövessük Őt, amint itt történt: ahogy az Evangélium mondja, mindent otthagytak. Partra húzták csónakjukat és otthagytak mindent: csónakokat, hálókat, mindent! És követték Őt".

Jézus arra szólít, hogy kövessük Őt, nagylelkűen bízzuk Rá magunkat, hagyjunk magunk mögött mindent. Azt is megmutatja, mi a cél. Soha nem hagy bizonytalanságban minket. Ha tökéletes akarsz lenni, hagyd ott, amid van és kövess, légy tökéletes. Mindig ott a küldetés. Mi Jézus útját járjuk, hogy tegyünk valamit.

Ígéret, kérés, küldetés: e három mozzanat nemcsak az aktív életünket, hanem az imádságunkat is érinti. Az olyan imádság, amelyből hiányzik Jézus szava, a bizalom, az ígéret, az nem jó imádság - figyelmeztetett a pápa. Igazi keresztény imádság az, ha meghallgatjuk az Úr vigaszt, békét és ígéretet hordozó szavát; ha van bátorságunk megválni valamitől, ami akadályoz abban, hogy sietve kövessük Őt és küldetésünket. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kísértések. Nagyon sok lesz! De Péter, aki súlyosan vétkezett, mert megtagadta Jézust, elnyerte az Úr bocsánatát. Jakab és János a karrierizmus bűnébe estek, mert magasabbra törtek, az Úr mégis megbocsátott nekik.

Jézusnak nincs szüksége seregekre, hogy legyőzze a rosszat, Jézus ereje alázatában van

„Ahol Jézus van, ott mindig jelen van az alázat, a szelídség és a szeretet" A Szentatya hangsúlyozta a különbséget Jézus „nyugodt fénye", amely szívünkhöz szól és a világ „mesterséges fénye" között, amely önteltté és gőgössé tesz bennünket.

A keresztény önazonosság a fény, nem pedig a sötétség önazonossága. Ferenc pápa homíliájában Szent Pálnak Jézus első tanítványaihoz intézett szavaiból indult ki: „Ti, testvérek, nem vagytok sötétségben, mindnyájan a világosság fiai vagytok" (vö. 1Tessz 5,1-6.9-11). Ezt a fényt nem fogadta be szívesen a világ. De Jézus éppen azért jött, hogy üdvözítsen bennünket a bűntől. Jézus fénye üdvözít, megment bennünket a sötétségtől. Ma egyébként azt hihetjük, hogy annyi tudományos felfedezés révén világosságban lehet részünk.

Mindent meg lehet ismerni tudományosan és mindent meg lehet tudni a dolgok fényéről. De Jézus fénye másmilyen. Nem a tudatlanság fénye, nem! A tudás és a bölcsesség fénye, de másmilyen, mint a világ fénye. Az a fény, amit a világ kínál fel nekünk, mesterséges. Talán erős, erősebb, mint Jézusé, erős, mint a tűzijáték fénye, mint egy fénykép villanása. Jézus fénye azonban szelíd, nyugodt fény, a béke fénye, mint Karácsony éjszakájának fénye: minden igény nélkül való.

Olyan fény, amely békét kínál fel és békét ad. Jézus fénye nem látványos, olyan fény, amely szívünkbe hatol. Igaz, hogy az ördög gyakran a fény angyalának ruháját ölti magára: szereti utánozni Jézust, jónak mutatja magát, nyugodtan szól hozzánk, mint ahogy Jézushoz beszélt a pusztaságban a böjt után. Ezért kell kérnünk az Urat: adja meg nekünk a tisztánlátás bölcsességét, hogy meg tudjuk különböztetni: mikor Jézus az, aki fényt ad nekünk és mikor a sátán az, aki a fény angyalaként mutatkozik.

„Hányan vannak, akik azt hiszik, hogy világosságban élnek, miközben sötétségben vannak, de nem veszik észre! Milyen az a fény, amit Jézus kínál fel nekünk? – tette fel a kérdést a pápa. Jézus világosságát felismerhetjük, mert alázatos fény, amelyet nem kényszerít ránk. Szelíd fény, a szelídség adja meg erejét. Olyan fény, amely szívünkhöz szól. Egyben olyan fény, amely felkínálja a keresztet. Ha benső fényünkben szelíd emberek vagyunk, meghalljuk szívünkben Jézus hangját és félelem nélkül tekintünk a keresztre: az Jézus fénye".

Ha azonban olyan fény világít meg bennünket, amely gőgössé tesz, amely arra késztet, hogy lenézd a többieket, hogy megvesd őket, hogy beképzeltté válj, akkor az, nem Jézus, hanem a Jézusnak, a fénybe öltözött angyalnak álcázott ördög fénye.

„Soha nem találkozunk olyan Jézussal, aki ne lenne alázatos, ne lenne szelíd, ne lenne szeretet és kereszt. Félelem nélkül kell követnünk Őt. Kövessük fényét, mert Jézus fénye olyan szép és olyan jót tesz nekünk".

A mai evangéliumban Jézus ördögöt űz és az embereket félelem szállja meg egy szó miatt, amely kiűzi a tisztátalan lelkeket. Jézusnak nincs szüksége hadseregre, hogy elűzze az ördögöket, nincs szüksége büszkeségre, erőre, gőgre. „Milyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek? – idézte a pápa Szent Lukács szavait (vö. Lk 4,31-37). Ez egy alázatos, szelíd beszéd, amely tele van szeretettel; egy szó, amely elkísér bennünket a kereszt pillanataiban.

Kérjük az Urat, hogy adja meg nekünk ma Fényének kegyelmét, tanítson meg bennünket arra, hogy megkülönböztethessük: mikor származik tőle a fény és mikor van szó mesterséges fényről, az ellenség fényéről, amelynek célja, hogy megtévesszen bennünket".

Kereszténynek lenni nem egy címkét jelent, hanem azt, hogy tanúságot teszünk a hitről a szeretetben és az igazságosságban

Ferenc pápa a vasárnapi evangéliumról elmélkedett, amelyben Jézus az örök üdvösségről szól. Arra hívja tanítványait, hogy a szűk kapun lépjenek be. „Igyekezzetek a szűk kapun bemenni" – válaszol Jézus egy férfinak, aki megkérdezi tőle, hogy kevesen üdvözülnek-e? Az Úr - állapította meg a pápa – ezáltal megjelöli az üdvösség útját. De melyik az a kapu, amelyiken át kell haladnunk?

„Ez a kapu maga Jézus" (vö. Jn 10,9). Ő a kapu, az átmenet az üdvösségbe. Ő vezet el bennnünket az Atyához. Az a kapu, amely Jézus, soha nincsen becsukva, mindig nyitva áll mindenki számára, kivétel , kizárás, kiváltságok nélkül. Mert Jézus nem zár ki senkit sem. Talán valaki közületek ezt mondhatná: „De atyám, én biztosan ki vagyok zárva, mert nagy bűnös vagyok: sok rossz dolgot tettem életemben..." Nem: nem vagy kizárva! Pontosan ezért tartozol a kedveltek közé, mert Jézus mindig a bűnösöket kedveli, hogy megbocsásson nekik és szeresse őket. Jézus vár, hogy átölelhessen, hogy megbocsáthasson neked. Ne félj: Ő vár téged. Végy magadon erőt és bátran lépj be kapuján".

Mindenki meghívást kapott arra, hogy átlépjen ezen a kapun, a hit kapuján és belépjen Jézus életébe, hogy beengedje saját életébe Jézust, hogy Ő átalakítsa és megújítsa azt, teljes és tartós örömöt ajándékozva. Ma annyi kapu előtt elhaladunk, amelyek arra szólítanak, hogy lépjünk be: boldogságot ígérnek, amely egy pillanatig tart, önmagától elapad és nincs jövője. A pápa ekkor erőteljes felhívást intézett a hívekhez: „Ne féljünk attól, hogy átlépjünk a Jézusba vetett hit kapuján, hogy hagyjuk, hogy egyre jobban belépjen életünkbe, hogy kilépjünk önzéseinkből, bezártságainkból, a többiek iránti közönyünkből. Mert Jézus olyan fénnyel világítja meg életünket, amely nem alszik ki soha. Nem egy tűzijáték, nem egy villanás: nem. Nyugodt fény, amely örökké tart és békét ad. Ilyen az a fény, amellyel találkozunk, ha Jézus kapuján lépünk be"

Jézus kapuja szűk – nem azért, mert egy kínzókamrába vezet, hanem azért, mert azt kéri, hogy nyissuk meg szívünket Neki, ismerjük el, hogy bűnösök vagyunk, akiknek szüksége van Jézus üdvösségére, megbocsátására, szeretetére, továbbá alázatra, hogy befogadjuk irgalmasságát és hagyjuk, hogy újjáalakítson bennünket.

Jézus az evangéliumban azt mondja, hogy kereszténynek lenni nem egy címkét jelent – folytatta elmélkedését a pápa, majd feltette a kérdést: „Ti a címke, vagy az igazság keresztényei vagytok? Mindenki magában válaszoljon. Soha ne legyetek pusztán névleges keresztények! Legyetek az igazság, a szív keresztényei! Kereszténynek lenni annyit jelent, mint megélni a hitet és tanúskodni róla az imában, a karitatív cselekedetekben, előmozdítva az igazságosságot, téve a jót. A szűk kapun, amely Krisztus, az egész életünknek át kell haladnia".

Azért döntöttem úgy, hogy a Szent Márta Házban maradok, mert szükségem van arra, hogy az emberek között éljek

A riporter elsőnek a fogadtatásról kérdezte a Szentatyát. A pápa a következőket válaszolta: „Rendkívül nagy szívélyességgel, olyan szeretettel fogadtak, amely idáig ismeretlen volt számomra. A brazil népnek nagy szíve van. Ami az Argentína és Brazília közötti vetélkedést illeti, azt hiszem, hogy már túl vagyunk rajta. Egyezséget kötöttünk: a pápa argentin, Isten azonban brazil.

Itt Brazíliában nagyon egyszerű autót használt. Azután a Szent Márta Házban lakik. Ez az egyszerűség új útmutatás a papok, püspökök és bíborosok számára?

Ferenc pápa: - Két különböző dologról van szó. Meg kell különböztetni és el kell magyarázni őket. Az autó, amit Brazíliában használok nagyon hasonlít arra, amit Rómában használok, egy kék Ford Focus. Egyszerű autó, többek számára elérhető. Azt hiszem, hogy ezen a téren az egyszerűségről, sőt a szegénységről kell tanúságot tennünk. Népünk a szegénységet igényli papjainktól. Jó értelemben véve igényli, nem kéri. A nép sebzettnek érzi magát, amikor az Istennek szentelt emberek ragaszkodnak a pénzhez. Ez rossz dolog. Azután nem követendő példa az a pap, aki a legújabb típusú autóval rendelkezik. Buenos Aires-ben is mindig azt mondtam a plébánosoknak: a papoknak szükségük van autóra. A plébánián ezer dolgot kell elvégezni, szükséges a helyváltoztatás. De legyen egyszerű az autójuk. Ez ami az autót illeti.

Azt a döntésemet, hogy a Szent Márta Házban lakom, nem az egyszerűség kedvéért hoztam, mert a pápai lakosztály nagy, de nem luxusos. Szép, de nincs olyan luxussal berendezve, mint az alsóbb emeleteken a könyvtár, ahol az embereket fogadjuk. Sok remekmű van benne, nagyon szép, de a lakosztály egyszerű. Az a döntésem, hogy a Szent Márta Házban maradok, azonban rám vonatkozik, amilyen én vagyok. Nem tudok egyedül élni. Nem élhetek bezárva. Szükségem van az emberek jelenlétére. Ezért elhatároztam, hogy ezzel magyarázom: azért maradtam a Szent Márta Házban, mert a pszichiáter javasolta. Hogy ne éljek magányosan, ami nem tesz nekem jót. És azért is, hogy takarékoskodjam, különben sok pénzt kellett volna költenem a pszichiáterekre és ez nem lenne jó. Azért élek ott, hogy együtt legyek az emberekkel.

A Szent Márta Ház befogadó otthon, ahol 40 püspök és pap él, akik a Vatikánban dolgoznak. Mintegy 130 szoba van benne, ahol papok, püspökök, bíborosok és világi hívek laknak. A menzán eszem a többiekkel együtt, reggel, délben és este. Mindig más és más emberekkel találkozunk és ez tetszik nekem. Ezek a fő okai döntésemnek. Olyan valami, ami belülről jön, amely felvidítja a lelket. A Zsinat már felhívta erre a figyelmet: szükség van egy egyszerűbb, szegényesebb életre. Nem tudom, hogy válaszoltam-e kérdésedre, ami az autót, a Szent Márta Házat és az általános szabályokat illeti.

Emlékeztetett XXIII. János pápa szentté avatására. Olyan példakép ő, amelyet követni kíván?

Ferenc pápa: - Azt hiszem, hogy a két pápa, akiket ugyanazon a szertartáson iktatunk a szentek közé, két, egymást kiegészítő példakép az egyház számára. Mindketten tanúságot tettek az egyház megújulásáról és ezzel egyidejűleg megtartották az egyház hagyományát. Mindketten kaput nyitottak a jövő számára. XXIII. János kinyitotta a Zsinat kapuját, amely még ma is ösztönöz bennünket, de még ma sem valósítottuk meg teljesen a gyakorlatban. Egy Zsinat határozatainak gyakorlati megvalósítása nem könnyű, várni kell, átlag száz évre van szükség. Akkor tehát most félúton vagyunk. II. János Pál pedig fogta a bőröndjét és körbeutazta a világot. Misszionárius volt, elment, hogy hirdesse az egyház üzenetét. Valódi misszionárius. Mindketten az egyház két nagy alakja a ma számára. Ezért nagy öröm lesz számomra, hogy ugyanazn a napon, ugyanazon a szertartáson szentté lesznek avatva mind a ketten.

Érkezésekor Brazíliában nem jól működött a biztonsági szolgálat. Az álló autóban a tömegtől körülvéve félt Ferenc pápa? Mit érzett abban a pillanatban?

Ferenc pápa: - Nem félek. Talán meggondolatlan vagyok, de nem félek. Tudom, hogy soha senki sem hal meg a vesperás idején. Akkor fog megtörténni, amikor Isten akarja. Az utazás előtt elmentem, hogy megnézzem a pápamobilt, amelyet Brazíliába kellett elküldeni. Teljesen zárt volt, be volt üvegezve. Ha azokkal akarunk lenni, akiket szeretünk, a barátainkkal és kommunikálni akarunk velük, akkor nem lehet egy üvegházban elutazni. Nem. Én nem tudtam volna eljönni ehhez a nagyszívű néphez egy üvegdobozban. Amikor az autóban vagyok az utcán, lehúzom az ablakot, hogy ki tudjam nyújtani a kezem, köszöntsem az embereket. Azt akarom ezzel mondani: vagy mindent, vagy semmit. Vagy olyan az utazás, amilyennek lennie kell, vagy nem megyünk el. A csak félig történő kommunikáció nem tesz jót. Köszönöm a vatikáni biztonságiaknak – és ezen a ponton nagyon világosnak kell lennem – azt, ahogyan előkészítették ezt a látogatást, a szokásos figyelemmel. És köszönöm a brazil biztonsági szolgálatnak is. Valóban, nagyon köszönöm. Mert vigyáznak rám, hogy valami kellemetlen ne történjen. Történhetne valami, valaki rámtör.. történhet valami kellemetlen. Minden biztonsági erő nagyon jól dolgozott. Azonban tudják, hogy ezen a téren fegyelmezetlen vagyok. De nem azért, mert úgy viselkedem, mint egy fegyelmezetlen gyermek. Nem. Hanem azért, mert az embereket jöttem el meglátogatni és meg akarom érinteni őket.

A brazil riporter emlékeztette Ferenc pápát, nagy barátja, Claudio Hummes bíboros aggodalmára: a hívek Latin-Amerikában tömegesen lépnek ki az egyházból és más vallások, szekták felé fordulnak. Miért történik mindez és mit lehet tenni?

Ferenc pápa: - Nem ismerem az okokat és a számokat sem. Hallottam erről a témáról két püspöki szinóduson. 2001-ben és egy másik szinóduson is szó esett a híveknek erről az exódusáról. Nem ismerem elég jól a brazíliai életet ahhoz, hogy válaszolni tudjak. Nem tudom megmagyarázni ezt a jelenséget. Felállítok egy hipotézist: számomra alapvetően fontos az egyház közelsége, mert az egyház egy anya és nem ismerünk „levelező" anyákat. Az anya dédelget, megérint, megcsókol, szeret minket. Amikor az egyház ezer más dologgal van elfoglalva, elhanyagolja ezt a közelséget és csak dokumentumokat tesz közzé, akkor olyan anya, mint aki gyermekével csak levelezés útján érintkezik. Nem tudom, hogy ez történik-e Brazíliában. Azt tudom, hogy Argentína egyes részein ez következett be: hiányzott a közelség.

Hiányoznak a papok, tehát egyes területek üresen maradnak. Az emberek pedig keresnek, szükségük van az evangéliumra. Egy paptól hallottam, hogy Argentína déli részébe ment el misszionáriusnak egy faluba, ahol 20 éve nem volt pap! Nyilvánvaló, hogy az emberek a lelkészt hallgatták, mert szükségük volt arra, hogy hallják Isten Szavát. Amikor ez a pap a faluba érkezett, egy nagyon művelt hölgy így szólt hozzá: „Mérges vagyok, mert az egyház egyedül hagyott bennünket! Most minden vasárnap a lelkészt hallgatom, mert ő táplálta hitünket hosszú időn keresztül." Hiányzott a közelség.

A pap és a hölgy hosszasan beszélgettek erről, majd amikor a pap távozni készült, a hölgy visszatartotta. „Atya, még egy pillanat, jöjjön ide!" És egy szekrényből elővette a Szűzanya kegyképét. „Ide elrejtettem, hogy a lelkész ne lássa" . Ez az asszony járt a lelkészhez, tisztelte, hallgatta szavát, mert a térségben nem volt pap. De hitének gyökereit egy szekrényben elrejtve őrizte. Ez számomra a legkomolyabb probléma. Ez az epizód jól mutatja a menekülés, a változás drámáját. A közelség hiánya. Megismétlem ezt a képet: az anya gondunkat viseli, megcsókol, dédelget és táplál, de nem levelezés útján. A közelség az egyik lelkipásztori útmutatás ma az egyházban: olyan egyházat akarok, amelyik közel áll az emberekhez".

Ferenc pápa, amikor Önt megválasztották a konklávén, a Római Kúriát sok bírálat érte a bíborosok részéről. Most, miután beszélt néhány bíborossal, lehet-e változásról beszélni?

Ferenc pápa: - Először nyitok egy zárójelet. Amikor megválasztottak, mellettem volt barátom, Hummes bíboros. Ugyanis egymás mellett ültünk. Mondott akkor nekem egy mondatot, ami nagyon jót tett. „Ne felejtsd el a szegényeket". A Római Kúriát mindig is bírálták ebből a szempontból. A Kúriának sok mindent meg kell oldania. Nekem van ami tetszik, van ami kevésbé, bizonyos eljárásoknak szilárd az alapjuk, másoknak téves, ahogy ez minden szervezetnél előfordul. Én ezt mondanám: a Római Kúriában sok szent van: szent bíborosok, püspökök, papok, szerzetesek, világiak... Isten emberei ők, akik szeretik az egyházat. Ez nem olyan látványos. Nagyobb zajt csap egy fa, amelyik eldől, mint egy erdő, amely növekszik. A botrányok csinálnak hírverést. Éppen most zajlik egy botrány: egy prelátus 10 vagy 20 millió dollárt utalt át (egy bankba). Nagy szívességet tett ez az úr az egyháznak, nemde? Elismerjük, hogy rosszat tett, az egyháznak igazságosan meg kell őt büntetnie, mert rosszat cselekedett. Vannak ehhez hasonló esetek.

A konklávé előtt volt egy hét, amikor összegyűltünk a bíborosokkal, ezeket úgy hívják, hogy „általános kongregációk". Mindenről beszéltünk. Magunk között voltunk és az volt a célunk, hogy megismerjük a valóságot és körvonalazzuk az új pápa profilját. Ezeken az összejöveteleken szóba került számos probléma, amelyek már ismertek, mint például a Vatileaks. A botrányokról is beszéltünk. De a szentekről is. Ezek az emberek az életüket adták, hogy az egyházért dolgozzanak, csöndben, az Apostoli Tanácsban. Beszéltünk a mechanizmusok szükséges reformjairól is. Ez is igaz. Az volt a kérés, hogy az új pápa állítson fel egy külső tagokból álló bizottságot, amelynek az a célja, hogy tanulmányozza a Római Kúria szervezeti problémáit. Megválasztásom után egy hónappal kineveztem ezt a nyolc bíborosból álló bizottságot, egyet-egyet minden földrész számára (egyet Észak- és egyet Dél-Amerika részére), valamint van egy latin-amerikai koordinátora és egy olasz titkára. Ez a bizottság már megkezdte a munkáját, megkérdezi a püspökök, a püspökkari konferenciák véleményét a reformokról. Már sok dokumentum érkezett be. Októberben lesz az első hivatalos ülésünk. Megvitatjuk a fő vezérfonalakat. Nem hiszem, hogy hozunk valamilyen végleges döntést, mert a Kúria komoly dolog, a javaslatok nagyon komolyak, meg kell érlelődniük. Szerintem lesz még 2-3 ülés, mielőtt bármiféle végleges reform születne.

A teológusok már a középkortól kezdve mondják latinul, hogy az egyházat mindig meg kell reformálni. Hogy ne maradjunk a sor végén. Vannak olyan dolgok, amelyek hasznosak voltak a múlt században, más korokban, olyan nézőpontok, amelyekre ma már nincs szükség és ezeket újjá kell szervezni. Az egyház dinamikus és válaszol az élet dolgaira. Ezeket a dolgokat kérték a bíborosok a konklávét megelőző összejöveteleken. Nagyon világos és átfogó javaslatok voltak. Mi ezt a vonalat követjük – fejtette ki a brazil TV-nek adott interjújában Ferenc pápa.

Ebben a globalizált világban beleestünk a közöny globalizációjába!

„Isten Szavának fényében, amelyet az előbb hallottunk, ma reggel szeretnék néhány szót figyelmetekbe ajánlani, hogy mindenekelőtt provokálják mindenki lelkiismeretét, késztessenek elmélkedésre és arra, hogy konkrétan megváltoztassunk bizonyos magatartásokat. „Ádám, hol vagy?" – ez az első kérdés, amelyet Isten az emberhez intéz a bűnbeesés után. „Hol vagy, Ádám?" És Ádám egy eltévelyedett ember, aki elveszítette helyét a teremtésben, mert azt hiszi, hogy hatalmassá válik, hogy minden felett uralkodhat, hogy ő az Isten. Ekkor megbomlik az összhang, az ember téved és ez megismétlődik a másikkal való kapcsolatában is, aki többé már nem testvérem, akit szeretni kell, hanem egyszerűen csak egy másik ember, aki zavarja az életemet, a jólétemet.

Ekkor Isten felteszi a másik kérdést: „Káin, hol van a te testvéred?" Az az álom, hogy hatalmasak, hogy nagyok vagyunk, mint Isten, sőt, mi magunk Isten vagyunk, tévedések sorozatához vezet, amely a halál láncolata, odáig vezet el, hogy kiontjuk testvérünk vérét! Istennek ez a két kérdése ma is felhangzik, teljes erejével! Sokan közülünk irányt veszítettek, közöttük én is. Nem fordítunk többé figyelmet a világra, amelyben élünk, nem gondozzuk, nem ápoljuk azt, amit Isten mindenki számára teremtett és arra sem vagyunk már képesek, hogy egymásra vigyázzunk. És amikor ez az iránytvesztettség világméreteket ölt, akkor olyan tragédiák következnek be, mint amely szemünk elõtt zajlott le".

„Hol van a te testvéred?" Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről – mondja Isten. Ez nem másokhoz intézett kérdés, hanem hozzám, hozzád, mindnyájunkhoz intézett kérdés. Ezek a fivéreink és nővéreink arra törekedtek, hogy kijussanak egy nehéz helyzetből és egy kis nyugalmat, békességet találjanak; egy jobb helyet kerestek maguknak és családjuknak, de a halállal találkoztak. Hányszor megtörténik, hogy nem találnak megértésre, nem találnak befogadásra, nem találnak szolidaritásra! És hangjuk felszáll Istenig!".

„Hol van a te testvéred?" Ki a felelős ezért a véráldozatért? A spanyol irodalomban Lope de Vega egyik drámájában Fuente Ovejuna város lakói megölik a zsarnok kormányzót, úgy, hogy ne derüljön ki, ki volt a gyilkos. Amikor a király bírája megkérdezi, hogy ki ölte meg a kormányzót, mindenki így válaszol: „Fuente Ovejuna". Mindenki és senki! Ma is erőteljesen ránk szegeződik a kérdés: ki a felelős fivéreink és nővéreink véréért? Senki! Mindnyájan így válaszolunk: nem én vagyok a felelős, nekem semmi közöm hozzá, talán a többiek, biztos, hogy én nem. Ma a világon senki sem érzi magát felelősnek ezért; elveszítettük a testvéri felelősség érzését; beleestünk a pap, az oltárszolga álszent magatartásába, akiről Jézus szól az Irgalmas Szamaritánus példabeszédében: ránézünk az út szélén fekvő félholt testvérünkre, talán azt gondoljuk, hogy „szegény ember", és tovább folytatjuk utunkat. Nem a mi feladatunk; és ezzel megnyugtatjuk magunkat, minden rendben van. A jólét kultúrája, amely arra késztet, hogy csak saját magunkra gondoljunk, érzéketlenné tesz mások kiáltásával szemben. Mintha szappanbuborékokban élnénk, amelyek szépek, de egyenlőek a semmivel, a mulandó, az ideiglenes dolgok illúziói, amelyek a másik iránti közönyhöz, sőt a közöny globalizálásához vezetnek. Ebben a globalizált világban beleestünk a közöny globalizációjába! Hozzászoktunk a másik szenvedéséhez, nem ránk tartozik, nem érdekel bennünket, nem a mi ügyünk!"

Visszatér Manzoni „Névtelen" alakja. A közöny globalizációja mindnyájunkat „névtelenné" tesz, név és arc nélküli felelősöké. „Ádám, hol vagy?" „Hol van a te testvéred?" – Isten ezt a két kérdést teszi fel az emberiség történelmének kezdetén és ma is korunk minden emberéhez szól, hozzánk is. Olyan társadalom vagyunk, amely elfelejtette a sírás tapasztalatát, az „együttszenvedést": a közöny globalizálása megfosztott bennünket a sírás képességétől! Az evangéliumban (Mt 2,13-18) hallottuk a kiáltást, a sírást, a nagy panaszkodást: Ráchel siratja fiait,... mert nincsenek többé". Heródes mindenkit megöletett, hogy megvédje saját jólétét, saját szappanbuborékját. És ez továbbra megismétlődik. Kérjük az Urat, hogy törölje ki mindazt, ami Heródesből szívünkben maradt; kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy sírjunk közönyünk miatt, sírjunk a világban, a bennünk jelen lévő kegyetlenség miatt, azoknak a kegyetlensége miatt, akik névtelenül olyan társadalmi-gazdasági döntéseket hoznak, amelyek hasonló drámákhoz vezetnek. „Ki sírt?", „ki sírt ma a világon?"

Bocsánatot kérünk tőled Atyánk azokért, akik kényelmesen bezárkóztak saját jólétükbe, amely a szív érzéstelenítéséhez vezet, bocsánatot kérünk tőled mindazokért, akik döntéseikkel világméretekben olyan helyzeteket teremtettek, amelyek ezekhez a drámákhoz vezetnek. Bocsáss meg Urunk! Urunk, halljuk ma is kérdéseidet: „Ádám, hol vagy?" „Hol van a te tesvéred vére?"

Ne féljünk az egyházi struktúrák megújításától

Kereszténynek lenni „nem azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat cselekszünk, hanem azt, hogy hagyjuk magunkat megújítani a Szentlélek által". A pápa hangsúlyozta, hogy az egyház életében is vannak „ősi struktúrák", amelyeket félelem nélkül meg kell újítani.

„Új bort, új tömlõkbe". Ferenc pápa homíliájában arról a megújulásról elmélkedett, amelyet Jézus hoz el. Jézus gazdagítja, megújítja a törvényt, újjá tesz mindent. Jézus tette, a törvény valódi megújítása. A törvény ugyanaz, de érettebb, megújult törvény – mondta a Szentatya. Hangsúlyozta, hogy Jézus igényei erõsebbek, nagyobbak voltak, mint a törvény követelményei. A törvény megengedi, hogy gyülöld az ellenséget. Jézus azonban azt mondja, hogy imádkozzunk érte. Ez tehát Isten országa, amelyet Jézus hirdet. Olyan megújulásról van szó, amely „mindenekelőtt szívünkben megy végbe". Mi azt hisszük: „kereszténynek lenni az, hogy ezt és ezt tesszük". De nem így van:

„Kereszténynek lenni annyit jelent: hagyjuk, hogy Jézus megújítson bennünket ebben az új életben". Én jó keresztény vagyok, minden vasárnap elmegyek a 11 órás szentmisére, ami délig tart, én ez és ezt teszem... Mintha valamiféle gyüjteményről lenne szó. De a keresztény élet nem egyfajta kollázs, dolgok összeragasztása. Egy harmónikus, összhangban lévő teljesség, amely a Szentlélek műve. Mindent megújít: megújítja szívünket, életünket és más életstílusra késztet, olyan stílusra, amely magával ragadja egész életünket. Nem lehetünk „részidős", part-time keresztények. A part-time kereszténység nem megy! Mindent, a teljességet, a teljes időt igényli. Ezt a megújulást a Szentlélek végzi el. Kereszténynek lenni végül nem azt jelenti, hogy különféle dolgokat teszünk, hanem azt, hogy hagyjuk magunkat megújítani a Szentlélek által, Jézus szavait használva új borrá válunk.

Az evangélium újdonsága – tette hozzá a pápa – újdonság, de ugyanabban a törvényben, amely az Üdvtörténet törvénye. Ez az újdonság túlmutat rajtunk, megújít bennünket és megújítja a struktúrákat. Ezért mondja Jézus, hogy az új bor új tömlőbe való (Mt 9,14-17).

„A keresztény életben, az egyház életében is, vannak ősi struktúrák, mulandó struktúrák: szükség van megújításukra! Az egyház erre mindig figyelemmel volt, párbeszédet folytatva a kultúrákkal. Mindig hagyja magát megújítani helyek, idők és a személyek szerint. Az egyház mindig megtette ezt! Az első pillanattól kezdve. Emlékezzünk az első teológiai vitára: ahhoz, hogy valaki kereszténnyé váljon, szükség van-e a zsidó gyakorlatra? Nem! Azt mondták, hogy nincs rá szükség! A pogányok beléphetnek úgy, amilyenek, pogányként. Belépnek az egyházba és felveszik a keresztséget.

Ez a struktúra első megújítása. És az egyház mindig így haladt előre, hagyta, hogy a Szentlélek megújítsa ezeket a struktúrákat, az egyházak struktúráit. Ne félj ettől! Ne félj az evangélium újdonságától! Ne félj attól az újdonságtól, amelyet a Szentlélek visz bennünk végbe. Ne félj a struktúrák megújításától!" – hangzott Ferenc pápa buzdítása.

Az egyház szabad a Szentlélek viszi előre. Az evangélium azt tanítja: szabadok vagyunk, hogy mindig megtaláljuk az evangélium újdonságát önmagunkban, életünkben és a struktúrákban is. A Szentatya azután leszögezte annak a jelentőségét, hogy szabadon választhatunk új tömlőket ehhez az újdonsághoz. Hozzátette: a keresztények szabad emberek. Azzal a szabadsággal élünk, amelyet Jézus ad nekünk. A keresztény nem szokások, struktúrák rabszolgája, hanem a Szentlélek révén halad előre. A pápa végül emlékeztetett rá, hogy Pünkösd napján a tanítványokkal együtt ott volt a Szűzanya is.

És ahol az anya, ott a gyermekek biztonságban vannak! Mindnyájan! Kérjük a kegyelmet, hogy ne féljünk az evangélium újdonságaitól, ne féljünk a megújulástól, amelyet a Szentlélek visz végbe, ne féljünk, hogy hagyjuk összeomlani a mulandó struktúrákat, amelyek börtönbe zárnak minket. Ha félünk, mint a gyermekek, menjünk a Szűzanyához félelmünkkel, mert tudjuk, hogy az Anya velünk van. Menjünk őhozzá, mert, ahogy egy ősi antifóna mondja: „palástjával, anyai oltalmával védelmez minket. Így legyen".

Az irgalmasság Isten üzenetének lényege

„Irgalmasságot akarok és nem áldozatot" – ismételte a pápa Jézusnak a farizeusokhoz intézett szavait (Mt 9,9-13), akik bírálják az Urat, hogy bűnösökkel együtt eszik. A vámszedők kétszeresen is bűnösök voltak, mert ragaszkodtak a pénzhez és a nemzet árulói voltak, mert saját népüktől szedték be az adókat a rómaiak számára. Jézus látta Mátét, a vámszedőt és irgalommal tekintett rá.

Jézus először rátekint a vámnál ülő emberre, aki valami újat érez meg, amit addig nem ismert: Jézus rávetülő tekintetét. Ámulatba esik és hallja Jézus meghívását: „Kövess engem!" Ebben a pillanatban eltelik örömmel, de kétségei is vannak, mert nagyon ragaszkodik a pénzhez. Elég volt pusztán egy pillanat – amit jól ismerünk a Caravaggio által megfestett jelenetből: Máté ránéz, de ugyanakkor kezével még a pénzért nyúl. Ebben a pillanatban igent mond, elhagy mindent és követi az Urat. A megkapott és elfogadott irgalom pillanata ez: „Igen, Veled tartok". Ez a találkozás első pillanata, amely mély spirituális élmény.

Ezt követi egy második momentum: az ünnep. Az Úr a bűnösökkel ünnepelt. Isten irgalmasságát ünnepik, aki megváltoztatja az életet. E két pillanat után, amely a találkozás meglepetése és az ünnep, jön el a mindennapi munka, vagyis az Evangélium hirdetése.

Ezt a munkát az első találkozás és az ünnep emléke kell, hogy táplálja. Ez pedig nem egy pillanat, hanem hosszú idő, az élet végéig tart. De milyen emlék ez? – tette fel a kérdést a Szentatya. A tényeké, azé a találkozásé Jézussal, amely megváltoztatta az életet. Jézus irgalmas volt és nagyon jó velünk. Arra kér, hogy hívjuk meg bűnös barátainkat is, hogy együtt ünnepeljünk. Ez az emlék erőt ad Máténak és mindenkinek, hogy előre tudjon haladni. Mindig emlékezzünk rá, hogy az Úr változtatta meg az életünket, Vele találkoztunk. Olyan ez, mintha megfújnánk ennek az emléknek a parazsát, hogy életben tartsuk mindig a tüzet.

Az evangéliumi elbeszélés arról szól, hogy sokan visszautasították a meghívást az Úr ünnepére. Jézus pedig elment, hogy megkeresse a szegényeket, a betegeket és velük ünnepelt.

Ezt a hagyományt követve Jézus a bűnösökkel ünnepel, és kegyelmet ajánl a bűnösöknek. „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot! Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket." Aki igaznak hiszi magát, följön csak a saját levében! Jézus értünk bűnösökért jött el. Hagyjuk, hogy Jézus irgalmassága ránk tekintsen. Ünnepeljünk Vele és emlékezzünk erre az üdvösségre!

Isten gyermekei vagyunk, senki sem lophatja el tőlünk ezt a személyi igazolványt

A Szentatya homíliájának középpontjában a béna meggyógyításának evangéliumi szakasza állt (Mt 9,1-8). Jézus kezdetben így szól a bénához: „Bízzál fiam! Bocsánatot nyertek bűneid". Lehet, hogy az illető kezdetben kissé meglepődött, mert fizikailag szeretett volna meggyógyulni.

Azután, mivel az írástudók magukban azzal vádolták Jézust, hogy káromkodik, ugyanis csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket, Jézus testében is meggyógyítja a bénát. Valójában a gyógyítások, a tanítás, az álszentséget bíráló kemény szavak csak jel voltak, jele annak, amit Jézus csinált, vagyis a bűnök bocsánatának. Jézusban a világ kiengesztelődik Istennel, ez a legnagyobb csoda.

Ez a kiengesztelődés a világ újrateremtése: ez Jézus küldetésének legmélyebb értelme. A mi megváltásunk, a világ minden bűnösének megváltása – és ezt Jézus nem szavakkal, nem gesztusokkal teszi, nem úgy, hogy megy az utcán. Nem! Testével teszi! Éppen Ő, Isten, aki hozzánk hasonlóvá válik, emberré lesz, hogy belülről gyógyítson meg minket, bűnösöket.

Jézus megszabadít bennünket a bűntől, azáltal, hogy Ő maga „bűnné" válik, magára veszi az „összes bűnt". Ez az új teremtés. Jézus leszáll dicsőségéből, lealacsonyítja magát egészen a halálig, a kereszthalálig, egészen odáig, hogy így kiált: „Atyám, miért hagytál el engem?" Ez Jézus dicsősége és ez a mi üdvösségünk – mondta csütörtök reggeli homíliájában a Szentatya.

Ez a legnagyobb csoda és ezzel mit tesz Jézus? Gyermekké tesz bennünket, a gyermekek szabadságát adja nekünk. Jézus tette következtében mondhatjuk: Atyánk. Ellenkező esetben soha nem mondhattuk volna ezt: Atyánk. És ez olyan jó és szép, szabad magatartás! Ez Jézus nagy csodája. Minket, a bűn rabszolgáit, mindnyájunkat szabaddá tett, létünket alapjaiban gyógyította meg. Jót tesz nekünk, ha erre gondolunk, hogy milyen szép (Isten) gyermekeinek lennünk, olyan szép a gyermekeknek ez a szabadsága, mert a gyermek otthon van és Jézus kinyitotta nekünk az otthon ajtaját... Mi most otthon vagyunk! Így megértjük, mit jelent, amikor Jézus azt mondja: „Bízzál fiam! Bocsánatot nyertek bűneid".

Ez a gyökere bátorságunknak. Szabad vagyok, Isten gyermeke vagyok.. Az Atya szeret engem és én szeretem az Atyát! Kérjük az Úrtól azt a kegyelmet, hogy jól megértsük ezt a művét, azt, amit Isten Őbenne tett: Isten kiengesztelte magával a világot Krisztusban, ránk bízta a kiengesztelődés szavát és a kegyelmet, hogy erővel és a gyermekek szabadságával adjuk tovább a kiengesztelődésnek ezt a szavát.

Üdvözültünk Jézus Krisztusban! Senki sem lophatja el tőlünk ezt a személyazonosító igazolványt. Engem így hívnak: Isten gyermeke! De szép ez az igazolvány! Családi állapota: szabad! Így legyen"

Ahhoz, hogy az élő Istennel találkozzunk, nem kell továbbképző tanfolyamot végeznünk: elég, ha belépünk Jézus sebeibe

Ahhoz, hogy találkozzunk Istennel, gyöngéden meg kell csókolnunk Jézus sebeit éhező, szegény, beteg, bebörtönzött testvéreinkben

A pápa a napi evangéliumi szakaszhoz (Jn 20,24-29) fűzte gondolatait. Jézus, feltámadása után megjelenik az apostoloknak, de Tamás nincs közöttük. „Jézus azt akarta, hogy várjon egy héten át". Az Úr tudja, hogy mit miért tesz. Mindnyájunknak megadja azt az időt, ami szerinte a legmegfelelőbb számunkra. Tamásnak egy hétnyi időt adott. Jézus ekkor felfedi sebeit Tamásnak. „Az Úr egész teste tiszta volt, gyönyörű, fénnyel teli" – hangsúlyozta a Szentatya.

De testén ott voltak sebei, amelyek most is ott vannak, még és amikor az Úr eljön a világ végén, megmutatja majd sebeit. Tamás, hogy képes legyen hinni, meg akarta érinteni ujjaival Jézus sebeit. Makacs volt. De az Úrnak éppen egy ilyen makacs emberre volt szüksége ahhoz, hogy megértessen velünk valami még nagyobbat. Tamás látta az Urat, aki felszólította, hogy tegye ujjait Jézus oldalába. És Tamás nem azt mondta, hogy tényleg igaz, az Úr feltámadt! Nem! Ennél többet mondott. Azt mondta: „Én Uram, én Istenem!" Az első volt a tanítványok közül, aki megvallotta Krisztus istenségét a feltámadás után. És imádta Istent. „Így megértjük az Úr szándékát, hogy miért akarta megvárakoztatni Tamást: hitetlenségét is hozzá akarta kapcsolni nem feltámadása, hanem istensége elismeréséhez. A sebeken keresztül találkozhatunk Jézus-Istennel".

Nincs más módja. Az egyház történelmében történtek hibák az Istenhez vezető úton. Néhányan azt hitték, hogy az élő Istennel, a keresztények Istenével az elmélkedésben találkozhatunk, ha egyre inkább előrehaladunk az elmélkedésben. Ez veszélyes, nemde? Hányan eltévednek ezen az úton és soha nem érkeznek meg. Talán elérkeznek Isten megismeréséhez, de nem Jézus Krisztus megismeréséhez, aki Isten Fia, a Szentháromság második Személye. Őhozzá nem érkeznek el. A gnosztikusok útja ez. Jók ők, dolgoznak, de nem ez a helyes út. Nagyon bonyolult és nem juttat révbe.

Mások azt gondolták, hogy ahhoz, hogy eljussunk Istenhez, sanyargatnunk kell magunkat, szigorúnak kell lennünk és a bűnbánat útját választották: csak a bűnbánat és a böjtölés útját. És ők sem érkeztek el az élő Istenhez, az élő Istenhez, Jézus Krisztushoz. Ezek a pelagiánusok, akik azt hiszik, hogy erőfeszítéseikkel célba érhetnek. Jézus azonban azt mondja nekünk: ahhoz, hogy találkozhassunk vele, meg kell találnunk sebeit. „Jézus sebeit pedig akkor találod meg, ha irgalmassági cselekedeteket hajtasz végre, ha adsz megsebesült testvéred testének és lelkének –hangsúlyozom testének – mert éhes, mert szomjas, mert mezítelen, mert megalázták, mert rabszolga, mert börtönben van, mert kórházban van.

Ezek ma Jézus sebei" – folytatta homíliájában a Szentatya. Jézus azt kéri tőlünk, hogy valljuk meg belé vetett hitünket, de ezeken a sebeken keresztül. „Ó, nagyon jó, hozzunk létre egy alapítványt, hogy segítsük ezeket a személyeket és tegyünk sok jót, hogy segítsük őket". Ez fontos, de ha ezen a szinten maradunk, akkor pusztán filantrópok, emberbarátok vagyunk. Meg kell érintenünk Jézus sebeit, meg kell simogatnunk Jézus sebeit, gyöngéden ápolnunk kell Jézus sebeit, meg kell csókolnunk Jézus sebeit, még pedig szó szerint.

Gondoljunk arra, hogy mi történt Szent Ferenccel, amikor átölelte a leprást? Ugyanaz, mint Tamással: élete megváltozott! Ahhoz, hogy megérintsük az élő Istent, nem kell továbbképző tanfolyamot végeznünk, hanem be kell lépnünk Jézus sebeibe. Ehhez pedig elég kilépni az utcára.

Kérjük Szent Tamás közbenjárását azért a kegyelemért, hogy bátran és gyöngéden belépjünk Krisztus sebeibe. Ekkor biztosan megkapjuk a kegyelmet, hogy az élő Istent imádhassuk.

Legyünk bátrak gyengségünkben is!

Ferenc pápa homíliájában a napi szentírási szakaszokhoz, a Szodoma pusztulásáról szóló történethez fűzve gondolatait (Ter 19,15-29 és Mt 8,23-27) megállapította: „Lassan cselekedni, hátratekinteni, félni és az Úrhoz, a Szentlélek kegyelméhez fordulni. Ez a négy lehetséges magatartásforma a konfliktusos, nehéz helyzetekben". Az első magatartásforma Lót „lassúsága". Lót elhatározta, hogy elhagyja a várost, mielőtt még az elpusztulna, de nagyon lassan cselekszik. Az angyal figyelmezteti, hogy meneküljön, de Lót képtelen elszakadni a rossztól, a bűntől. Mi el akarunk szakadni a bűntől, elszántak vagyunk, de valami visszahúz bennünket.

Így Lót még az angyallal is alkudozni kezd: nagyon nehéz szakítani egy bűnös helyzettel. Nagyon nehéz! – hangsúlyozta Ferenc pápa. Kísértés esetén is nehéz!. De Isten hangja így szól: „Menekülj! Nem tudsz ott küzdeni, ahol a tűz- és a kéneső megölnek. Menekülj!". Kis Szent Teréz azt tanította, hogy néha a kísértések idején az egyetlen megoldás a menekülés. Ne szégyelljük magunkat, ha menekülni kényszerülünk; ismerjük el, hogy gyengék vagyunk és menekülnünk kell. Népünk, egyszerű bölcsességében kissé gúnyosan ezt mondja: „A menekülő katona egy másik háborúhoz szükséges". Meneküljünk, hogy tovább haladjunk Jézus útján.

Az angyal szól, hogy Lót ne tekintsen hátra, hanem meneküljön és nézzen előre. Ez tanács arra, hogy hogyan győzzük le a bűn iránti nosztalgiánkat. Gondoljunk a pusztaságban vándorló Isten népére. Mindene megvolt, ígéretet kapott (Istentől), mindene megvolt. Mégis nosztalgiája volt az egyiptomi hagyma után, és ez a nosztalgia elfeledtette velük, hogy azokat a hagymákat a rabszolgaság asztalánál ették. Nosztalgiát éreztek, hogy visszatérjenek. Az angyal bölcs tanácsot adott: ne tekints hátra! Menj előre! Ne csináljunk úgy, mint Lót felesége, szakítsunk minden nosztalgiával, mert a kísértések közé tartozik a kíváncsiság is.

Meneküljünk a bűn elől, nosztalgia nélkül. A kíváncsiságra nincs szükség, ártalmas. De ebben a bűnös világban hogyan lehet ezt megtenni? Milyen lehet ez a bűn? Szeretném megismerni.... Nem, hagyd! A kíváncsiság megárt neked. Menekülj és ne nézz hátra! Mindnyájan gyengék vagyunk és meg kell védeni magunkat – mondta Ferenc pápa, majd így folytatta homíliáját a keddi evangéliumról, amely a vihar lecsendesítésérol szól.

„A harmadik magatartásforma az, amit a bárkában tapasztalunk: a félelem. Amikor heves vihar tör ki a tengeren, a csónakot hullámok borítják be. „Ments meg minket Uram, elveszünk!" – mondják a tanítványok. A félelem! Ez is az ördög egyik kísértése: félünk attól, hogy előre haladjunk az Úr útján.

Fennáll annak a kísértése, hogy „jobb itt maradni", ahol biztonságban vagyok. De ez a rabszolgaság Egyiptoma! Félek előre menni, mert nem tudom, hogy az Úr hová vezet el engem. A félelem azonban nem jó tanácsadó. Jézus sokszor mondta: ne féljetek! A félelem nem segít bennünket".

„A negyedik magatartás a Szentlélek kegyelme. Amikor Jézus lecsendesíti a háborgó tengert, a tanítványok ámulattal telnek el. A bűnnel, a nosztalgiával, a félelemmel szemben, mindig az Úrhoz kell fordulnunk. Nézzük az Urat, szemléljük az Urat. Ez tölt el bennünket ámulattal - olyan szép egy új találkozás az Úrral. 'Uram, kísértést érzek arra, hogy ebben a bűnös helyzetben maradjak; Uram, kíváncsi vagyok, hogy megismerjem ezeket a dolgokat; Uram, félek'.

A tanítványok az Úrra néztek és azt kérték: „Ments meg minket Urunk, mert elveszünk!" És ezt követte az Úrral való újabb találkozás ámulata. Nem vagyunk se naív, se langyos keresztények, bátrak vagyunk. Gyengék vagyunk, de bátornak kell lennünk gyengeségünkben. És bátorságunkat gyakran menekülésben kell kifejeznünk, úgy hogy nem tekintünk hátra, hogy ne essünk bele az ártalmas nosztalgia hibájába. Ne féljünk és mindig tekintsünk az Úrra!".

Isten cselekedetének nincs protokollja

„Az Úr azt kéri tőlünk, hogy türelmesek és feddhetetlenek legyünk, járjunk mindig az ő jelenlétében!"

„Az Úr lassan, fokozatosan lépett be a 99 éves Ábrahám életébe, amikor megígért neki egy gyermeket. Ellenben azonnal belép a leprás életébe: Jézus meghallgatja a kérését, megérinti őt és íme, a csoda!" Ferenc pápa a napi olvasmány és az evangélium összekapcsolásával talált rá mondanivalójára, az Isten stílusára. „Isten azt az utat választja, hogy belépjen az életünkbe, népének az életébe, akár Ábrahám, akár a leprás esetében. Amikor az Úr jön, közeledik, nem mindig ugyanazon a módon teszi azt. Cselekedetének nincs protokollja az életünkben, ilyen nem létezik" „Egyszer így cselekszik, máskor megint más módon, de mindig megteszi a magáét. Mindig létezik ez a találkozás köztünk és az Úr között".

„Az Úr mindig a maga módján lép be az életünkbe. Sokszor lassan teszi ezt, mi pedig abba a veszélybe kerülünk, hogy elveszítjük a türelmünket: De Uram, mikor, mikor? Aztán könyörgünk, könyörgünk tovább... És nem jön válasz az életünkben. Máskor pedig, amikor arra gondolunk, hogy amit az Úr megígért nekünk, az olyan nagy..., hogy hitetlenkedni kezdünk, kételkedünk. Mégis, mint Ábrahám, arcra borulva, azért titokban nevetünk... Azt mondja ugyanis az olvasmány: „Ábrahám arcra borult az Úr előtt és nevetett...". Kétkedett: „De hát nekem, majdnem százévesen, gyermekem lesz, a feleségem is kilencven éves, éppen neki lesz gyereke?".

„Ugyanaz a kételkedés tölti el Sárát is Mamre tölgyfájánál, amikor a három angyal közli a gyermek ígéretét Ábrahámnak. Aztán amikor az Úr nem jön, nem tesz csodát, és nem csinálja azt, amit szeretnénk, hányszor és hányszor leszünk türelmetlenné és kételkedővé!"

„A kételkedőknek, a szkeptikusoknak nem tesz eleget az Úr, nem tudja megtenni" – gondolkodott hangosan a pápa. „Az Úr veszi a saját idejét. És ő, a velünk való kapcsolatában, annyira türelmes! Nemcsak nekünk kell türelmesnek lennünk, hanem neki is. És ő az! Vár bennünket. Életünk végéig vár bennünket. Gondoljunk csak a jó latorra! Valóban csak az élete végén, a legvégén ismerte fel az Istent. Az Úr velünk jár, de sokszor nem mutatja magát, mint az emmauszi tanítványok esetében. Az Úr bekapcsolódik az életünkbe – ez biztos! – de sokszor nem látjuk. Ez türelmet igényel tőlünk. De az Úr, aki velünk jár, Ő maga nagyon is türelmes velünk".

Végül a pápa figyelmét Isten türelmének a titka felé fordította: „Az Isten, miközben velünk jár, fölveszi a mi lépteinket. Némelykor az életünkben nagyon sötétbe borulnak a dolgaink, és ha éppen nehézséggel küszködünk, az a vágy támad bennünk, hogy leszálljunk a keresztről. Pontosan akkor, abban a pillanatban, még az éjszaka sötétjében, amikor már közel van a hajnal. Amikor pedig leszállunk a keresztről, azt mindig öt perccel a szabadítás előtt tesszük, amikor tetőpontjára hág a türelmetlenségünk..

„Jézus a kereszten érezte a kihívást: Szállj le, szállj le, gyere! De ő türelmes mindvégig, türelmes velünk is. Belép mindig az életünkbe, de azt a maga módján teszi, arra gondolva, hogy ez így lesz a legjobb. Nekünk azonban csak annyit mond, mint Ábrahámnak: Járj a jelenlétemben, légy tökéletes és légy feddhetetlen! Valóban ez a helyes szó: járj a jelenlétemben, törekedj a tökéletességre. Ez egy út, az Úrral, aki majd közbeavatkozik, de addig is várni, várni kell a pillanatra. Kérjük ezt a kegyelmet, hogy járhassunk a jelenlétében és próbáljunk tökéletesek lenni".

Alapozzátok az életet örömmel a Jézus-Sziklára! Nem a Krisztus nélküli kereszténységre!

„Vannak olyan emberek, aki „kereszténynek álcázzák magukat", akik mértéktelen felületességgel, vagy túlzó merevséggel vétkeznek, elfeledve, hogy az igazi keresztény az öröm embere, aki életét Krisztus sziklájára alapozza"

„Merevek és szomorúak. Vagy örvendezők, de anélkül, hogy fogalmuk lenne az igazi keresztény örömről. Két „ház" ez, bizonyos módon szemben is állnak egymással, amelyekben a két kategória hívei laknak, ám mindkettőnek van egy komoly hibája: szavakból épített kereszténységre épülnek, mely nem Krisztus Szavának „sziklájára" támaszkodik" – ezekkel a határozott szavakkal jellemezte Ferenc pápa azokat a keresztényeket, akik nem értik a napi evangéliumot, amely a hegyi beszéd híres záróköveként a sziklára épített házról szól. Tovább pontosítva e két típust, így folytatta elmélkedését a pápa:

„Az egyház történetében kétfajta keresztény csoport létezett: az ige keresztényei, az „Uram, Uram, Uram – keresztények" és a cselekvés keresztényei, az igazságban. Mindig is létezett a kísértés, hogy kereszténységünket a sziklán kívül éljük, aki a Krisztus. Pedig az egyetlen, ami szabadságot ad nekünk, Istent Atyának szólítani, maga Krisztus, a szikla. Nemde, ő az egyetlen, aki megtart minket a nehéz pillanatokban? Ahogy Jézus mondja: „szakad a zápor, süvölt a szél és rázúdul a házra", de ha van szikla, akkor van biztonság, ám ha csak szavak vannak, akkor azokat elfújja szél, nem szolgálnak. A szó-kereszténység kísértése ez, egy Jézus nélküli kereszténységé: kereszténység – Krisztus nélkül! Ez történt és történik ma is az egyházban: vannak Krisztus nélküli keresztények".

Ferenc pápa homíliájában közelebbről is elemezte a „szó-keresztényeket", feltárva jellegzetes sajátosságukat. Az első típust „gnosztikusnak" nevezte, „akik ahelyett, hogy a sziklát szeretnék, inkább a szép szavakat kedvelik és csak a keresztény élet felszínén lebegnek". Ferenc pápa a másik csoportot „pelagiánus" keresztényeknek nevezte, akiknek „komoly és kikeményített életstílusuk van". Ironikusan mondta róluk a pápa, hogy ők – lehorgasztott fejükkel a „padlót bámulók".

„Ez a kísértés ma is él". A felületes keresztények kísértése ez, akik igen, hisznek Istenben, Krisztusban, de csak úgy „általában". Valójában nem Jézus Krisztus ad nekik alapot. Ők a modern gnosztikusok. Ez a gnoszticizmus kísértése. Ez egy fluid, szétfolyó kereszténység. Másfelől pedig vannak azok, akik hiszik: a kereszténységet annyira komolyan kell venni, hogy végül összekeverik a szilárdságot és erősséget a merevséggel. Ők a merevek! Azt gondolják, a kereszténységnek mindig szükségszerűen „gyászban" kellene lenni.

Szomorúan állapította meg Ferenc pápa, hogy „ebből a két keresztény típusból ma nagyon sokan vannak". „De ők nem keresztények – tett ellenvetést a pápa – hanem kereszténynek álcázzák magukat. Nem tudják, ki is az Úr, nem tudják, mi az a szikla, nincs is keresztény szabadságuk! Egyszerűen szólva, nincs örömük".

„Az első csoportnak még van valamilyen felületes öröme. A többiek állandó gyászos virrasztásban élnek, fogalmuk sincs arról, mi a keresztény öröm. Nem tudják élvezni a Jézus adta életet, mert nem tudnak beszélni Jézusról. Nem érzik, hogy „Jézuson állnak", azzal a szilárdsággal, amit Jézus jelenléte ad. És nem csak örömük nincs, hanem szabadságuk sem. A felületesség, egy szétfolyt élet rabszolgái, a merevség rabszolgái, valójában nem is szabadok. Nincs helye az életükben a Szentléleknek. Pedig a Szentlélek adja nekünk a szabadságot! Az Úr azonban arra hív ma bennünket, hogy építsük keresztény életünket Őrá, a Sziklára, mely szabadságot ad, építsük arra, amire a Lélek hív bennünket, ami örömmel visz előre bennünket az úton a jövő felé".

Az Úr segítsen bennünket olyan kincseket gyűjteni, amelyek üdvözítik szívünket

Kérjük Istentől egy olyan szív kegyelmét, amely tud szeretni és, amelyet nem térítenek el haszontalan kincsek.

A keresztények élete az egyetlen kincs vadászata, amelyet az élet utáni életbe magunkkal vihetünk. Ezt magyarázza el Jézus tanítványainak Máté evangéliumának részletében ezen a napon: „Mert ahol a kincsed van, ott van a szíved is" (Mt 6,19-23). A probléma abban áll, hogy ne keverjük össze a különböző gazdagságot. Vannak kockázatos kincsek, amelyek elcsábítanak, de hátra kell hagynunk ezeket, amelyeket életünk során összegyűjtöttünk, és amelyek a halál pillanatában eltűnnek. Majd a pápa könnyed iróniával megállapította: „Még sosem láttam költöztető kamiont egy temetési menet mögött". Van azonban olyan kincs, amelyet magunkkal vihetünk, amelyet senki nem tud ellopni tőlünk, ami nem a mi megtakarításunk, hanem az, amit másoknak adtunk.

Ez lesz idézőjelbe tett „érdemünk", ami Jézus Krisztus érdeme bennünk. Ezt kell magunkkal vinnünk. Ezt hagyja az Úr, hogy magunkkal vigyük. A szeretet, a szeretetszolgálat, a türelem, a jóság, a gyengédség a legszebb kincsek. Az Isten szemében értékes kincs tehát az, amit a földről összegyűjtöttünk a menny számára. Jézus még egy lépést tesz – mutatott rá Ferenc pápa. Ezt a kincset a szívhez köti, kapcsolatot hoz létre a két kifejezés között. Ez azért van, mert szívünk nyugtalan, amelyet az Úr azért tett ilyenné, hogy keressük és megtaláljuk Őt, illetve, hogy növekedjünk.

Ha azonban kincsünk olyan, amely nem áll közel az Úrhoz és nem Tőle való, akkor szívünk nyugtalanná válik olyan dolgok iránt, amelyek nem jók, nem kincsek. Nagyon sok ember és mi is ilyen nyugtalanok vagyunk... Ebbe belefárad szívünk, ellustul, szeretet nélkülivé válik. Gondolkodjunk el a szív fáradtságán – kérte a pápa. Fáradt szívem van, amely csak jól el akarja rendezni magát, egy jó bankszámlát és még egy-két dolgot akar? Vagy nyugtalan szívem van, amely mindig egyre inkább olyan dolgot keres, amit nem kaphat meg, az Úr dolgait? A szívnek ezt a fajta nyugtalanságát mindig kezelni kell.

Itt Krisztus a szemet is bevonja a kérdésbe, amely a szív szándékának jelképe és visszatükröződik a testben is: a szerető szív a testet ragyogóvá teszi, a rossz szív pedig sötétté. A fény-árnyék ellentéttől függ, hogy miként ítéljük meg a dolgokat. Egy kőszívből, amely a földi kincsekhez ragaszkodik és, ami egoista, sőt a gyűlölet kincsévé válhat, háborúk származhatnak.

Szívünknek mindazt a részét, ami kőből van, az Úr tegye emberivé a nyugtalansággal, az előrehaladás pozitív aggodalmával, amellyel keressük Őt és amellyel hagyjuk, hogy Ő keressen minket. Az Úr változtassa meg szívünket! Így üdvözít bennünket azoktól a kincsektől, amelyek nem segítenek nekünk a Vele való találkozásban, mások szolgálatában. Világosságot ad nekünk, hogy az igaz kincs, az Ő igazsága szerint tudjuk megismerni és megítélni a dolgokat. Az Úr változtassa meg szívünket, hogy az igazi kincset keressük és ezáltal ragyogó és ne gonosz emberekké váljunk.

A triumfalizmus megállítja az egyházat, győzzük le a kereszt nélküli kereszténység kísértését

A triumfalizmus, azaz a győzelemmel való hivalkodás megállítja az egyházat: egy kereszt nélküli kereszténység kísértése ez. Az egyház legyen azonban alázatos.

A napi Evangélium Jézusról beszél, aki tanítványaival Jeruzsálem felé tart, bejelenti szenvedését, halálát és feltámadását. Ez a hit útja. A tanítványok egy másik tervre gondolnak, csak az út felének megtételét tervezik. Jobb megállni. Megvitatták egymás között, hogy hogyan rendezzék el az egyházat és az üdvösséget. János és Jakab azt kérik Jézustól, hogy dicsőségében a jobbján és a balján ülhessenek, ami vitát vált ki a többi tanítvány között arról, hogy ki fontosabb az egyházban. A tanítványok kísértése ugyanaz, mint Jézusé a sivatagban, amikor az ördög egy másik utat kínált fel számára.

Ünnepeltesd magad, tégy csodát, amit mindenki lát. A templom tetejéről ejtőernyő nélkül ugorj le, így mindenki látja a csodát és meglesz a megváltás. Ez Péter kísértése is, aki nem fogadja el eleinte Jézus szenvedését. Ez a kereszt nélküli kereszténység kísértése, amely csak félútig jut el. Egy másik kísértés is létezik: a kereszttel, de Jézus nélkül való kereszténység, amelyről egy másik alkalommal beszél majd. A kereszt nélküli kereszténység kísértése az, hogy csak félutat járó keresztények és egyház vagyunk, amely nem akar eljutni oda, ahova az Atya akarja. Ez a triumfalizmus kísértése. Győzni akarunk most, anélkül, hogy a keresztet vállalnánk. Egy világi, racionális győzelemre vágyunk.

Az egyházon belüli triumfalizmus megállítja az egyházat. A keresztényekben élő triumfalizmus pedig leblokkolja a keresztényeket. A triumfalista egyház fele utat jár, meg van elégedve, jól elrendezte sorát irodáival. Minden rendben. Hatékony. Azonban olyan egyház ez, amely megtagadja a vértanúkat, mert nem tudja, hogy a vértanúkra szüksége van az egyháznak a kereszt útjához. Az olyan egyház, amely csak a győzelmekre, a sikerekre gondol, nem ismeri Jézus szabályát: a győzelem szabálya az ember és a kereszt elbukásán keresztül. Ez a kísértés mindannyiunkat érint.

Ezt követően a Szentatya felidézte életének egy sajátos pillanatát: Egyszer, spirituális életem egy sötét pillanatában az Úr kegyelmét kértem. Majd lelkigyakorlatot tartottam a szerzetesnővéreknek, akik az utolsó napon meggyóntak. Egy 80 évnél is idősebb nővér került sorra, akinek kora ellenére ragyogtak a szemei: Isten embere volt. A gyónás végén azt mondtam neki: Nővér, bűnbánatként imádkozzon értem, mert szükségem van a kegyelemre. Ha Ön kéri az Úrtól, biztosan megadja. Egy pillanatra megállt a nővér, mintha imádkozna, majd azt mondta: Biztos, hogy az Úr megadja majd a kegyelmet, de ne feledje, a saját, isteni módján. Ez nagyon jót tett nekem – vallotta meg a pápa. Azt hallani, hogy az Úr mindig megadja, amit kérünk, de saját isteni módja szerint, ami mindvégig kitart. Az isteni út magába foglalja a keresztet, nem a mazochizmus miatt, nem! Szeretetből, mindvégig.

Imádkozzunk az Úrhoz, hogy ne félutat járó egyház legyünk, egy triumfalista, a nagy sikerek egyháza, hanem alázatos egyház, amely határozottan halad előre, mint Jézus. Előre, mindig előre! Nyitott szívvel az Úr akarata felé, mint Jézus. Kérjük ezt a kegyelmet – zárta homíliáját Ferenc pápa.

Jézus követése nem karrierépítés, hanem a kereszt útja

Jézus nyomába szegődni azt jelenti, hogy vállaljuk a keresztutat, nem pedig azt, hogy építjük karrierünket.

A Szentatya egy evangéliumi jelenetből indult ki. Péter apostol azt kérdezi Jézustól, hogy milyen jutalmat kapnak azok, akik követik őt. A kérdés lényegében minden hívő embert érinti. Jézus azt válaszolja, hogy sok szép dologban lesz részük, ám nem kerülhetik el az üldöztetést. Az Úr Jézus útja ugyanis a kicsivé válás útja, amely a keresztáldozatban teljesedik ki. Nehézségek és üldöztetések mindig lesznek, éppen mivel Jézus járt elsőként ezen az úton.

Vannak olyanok, akik számára Jézus követése egyszerűen egy kulturális javaslat választása, magasabb pozíció, nagyobb hatalom keresése. Az egyház történelme tele van ezzel, kezdve a császárok, számtalan más uralkodó és annyi személy példájával. Vannak ilyen papok és püspökök is. „Én nem mondom, hogy sokan vannak, ám vannak akik azt állítják, hogy igenis bőven vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy Jézus követése karriert jelent."

A helyes megközelítés az, amit Jézus Péternek válaszol: megkapsz mindent, de üldöztetés árán. Nem lehet eltávolítani a keresztet Krisztus életéből. Ez persze nem jelenti azt, hogy a keresztény hívőnek ártania kell önmagának. A hívő ember szeretetből követi Jézust, de az irigykedés és az ördög mindig közbelép. A mai világ szelleme nem tolerálja a tanúbizonyságot. A Szentatya itt Boldog Kalkuttai Teréz anya példáját hozta fel. A mai világ azt tartja értéknek, hogy Teréz anya annyi mindent tett, ám azt soha nem emlegetik, hogy naponta órákat töltött az Oltáriszentség előtt. A mai világ szociális tevékenységre fokozza le a keresztény szeretetszolgálatot. Mintha a keresztény élet csak külső máz lenne. Jézus hirdetése nem merül ki abban, hogy egy ecsetvonással kellemesebbé teszünk valamit. Jézus hirdetése nem áll meg a felületnél, hanem egészen a csontig, a szívig hatol és belülről alakít át. Mivel ezt nem szereti, nem tűri a világias szellem, megkezdődnek az üldözések.

Aki elhagyja saját házát és saját családját, hogy kövesse Jézust, az százszorosát kapja már itt a földön. Jézus követése határozottan ez: szeretetből nyomába szegődni, ugyanazon az úton haladni, amin Ő jár. „Kérjük mi is Jézus követésének kegyelmét, hogy azon az úton járjunk, amelyet ő mutatott nekünk és amelyre ő tanított meg bennünket. Ő pedig soha nem hagy minket magunkra, mindig velünk marad."

A jólét kultúrája és a mulandóság varázsa nem teszik lehetővé, hogy Jézust kövessük

Ahhoz, hogy követhessük Jézust, le kell vetnünk magunkról a jólét kultúráját és le kell mondanunk a tovatűnő dolgok varázsáról. Lelkiismeret vizsgálatot kell tartanunk arról, hogy melyek azok a földi gazdagságok, amelyek megakadályoznak bennünket abban, hogy közelebb jussunk Jézushoz.

Jézus Márk evangéliuma szerint azt kéri egy ifjútól, hogy adja oda minden vagyonát a szegényeknek, és kövesse őt (Mk 10,17-27). Ferenc pápa a mai evangéliumi szakaszból kiindulva kifejtette: az anyagi javak akadályt jelentenek az Isten országa felé vezető úton. Mindnyájan rendelkezünk ilyen javakkal, amelyek megakadályozzák, hogy közelebb kerüljünk Jézushoz.

Végezzünk lelkiismeret vizsgálatot: melyek azok a javaink, amelyek megakadályozzák, hogy életutunkon közelebb jussunk Jézushoz? A pápa utalt két „kulturális gazdagságra". Mindenekelőtt a jólét kultúrája veszi el bátorságunkat, lustává és önzővé is tesz. A jólét egyfajta altatóként hat ránk.

Nem vállalunk egy gyereknél többet, mert utána nem tudunk vakációra menni, nem tudunk lakást venni. Rendben van, követjük az Urat, de csak egy bizonyos pontig. Ezt teszi a jólét: mindnyájan tudjuk, hogy milyen a jólét, de egy kicsit lehangol bennünket, megfoszt attól a bátorságtól, hogy közelítsünk Jézushoz. Ez a mai kultúra első számú gazdagsága, a jólét kultúrája.

A másik „gazdagság", amely megakadályozza, hogy Jézus felé menjünk, a tovatűnő dolgok varázsa. Szerelmesek vagyunk a múlandóba. Nem tetszenek azok a végleges ajánlatok, amelyeket Jézus tesz nekünk. A tünékeny azonban tetszik, mert félünk Isten idejétől, ami végleges.

Isten az idő Ura, mi a pillanat urai vagyunk. Miért? Mert a percet uraljuk: egy darabig követem az Urat, utána majd meglátjuk ..- mondta a pápa, felidézve egy történetet. Valaki azt mondta, hogy szeretne pap lenni, de csak tíz évig, nem tovább. Hány és hány pár köt házasságot, titokban azt gondolva: addig, amíg tart a szerelem, azután majd meglátjuk. A múlandóság varázsa: ez is egy gazdagság. Az idő uraivá akarunk válni. Ez a két gazdagság az, amely jelenleg megakadályozza, hogy előbbre haladjunk – folytatta homíliájában a Szentatya, majd megemlékezett arról a sok férfiról és nőről, akik elhagyták szülőföldjüket és véglegesen missziókban élték le életüket.

Sokan vannak azok is, akik egy egész életre szóló házasságot kötnek. Ez jelenti azt, hogy közelről követjük Jézust. A végleges döntések. Az ideiglenes választások révén nem követhetjük Jézust, a saját területünkön maradunk.

Visszatérve az evangéliumi szakaszhoz, a pápa utalt rá, hogy a tanítványok elcsodálkoztak Jézus felszólításán. Mi is csodálkozhatunk Jézusnak ezen a beszédén. Amikor Jézus elmagyarázott valamit, a tanítványok még inkább elámultak.

Kérjük az Urat: adjon bátorságot ahhoz, hogy előbbre haladjunk, levetve magunkról a jólét kultúráját, azzal a reménnyel, hogy az út végén Jézus vár bennünket az időben. Ne a pillanatban reménykedjünk, amelynek akkor már semmi értelme sem lesz.

Akik az egyházhoz közelednek, találjanak nyitott kapukra, ne a hit ellenőreire

A Szentatya homíliájában a napi szentírási szakaszból indult ki: Jézus haragra gerjedt, amikor a tanítványok el akarták távolítani a kisgyermekeket, akiket azért hoztak el hozzá, hogy megáldja őket – olvassuk Márk evangéliumában (Mk 10,13-16). Jézus mindnyájukat átölelte, megcsókolta, megérintette. De elfáradt és a tanítványok ezért akarták megakadályozni, hogy a gyermekeket odavigyék az Úrhoz.

Jézus azonban méltatlankodott, olykor haragra is gerjedt. „Hagyjátok a kisgyermekeket, hadd jöjjenek hozzám, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa" – válaszolja Jézus a tanítványoknak. Isten népének hite egyszerű. Talán nélkülözi a sok teológiát, azonban olyan teológiát tartalmaz, amely nem téved, mert a Szentlélek áll mögötte.

Ferenc pápa utalt az I. és a II. Vatikáni Zsinat tanítására. A „Lumen Gentium" dogmatikus konstitúció megállapítja, hogy Isten szent népe nem tévedhet a hitben (vö. 12. pont). „Ha azt akarod tudni, hogy ki Mária, menj el egy teológushoz, és ő majd jól elmagyarázza neked, hogy ki Mária. De ha azt akarod tudni, hogy Mária hogyan szeret, akkor keresd fel Isten népét, ő majd jobban megtanítja neked azt" – fejtette ki a Szentatya. Isten népe mindig azért közeledik Jézushoz, hogy kérjen tőle valamit. Olykor kissé erősködve, de ez annak a magatartása, aki hisz.

Egyszer Argentína Salta városában, a védőszent ünnepén egy egyszerű asszony kérte a pap áldását. A pap így válaszolt: rendben van, de ön ott volt a szentmisén, majd elmagyarázta az asszonynak a szentmise áldásának egész teológiáját. Az asszony hálásan megköszönte az atyának, majd amikor a pap eltávozott, egy másik paphoz fordult áldásért. Tehát a sok-sok magyarázat nem használt neki, mert másra volt szüksége: arra, hogy az Úr megérintse őt. Ez az a hit, amelyet a Szentlélek éleszt fel bennünk. Az a feladatunk, hogy ezt megkönnyítsük, növeljük, segítsük növekedni.

A pápa utalt a jerikói vak esetére is, akit a tanítványok megróttak, mert hangosan így kiáltozott: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!" Az evangélium szerint a tanítványok azt akarták, hogy ne kiabáljon, de ő annál inkább kiabált. Miért? Mert hitt Jézusban! A Szentlélek helyezte szívébe a hitet. Ők pedig ezt mondták: „Nem lehet! Nem lehet csak úgy odakiáltani az Úrnak! A protokoll nem engedi meg. Ő a Szentháromság második Személye!" – mintha ezt mondanák a tanítványok – fűzte tovább gondolatait a pápa.

Ehhez hasonló sok mai keresztény magatartása is. Gondoljunk csak a jóakaratú keresztényekre, egy plébániai titkárra, titkárnőre. „Jó estét kívánunk, mi egy jegyespár vagyunk és szeretnénk összeházasodni" – köszön be egy fiú és egy lány. Ahelyett, hogy azt mondanák nekik: „Jaj de szép dolog ez", ezt válaszolják: „Rendben van, foglaljanak helyet. Ha misével akarják, akkor ennyibe és ennyibe kerül".

Ahelyett, hogy a jegyespár jó fogadtatásban részesülne, megkérdezik tőlük, hogy rendben vannak-e a házassághoz szükséges keresztlevelek? És zárt ajtókra találnak, miközben a házasság révén, Istennek hála, lehetőségük van arra, hogy egy új ajtót nyissanak ki. Gyakran a hit ellenőrei vagyunk, ahelyett, hogy megkönnyítenénk a nép hitét. Örökös kísértés, hogy birtokunkba vegyük, kisajátítsuk magunknak az Urat.

„Gondoljatok egy lányanyára, aki a plébánián felkeresi a titkárt, hogy megkereszteltethesse gyermekét. A titkár – keresztény férfi vagy nő – azt válaszolja: nem lehet, mert nem vagy férjnél.

Ez a lány, akinek volt elég bátorsága ahhoz, hogy kihordja gyermekét és ne küldje vissza a feladónak, mit talál? Egy zárt ajtót. Ez nem buzgóság! Ez eltávolít az Úrtól. Nem nyit ajtót! És ha mi ezen az úton járunk, ezzel a magatartásunkkal nem teszünk jót az embereknek, Isten népének. Jézus hét szentséget alapított, és mi ezzel a magatartásunkkal megalapítunk egy nyolcadikat: a lelkipásztori vám szentségét!

Jézus méltatlankodik, ha ezeket a dolgokat látja, mert hűséges népe szenved, akit Ő annyira szeret. Ma gondoljunk Jézusra, aki mindig azt akarja, hogy mindnyájan közeledjünk Felé. Gondoljunk Isten szent népére. Egyszerű emberek, akik Jézushoz akarnak közeledni. Gondoljunk annyi jóakaratú keresztényre, akik tévednek, mert ahelyett, hogy kinyitnának egy ajtót, azt jó szándékkal becsukják. Kérjük az Urat, hogy mindenki, aki az egyházhoz közeledik, nyitott kapukat találjon, hogy találkozhasson Jézus szeretetével. Kérjük ma ezt a kegyelmet".

Türelemmel viseljük el a nehézségeket és szeretettel győzzük le az elnyomásokat

„Türelemmel viseljük a nehézségeket és szeretettel győzzük le a rosszat". Ezek a kegyelmek a keresztények sajátosságai. Nem könnyű türelemmel elviselni a nehézségeket, amikor kívülről jönnek, vagy amikor belső, szívbéli, lelki problémákról van szó. De tűrni nem annyit jelent, hogy magunkon viseljük a nehézséget.

Tűrni azt jelenti, hogy magunkra vesszük a nehézséget és azt erővel a magasba emeljük, hogy a nehézség ne alacsonyítson le bennünket. Erővel a magasba emelni: ez a keresztény erény. Szent Pál több ízben is szól erről. Tűrni, elviselni. Ez nem azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy a nehézség győzzön. Azt jelenti, hogy a kereszténynek van ereje ahhoz, hogy ne eressze le, hanem emelje fel karját. Ez nem könnyű, mert elbátortalanodunk, kedvünk lenne leereszteni karunkat és ezt mondani: tegyük meg, amire képesek vagyunk, de semmi többet. Azonban nem: tűrni és elviselni kegyelmet jelent, amit kérnünk kell a nehézségekben.

A másik kegyelem, amelyért a pápa fohászkodott, az a szeretettel való győzelem volt.

Lehet sokféleképpen győzni, de a kegyelem, amit ma kérünk, az a szeretet révén learatott győzelem. Ez nem könnyű. Amikor sok ellenségünk van, akik annyi szenvedést okoznak: nem könnyű szeretettel győzni. Kedvünk lenne bosszút állni, visszafizetni az ellenségnek. A szeretet, az a szelídség, amit Jézus tanított nekünk, az az igazi győzelem!

János apostol azt mondja nekünk az első levélben, hogy „Ez a mi győzelmünk: a mi hitünk". A mi hitünk éppen ez: hiszünk Jézusban, aki megtanította nekünk a szeretetet és azt tanította, hogy mindenkit szeressünk. Akkor bizonyítjuk be, hogy szeretetben élünk, amikor imádkozunk ellenségeinkért.

Nem könnyű imádkozni ellenségeinkért, azokért, akik szenvedést okoznak nekünk. De vereséget szenvedő keresztények vagyunk, ha nem bocsátunk meg ellenségeinknek, és ha nem imádkozunk értük. Hány és hány szomorú, elbátortalanodott kereszténnyel találkozunk, mert nem kapták meg ezt a kegyelmet, hogy türelemmel viseljék el a nehézségeket és szeretettel győzzenek a rossz felett!

Ezért kérjük a Szűzanyát, hogy adja meg nekünk ezt a kegyelmet, hogy türelemmel viseljük a szenvedést és szeretettel győzedelmeskedjünk. Olyan sok személy – idős férfiak és nők – már megtették ezt az utat! Szép nézni őket, szép a tekintetük, ami a belső boldogságot tükrözi. Nem beszélnek sokat, de türelmes a szívük és tele van szeretettel. Tudják, mit jelent megbocsátani az ellenségnek, tudják, mit jelen imádkozni az ellenségért. Sok ilyen keresztény van.

Jézus sója nélkül ízetlenné és múzeumi keresztényekké válunk

A keresztények terjesszék a hit, a remény és a szeretet sóját. Mi a keresztény ember életének sója, amit Jézus ajándékozott nekünk? Ferenc pápa homíliájában arról az ízről beszélt, amely átadásának feladata a keresztényeket illeti saját és mások élete számára. Az Úr által nekünk ajándékozott só a hit, a remény és a szeretet sója. Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy ez a só – amely abból a bizonyosságból fakad, hogy Jézus meghalt és feltámadt azért, hogy üdvözítsen bennünket – nem szabad, hogy íztelenné váljon vagy, hogy erejét veszítse. Nem arra való ez a só, hogy tároljuk, mert az üvegben őrzött só nem szolgál semmire.

A sónak akkor van értelme, ha megízesíti az ételt. Az üvegben őrzött só a nedvesség hatására elveszti erejét és nincs rá több szükség. Az a só, amit mi kaptunk arra való, hogy átadjuk, megízesítsük a dolgokat és felajánljuk másoknak. Ha nem így teszünk, ízetlenné válik. Kérjük az Urat, hogy ne váljunk ízetlen keresztényekké, üvegbe zárt sóként. A sónak van egy másik sajátossága is: amikor használjuk, nem a só ízét érezni, hanem az ételét, amit megízesít. A só segít, hogy az étel jobb, ízesebb és tartósabb legyen. Ez a keresztény eredetiség!

Hozzátette, hogy amikor ezzel a sóval hirdetjük a hitet, akkor azok, akik megkapják, sajátos jellegük szerint kapják meg, mint ahogy az ételekkel történik. Így mindenki saját egyedisége szerint kapja meg és válik még jobbá.

A keresztény eredetiség nem egyformaságot jelent! Mindenkit olyannak fogad el, amilyen, saját személyiségével, jellemzőivel, kultúrájával együtt és meghagyja benne, mert ez gazdagságot jelent. Ad viszont neki valami pluszt, egy ízt. A keresztény eredetiség nagyon szép, mert amikor egyformaságot akarunk létrehozni, hogy mindenki egyformán sózott legyen, akkor úgy alakulnak a dolgok, mint amikor az asszony túl sok sót tesz az ételbe és semmi mást nem érezni, csak a só ízét, nem pedig az ételét, amit megsózott. A keresztény eredetiség tehát az, hogy mindenki olyan, amilyen, azokkal az ajándékokkal, amelyeket az Úr adott neki.

Ez az a só, amelyet nekünk is adnunk kell másoknak. Ne tároljuk, hanem adjuk át, ami pedig transzcendenciát igényel. Ki kell lépnünk a világba ezzel az üzenettel, ezzel a gazdagsággal, amellyel rendelkezünk és adjuk azt át másoknak. Két féle módja van ennek a világba való kilépésnek, amelyek nem teszik tönkre a sót. Az egyik, hogy a sót mások, az emberek szolgálatára adjuk. A másik pedig a transzcendencia a só alkotója, a Teremtő felé. A sót nem lehet pusztán a prédikáció által megőrizni, szükség van a transzcendenciára, az imára, a szentségimádásra. Így őrizhetjük meg a sót, hogy ne veszítse ízét.

Az Úr imádásával túllépünk önmagunkon az Úr felé, az Evangélium hirdetésével pedig kilépünk önmagunkból, hogy átadjuk másoknak az Úr üzenetét. Ha nem tesszük meg ezt a két dolgot, akkor a só az üvegben marad, és mi múzeumi keresztényekké válunk. Megmutathatjuk ezt a sót, mondván, hogy milyen szép az, amit a keresztségben, a hitoktatás során kaptunk... mint a múzeumi keresztények: íz nélküli és haszontalan sóként.

„A Szentlélek az evangelizáció valódi hajtóereje" – Ferenc pápa katekézise a szerda délelőtti általános kihallgatáson

„Kedves Testvérek! Jó napot kívánok!" – köszöntötte a híveket a pápa, majd megkezdte tanítását a Szentlélek működéséről.

Az Apostoli Hitvallásban, miután megvallottuk hitünket a Szentlélekben, ezt mondjuk: „Hiszek az egy, szent, apostoli Anyaszentegyházban". Mély kapcsolat áll fenn a hitnek e két valósága között. A Szentlélek az, aki életet ad az egyháznak és vezeti lépteit. A Szentlélek jelenléte és szüntelen működése nélkül az egyház nem élhetne, és nem valósíthatná meg azt a feladatot, amelyet a feltámadt Jézus bízott rá: menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet (vö. Mt 28,18).

Az evangelizáció az egyház küldetése. Nem pusztán egyeseké, hanem minden tagjáé. Pál apostol így kiáltott fel: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!" (1Kor 9,16). Mindenki feladata, hogy hirdesse az evangéliumot, főleg életével.

VI. Pál hangsúlyozta „Evangelii nuntiandi" k. apostoli buzdításában: „Az evangelizáció tehát az egyház különleges isteni ajándéka és hivatása; benne maga az egyház tükröződik vissza. Az egyház létjogosultságát éppen az evangelizáció adja" (14. pont).

Ki életünkben és az egyházban az evangelizáció valódi hajtóereje? VI. Pál világosan kifejti buzdításában a Szentlélekről szólva: „Mint az egyház kezdetén, ma is ő munkálkodik mindazokban, akik az evangéliumot továbbadják: ha hagyják, hogy a Szentlélek birtokba vegye és vezesse őket. A Szentlélek ad ajkukra oly szavakat, amelyek nem tőlük maguktól valók – és ugyanakkor a Szentlélek készíti fel a hallgatók lelkét is, hogy megnyíljanak a Jó Hír és az Isten Országának hirdetése előtt" (75. pont).

Ahhoz tehát, hogy evangelizáljunk, szükséges, hogy ismét megnyíljunk Isten Lelke működésének, nem félve attól, hogy mit kér tőlünk és hová vezet el bennünket. Bízzuk rá magunkat! A Szentlélek képessé tesz bennünket arra, hogy megéljük hitünket és tanúságot tegyünk róla, megvilágosítja azok szívét, akikkel találkozunk.

Ez volt Pünkösd tapasztalata: az apostolok Máriával együtt összegyűltek a Cenákulumban, majd „tüzes nyelvek lobbantak föl előttük és leereszkedtek mindegyikükre. Valamennyien elteltek a Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy amint a Szentlélek szólásra indította őket" (ApCsel 2,3-4).

A Szentlélek leszállt az apostolokra és arra késztette őket, hogy lépjenek ki önmagukból. Átalakítja őket, hogy hirdessék „Isten csodás tetteit" (11) és tanúságot tegyenek azokról.

A Szentlélek átalakító ereje visszatükröződik a tömegen is, amely a helyszínen „összeverődött" „az ég alatt található mindenféle nemzetből" (5), mert ki-ki tulajdon nyelvén hallotta beszélni az apostolokat. (6).

Itt látjuk az evangélium hirdetését vezető és éltető Szentlélek működésének első jelentős hatását: megteremti az egységet, a szeretetközösséget. Bábelben, a bibliai elbeszélés szerint, a népek szétszóródása, a nyelvek összezavarodása kezdődött el, az emberi gőg, büszkeség gyümölcseként. Az ember ugyanis saját erejével, Isten nélkül akart „építeni olyan várost és tornyot, amelynek a teteje az égig ér" (Ter 11,4).

Pünkösdkor megszűntek ezek a megosztottságok. Felszámolták az Istennel szembeni büszkeséget, az egymással szembeni bezárkózást. Megnyíltak Istennek és elindultak, hogy hirdessék Szavát: egy új nyelvet, a Szentlélek szeretetének nyelvét, amely „kiáradt szívükbe" (vö. Róm 5,5). Olyan nyelv ez, amelyet mindenki megért, és ha befogadják, akkor minden létben, minden kultúrában kifejeződésre juthat.

A Szentlélek nyelve, az evangélium nyelve a szeretetközösség nyelve, amely arra szólít fel, hogy jussunk túl minden bezártságon és közömbösségen, megosztottságon és szembeálláson. Mindnyájan tegyük fel a kérdést: hagyom-e, hogy a Szentlélek vezessen, hogy a hitről tett tanúságom az egységet és a szeretetközösséget szolgálja? Elviszem-e az evangéliumi kiengesztelődés és szeretet szavát környezetembe, ahol élek? Olykor úgy tűnik, hogy ma is megismétlődik az, ami Bábelben történt: megosztottságok, egymás megértésének képtelensége, versengés, irigység, önzés.

„Én mit teszek az életemmel? Egységet teremtek magam körül, vagy megosztok, megosztok, megosztok, a bírálatokkal, az irigységgel? Mit teszek? Gondolkozzunk el róla" – tette hozzá nyomatékosan a pápa rögtönzött szavakkal.

Elvinni az evangéliumot, annyit jelent, hogy hirdetjük és mi magunk elsőként éljük meg a kiengesztelődést, a megbocsátást, a békét, az egységet, a szeretetet, amelyet a Szentlélek ad nekünk. Emlékezzünk Jézus szavaira: „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretetettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,34-35).

A pápa ezután a Szentlélek működésének másik fontos hatására hívta fel a hívek figyelmét: Pünkösd napján, Péter, a Szentlélektől eltelve „előlépett" a „többi tizenegy közül" és „emelt hangon" (vö. ApCsel 2,14) „nyíltan" (29) hirdeti Jézus jó hírét, aki életét adta üdvösségünkért, és akit Isten feltámasztott a halottak közül.

Ez a Szentlélek működésének másik hatása: bátran és nyíltan hirdetjük Jézus evangéliumának újdonságát, emelt hangon, minden időben és minden helyen. Ez ma is megtörténik az egyházban és mindnyájunkkal: Pünkösd tüzéből, a Szentlélek működéséből, a misszió mindig új energiái szabadulnak fel, új utak, amelyeken hirdetjük az üdvösség üzenetét, új bátorsággal evangelizálunk.

Soha ne zárkózzunk be a Szentléleknek e működése előtt!- hangzott a pápa buzdítása. Éljük meg alázattal és bátorsággal az evangéliumot! Tegyünk tanúságot arról az újdonságról, reményről és örömről, amelyet az Úr hoz életünkbe! Érezzük magunkban az „evangelizáció édes és vigasztaló örömét" – utalt Ferenc pápa VI. Pál szavaira. Evangelizálni, Jézust hirdetni ugyanis örömet nyújt, míg az önzés keserűséget, szomorúságot okoz, levertté tesz. Az evangelizálás azonban jókedvre derít.

Végül a pápa a Szentlélek működésének harmadik elemére mutatott rá, amely különösen fontos: az új evangelizáció, az evangelizáló egyház mindig az imából induljon ki. Mint az apostolok a Cenákulumban, kérjük a Szentlélek tüzét. Csak az Istennel való hűséges és intenzív kapcsolat teszi lehetővé, hogy kilépjünk bezártságunkból és nyíltan hirdessük az evangéliumot. Az ima nélkül cselekvésünk üressé válik, hirdetésünk lélektelen, ha nem a Szentlélek hatja át.

Végül Ferenc pápa előde, XVI. Benedek tanítását idézte. 2012. október 27-én, az új evangelizáció témájában megrendezett püspöki szinóduson mondta: ma az egyház „különösen érzi a Szentlélek fuvallatát, aki segít nekünk, megmutatja a helyes utat; és így, új lelkesedéssel haladunk előre és hálát adunk az Úrnak".

Minden nap újítsuk meg a Szentlélek működésébe vetett bizodalmunkat. Bízzunk abban, hogy Ő működik bennünk, Ő bennünk van. Ő adja nekünk az apostoli buzgóságot, a békét, az örömet. Újítsuk meg ezt a bizalmat, hagyjuk, hogy Ő vezessen bennünket, legyünk az ima emberei, akik bátran tesznek tanúságot az evangéliumról. Váljunk világunkban az egység és az Istennel való szeretetközösség eszközeivé – fejezte be tanítását a szerda délelőtti általános kihallgatáson Ferenc pápa.

Az egyházban az egyedüli út előre a szolgálat, nem a hatalom

A keresztény ember számára az előrehaladás azt jelenti, hogy alázatossá válunk, mint Jézus. A Szentatya továbbá hangsúlyozta, hogy az igazi hatalom a szolgálat illetve, hogy az egyházban nem kellene léteznie a hatalmi harcnak.

Jézus szenvedéséről beszél tanítványainak, akik viszont az úton azon tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük. A napi Evangélium szomorú történetéből indult ki Ferenc pápa a hatalomról és a szolgálatról szóló szentbeszédében. A küzdelem a hatalomért az egyházban nemcsak a mai időszakot jellemzi. Jézus idejében kezdődött. Jézus evangéliumi szemszögéből tekintve a hatalomért folytatott küzdelemnek nem szabadna léteznie az egyházban, mert a valódi hatalom az, amit az Úr saját példájával tanított nekünk: a szolgálat hatalma.

A valódi hatalom a szolgálat. Ahogy Jézus tette. Nem azért jött, hogy Őt szolgálják, hanem, hogy szolgáljon. Szolgálata a kereszt szolgálata volt. Kiüresítette magát a halálig, a kereszthalálig, hogy szolgáljon és üdvözítsen bennünket. Nincs az egyházban más út az előrehaladáshoz. A keresztények számára a fejlődés az alázatosságban van. Ha nem tanuljuk meg ezt a keresztény szabályt, akkor sosem fogjuk megérteni Jézus valódi üzenetét a hatalomról. Az előrehaladás kicsiséget és állandó szolgálatkészséget jelent. Az egyházban az a legnagyobb, aki a legtöbbet szolgál, aki leginkább mások szolgálatában áll. Ez a szabály. Ennek ellenére a kezdetektől fogva jelen volt a hatalmi harc az egyházban.

Amikor egy személy valamilyen megbízatást kap, a világ szemében ez egy magasabb pozíciót jelent és azt mondják, hogy „ezt a személyt előmozdították". Az „előmozdítani" ige szép szó, az egyházban is használni kell, mégpedig így: "előmozdították a keresztre, az alázatos magatartásra". Ez az igazi előmozdítás, ami még jobban hasonlóvá tesz bennünket Jézushoz.

Ezt követően emlékeztetett Loyolai Szent Ignácra, aki a Lelkigyakorlatokban a keresztre feszített Úrtól, a megaláztatás kegyelmét kérte. Ez az egyházi szolgálat valódi hatalma. Ez Jézus igazi útja, a valódi előmozdítás, nem a világi értelemben vett kifejezés. Az Úr útja a szolgálat. Ahogy Ő tette, nekünk is mögé kell állnunk a szolgálat útján. Ez a valódi hatalom az egyházban.

Végül Ferenc pápa homíliájában azért imádkozott, hogy az Úr adja meg nekünk ennek megértésének kegyelmét. A valódi hatalom az egyházban a szolgálat. Azért is imádkozott, hogy megértsük ezt az aranyszabályt, amelyet az Úr saját példájával tanított meg nekünk. A keresztény ember számára az előrehaladás az alázatosságot jelenti. Kérjük ezt a kegyelmet – zárta Ferenc pápa homíliáját.

Újdonság, összhang, küldetés

A Pünkösdvasárnapi szentmisét a pápa a Szent Péter téren mutatta be, amelyet ismét zsúfolásig megtöltöttek a világ minden részét képviselő mozgalmak, új közösségek, világi társulások tagjai, akik a Hit éve alkalmából zarándokoltak el az Örök Városba. A Szentatyával együtt misézett 70 bíboros és püspök, valamint 400 pap.

Homíliájában Ferenc pápa a Szentlélek kiáradásáról elmélkedett, amelyet a feltámadt Krisztus vitt véghez az egyházban. Kegyelmi esemény volt, amely betöltötte a jeruzsálemi Cenákulumot, hogy azután elterjedjen az egész világon. A jeruzsálemi Cenákulumban az apostolok értelmét és szívét pontosan meghatározható, konkrét jelek ejtették ámulatba: mint az égből támadt zaj, a heves szélvész, a fellobbanó tüzes nyelvek, amelyek mindegyikükre leereszkedtek és eltöltötték őket a Szentlélekkel.

A Szentlélek szólásra indította őket: a magukétól eltérő nyelveken beszéltek a tömeghez Isten nagy tetteiről. Mindnyájan új tapasztalatban részesültek. De mi készen állunk erre az újdonságra? Az újdonság mindig kissé félelemmel tölt el bennünket. Nagyobb biztonságban érezzük magunkat, ha mindent ellenőrzésünk alá vonhatunk, ha mi tervezzük meg életünket saját koncepcióink, bizonyosságaink, ízlésünk szerint. Ez történik Istenhez fűződő kapcsolatunkban is. Követjük és befogadjuk őt egy bizonyos pontig; azonban nehezünkre esik, hogy maradéktalan bizalommal ráhagyatkozzunk, hogy a Szentlélek legyen életünk lelke, vezére minden választásunkban.

Félünk attól, hogy Isten új utakra vezessen bennünket, hogy ki kelljen lépnünk gyakran korlátolt, bezárt, önző látóhatárunkból, és megnyíljunk Isten horizontjainak.

Az újdonság, amit Isten életünkbe hoz, nem önmagáért való, nem arra szolgál, hogy leküzdje az unalmat, mint ahogy ez gyakran történik napjainkban. Isten újdonsága adja meg számunkra a valódi örömet, lelkünk békéjét, mert Isten szeret minket és csak javunkat akarja.

Nyitottak vagyunk-e Isten „meglepetéseire"? Vagy bezárkózunk félelemmel telve a Szentlélek újdonsága előtt? Bátrak vagyunk-e, hogy új utakra lépjünk, amelyeket Isten újdonsága kínál fel, vagy védekezünk mulandó struktúrákba zárkózva, amelyek elveszítették a befogadás képességét?

Ha a Szentlélek látszólag felfordulást kelt az egyházban a karizmák és ajándékok különbözőségeivel, mindez az ő működésével nagy gazdagságot okoz, mert a Szentlélek az egység Lelke, ami nem uniformizálást, hanem összhangot jelent. De csak a Szentlélek tud ilyen módon működni.

Amikor a különbözőségekre törekszünk és bezárkózunk saját partikularizmusunkba, exkluzív csoportunkba, megosztottságot okozunk; amikor mi akarunk egységet teremteni emberi terveink szerint, végül uniformizálunk, mindent egyformává teszünk.

Ha együtt haladunk lelkipásztoraink vezetésével, akik sajátos karizmával és szolgálattal rendelkeznek, ez a Szentlélek működésének a jele. Az egyház az, aki elhozza Krisztust és elvezet Krisztushoz; a párhuzamos utak veszélyesek, arra figyelmeztette a mozgalmakat és közösségeket, hogy ne lépjenek túl az egyház tanításán és az egyházi közösségen.

Tegyük fel a kérdést: nyitott vagyok a Szentlélek összhangjára, leküzdve az exkluzívizmus, az elkülönülés minden formáját? Hagyom, hogy Ő vezessen az egyházban és az egyházzal? A Szentlélek révén lépünk be az élő Isten misztériumába. Megment bennünket egy gnosztikus és önreferenciális egyháztól, amely bezárkózik saját korlátai közé.

A jeruzsálemi Cenákulum Pünkösdje olyan kezdet, amely tovább folytatódik. Vizsgáljuk meg: hajlamosak vagyunk-e arra, hogy magunkba, csoportunkba zárkózzunk, vagy pedig hagyjuk, hogy a Szentlélek megnyisson bennünket a küldetésnek?

A keresztények győzzék le a kísértést, hogy beavatkozzanak mások életébe

Ferenc pápa a napi evangéliumi szakaszhoz fűzte gondolatait (Jn 21,20-25). „Mit törődsz vele?" – teszi fel a kérdést Jézus Péternek, aki beavatkozott a szeretett tanítvány, János életébe. Péter szeretet-párbeszédet folytatott az Úrral, de ez a párbeszéd később kisiklott egy másik vágányra. Péter is szenvedett attól a kísértéstől, hogy beleavatkozzon mások életébe. Ahogyan a köznyelvben mondjuk, Péter úgy viselkedik, mint aki „mindenbe beleüti az orrát".

A pápa kifejtette: kétféle módja van, hogy beleavatkozzunk mások életébe. Az egyik az, amikor másokhoz hasonlítjuk magunkat. Ez keserűséghez, irigységhez vezethet, amely azonban berozsdásítja az egyházi közösséget, rosszat tesz neki és ez az, amit az ördög akar.

A második módja ennek a kísértésnek, a fecsegés – mondta a pápa. Jól nevelten kezdjük, de végül még a bőrt is lehúzzuk testvérünkről. „Mennyit fecsegnek az egyházban! Mennyit fecsegünk mi, keresztények! A fecsegés azt jelenti, hogy rosszat teszünk egymásnak. Mintha le akarnánk kicsinyíteni a másikat: ahelyett, hogy én növekednék, a másikat alacsonyítom le, hogy nagyobbnak érezzem magam. Ez nem helyes! Szépnek tűnik a fecsegés, nem tudom miért, de szépnek tűnik, mint a mézes cukorka". „Veszel belőle egyet, majd még egyet és így tovább, végül hasfájást kapsz. Ilyen a fecsegés. Kezdetben édes, majd tönkreteszi a lelkedet. A fecsegések pusztítóan hatnak az egyházban Kissé Káinhoz hasonlít: öljük meg testvérünket nyelvünkkel.

Ezen az úton haladva jól nevelt, de rossz szokásokkal teli keresztényekké válunk. Hogyan jelentkezik a fecsegés?" – tette fel a kérdést a pápa, majd megjelölte a fecsegés három módját:

„Félretájékoztatunk: csak félig mondjuk el a dolgokat, amíg nekünk megfelel. A másik felét nem mondjuk el, mert az számunkra kényelmetlen. Egyesek mosolyognak... igaz, vagy nem igaz, amit hallottunk?

A másik az ellehetetlenítés: amikor valakinek valóban van egy hibája, valamit nagyon rosszul tett, akkor azt elmondjuk, újságíróként viselkedünk. És ekkor ennek a személynek a hírneve tönkre van téve.

A harmadik a rágalmazás: olyant állítani, ami nem igaz. Ez valóban azt jelenti, hogy megöljük testvérünket! Mind a három bűn: a félretájékoztatás, az ellehetetlenítés és a rágalmazás. Annyit jelent, hogy pofont adunk Jézusnak gyermekei, testvérei személyében.

Ezért mondja Jézus nekünk azt, amit Péternek, amikor szemére veti: „Mit törődsz vele? Te kövess engem!" Az Úr valóban megjelöli számunkra a követendő utat.

A fecsegés nem tesz jót, mert pontosan ehhez a romboló szellemiséghez vezet el az egyházban. „Kövess engem!" Szép Jézusnak ez a szava, olyan világos és olyannyira szeretettel teljes. Mintha ezt mondaná: „Ne ábrándozzatok arról, hogy az üdvösség a másikkal való összehasonlításban vagy a fecsegésekben van. Az üdvösség azt jelenti, hogy követtek engem. Kövessük Jézust! Kérjük ma az Urat, hogy adja meg nekünk ezt a kegyelmet: soha ne avatkozzunk bele mások életébe, ne váljunk jó modorú, de rossz szokásokkal rendelkező keresztényekké, kövessük Jézust, haladjunk nyomában, az Ő útján.

A pápa emlékeztetett Lisieux-i Kis Szent Teréz életének egy epizódjára is. A szent azt kérdezte, hogy Jézus miért ad egyeseknek sokat, másoknak pedig keveset. Nővére ekkor teletöltött vízzel egy gyűszűt és egy poharat, majd megkérdezte Teréztől, hogy melyik van tele: „Hiszen mind a kettő tele van" – válaszolta a jövendő szent. Jézus is így tesz velünk, nem érdekli, hogy nagyok vagyunk-e vagy kicsinyek, hanem csak az, hogy el vagyunk-e telve Jézus szeretetével.

Nem az a baj, hogy bűnösök vagyunk, hanem az, hogy nem hagyjuk, hogy Krisztus szeretete átalakítson bennünket

A probléma az, hogy nem hagyjuk magunkat átalakítani a Krisztussal való találkozásból fakadó szeretet által. A pápa homíliájának középpontjában a napi Evangélium állt, amelyben a feltámadt Jézus háromszor kérdezi meg Pétertől, hogy szereti-e Őt. A szeretet párbeszéde ez az Úr és tanítványa között.

A pápa áttekintette Péter találkozásait Jézussal az elsőtől kezdve, amikor elhangzott a „Kövess engem", addig, hogy a Péter, kőszikla új nevet, vagyis küldetését kapta, még ha akkor nem is értette, de küldetése már létezett. Majd amikor Péter felismeri Őt, mint Krisztust, ám aztán nemet mond a kereszt útjára Jézus így válaszol neki: „Távozz tőlem sátán!". Péter elfogadja ezt a megaláztatást. Gyakran azt hitte, hogy ő milyen jó. A Getszemáni-kertben tüzesen felkapja a kardot, hogy megvédje Jézust, aztán háromszor megtagadja Őt. Amikor Jézus a szemébe néz, Péter sírni kezd. Jézus e találkozások során érleli Péter lelkét és szívét a szeretetben. Így amikor Péter hallja, hogy Jézus háromszor megkérdezi tőle: „Simon, János fia szeretsz-e engem?", elszégyelli magát, mert visszaemlékszik arra, amikor háromszor megtagadta, hogy ismeri Őt.

Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle az Úr, hogy szereti-e Őt. Ez a nagy ember, Péter, a bűnös... Az Úr érezteti vele, mint velünk is, hogy mindannyian bűnösök vagyunk. A probléma nem ez, hanem az, hogy nem bánjuk meg vétkünket és nem szégyenkezünk tettünk miatt. Péter ennek a szégyenét érzi. Nagy szívével bűnét elviszi a Jézussal való újabb találkozóra, ami a megbocsátás öröme. Az Úr megtartja ígéretét, amikor azt mondja neki „Te Péter vagy, kőszikla". Majd megbízza azzal, hogy legeltesse nyáját és átadja egy bűnösnek a nyáját.

Péter bűnös volt, de nem volt korrupt. Egyszer hallottam egy papról, egy jó plébánosról, aki jól dolgozott. Püspökké nevezték ki, de ő szégyellte, mert nem érezte méltónak magát, lelki gyötrelmei voltak. Elment gyóntatójához, aki meghallgatta és azt mondta neki, hogy ne féljen, mert ha Péter ilyen nagy vétekkel pápa lett, akkor neki semmi baja nem lesz. Az Úr ilyen. Sok találkozáson keresztül érlel meg bennünket, szembesít gyengeségeinkkel, hogy elismerjük azokat.

Péter hagyta, hogy a Jézussal való találkozások átalakítsák. Erre van szüksége mindannyiunknak, mert ugyanazon az úton járunk. Péter nem azért nagyszerű, mert derék ember, hanem azért, mert nemesszívű. Ez ösztönzi a sírásra, a fájdalomra, a szégyenkezésre és arra, hogy elkezdje munkáját, a nyáj legeltetését.

Kérjük az Urat, hogy ennek az embernek az életpéldája – aki folyamatosan találkozik az Úrral, aki megtisztítja és megérleli – segítsen nekünk is az előrehaladásban az úton. Keressük az Urat és találkozzunk Vele. Még ennél is fontosabb: hagyjuk, hogy az Úr találkozzon velünk. Ez a kegyelem, amit Péter tanít meg nekünk. Az Úr mindig keres bennünket, mindig közel áll hozzánk. De sokszor mi más irányba nézünk, mert nem akarunk beszélni az Úrral vagy hagyni, hogy találkozzunk Vele. Kérjük tehát ezt a kegyelmet!

Az egyháznak apostoli buzgóságra, nem szalon keresztényekre van szüksége

Az egyháznak nagyon nagy szüksége van az apostoli buzgóságra, amely Jézus hirdetésére ösztönöz. A Szentatya óvva intett attól, hogy szalon keresztények legyünk, akiknek nincs bátorságuk, hogy megzavarják a túlságosan nyugodt dolgokat.

Pál egész élete „csatatéri küzdelem" volt, tele próbatételekkel. Ferenc pápa homíliájában a Népek Apostolára összpontosított, akit életében egyik üldöztetés a másik után ért, de nem bátortalanította el. Pál sorsa tele van keresztekkel, de ő halad előre az Úrra tekintve.

Pál zavar másokat. Egy ember, aki prédikációjával, munkájával, viselkedésével zavart kelt, mert Jézus Krisztust hirdeti. Sokszor Jézus Krisztus hirdetése zavaró kényelmüknek, kényelmes, akár keresztény struktúráinknak is. Az Úr mindig azt akarja, hogy haladjunk egyre inkább előre, hogy ne meneküljünk el egy kényelmes vagy mulandó struktúrába.

Pál pedig az Urat hirdetve zavaróvá válik. De ő ment előre, mert az a nagyon keresztény viselkedés jellemezte, amit apostoli buzgalomnak nevezünk. Nem a kompromisszumok embere volt, hanem az igazságé. Jézus Krisztus hirdetése, előre!.

Szent Pál tüzes ember volt. De itt nemcsak temperamentumáról van szó. Az Úr vegyül el ebben a harctéri küzdelemben. Vagy még inkább az Úr az, aki arra ösztönzi Pált, hogy haladjon előre, tegyen tanúságot Rómában is.

Majd a Szentatya zárójelben megjegyezte: örülök, hogy az Úr aggódik ezért az egyházmegyéért attól az időtől kezdve. Igazán kivételezettek vagyunk. Az apostoli buzgóság nem a hatalomért vagy másért való lelkesedés. Belülről jön, az Úr akarja ezt tőlünk, hogy apostoli buzgalommal rendelkező keresztények legyünk. De vajon honnan származik ez az apostoli buzgalom? – tette fel a kérdést a Szentatya. Jézus Krisztus megismeréséből – válaszolta. Pál rátalált Jézus Krisztusra, találkozott Vele, de nem intellektuális vagy tudományos ismeretről van szó – ami ugyan fontos, mert segít nekünk –, hanem a szívből jövő ismeretről, a személyes találkozásról.

Ez ösztönzi Pált arra, hogy előre haladjon, és mindig hirdesse Jézust. Mindig nehézségek közé került Jézus miatt. Jézus hirdetésének ezek a következményei. Az apostoli buzgalmat csak a szeretet légkörében lehet megérteni. Az apostoli buzgalomban van valami őrület, de spirituális és egészséges őrület ez, ami Pált is jellemezte.

A pápa arra hívta a híveket, hogy kérjék a Szentlelket: növelje bennünk az apostoli buzgalmat, amely nemcsak a misszionáriusokat kell, hogy jellemezze. Majd figyelmeztetett, hogy az egyházban is jelen vannak a „langyos keresztények", akik nem érzik, hogy előre kell haladni.

Vannak szalon keresztények is, akik műveltek, minden rendben van velük, csak nem vonzanak embereket az egyházhoz az igehirdetéssel és az apostoli buzgalommal. Kérjük ma a Szentlelket, hogy adja meg mindenkinek ezt az apostoli buzgóságot. Adja meg a kegyelmet, hogy meg tudjuk zavarni a túlságosan nyugodt dolgokat az egyházban és, hogy előre tudjunk haladni a létezés perifériái felé. Az egyháznak nagy szüksége van erre, nemcsak távoli vidékeken, a fiatal egyházakban, azoknál a népeknél, akik még nem ismerik Jézus Krisztust, hanem itt a városban, saját városunkban is szükség van Jézus Krisztus hirdetésére.

Kérjük tehát a Szentlélektől az apostoli buzgóság kegyelmét és az apostoli buzgósággal rendelkező keresztényeket. Ha zavarunk másokat ezzel, legyen áldott az Úr. Előre! Ahogy az Úr mondja Szent Pálnak: bátorság!

Imádkozzatok a püspökökért és a papokért, hogy lelkipásztorok és ne farkasok legyenek

Imádkozzatok a papokért és a püspökökért, hogy ne engedjenek a pénz és a hiúság kísértésének, hanem Isten népe szolgálatában álljanak. Így buzdított a pápa szerdán reggel a Szent Márta Ház kápolnájában

Homíliájában a Szentatya az Apostolok Cselekedeteinek egy epizódjából indult ki, amelyben Pál buzdítja az efezusi egyház „időseit", hogy vigyázzanak magukra és a nyájra, és legyenek figyelmes pásztorok a ragadozó farkasokkal szemben. Az Új Szövetség egyik legszebb lapja ez, amely telve van gyengédséggel és lelkipásztori szeretettel. Ebben megmutatkozik a püspök és népe közötti szép kapcsolat. A püspökök és a papok az emberek szolgálatában állnak, hogy óvják, építsék és védelmezzék a népet. A szeretet és a védelem kapcsolata ez Isten és a lelkipásztor, valamint a nép és a lelkipásztor között.

A püspök nem önmagáért püspök, hanem a népért. A pap sem önmagáért pap, hanem a népért. Szolgálatukban áll, segíti növekedésüket, legelteti a nyájat és megvédi őket a farkasoktól. Szép így gondolkodni erről, amikor ezen az úton a püspöknek olyan szép a kapcsolata népével, mint Pál püspöknek sajátjaival. Amikor a pap szép kapcsolatot ápol a híveivel, szeretetet ad nekik, kialakul a szeretet közöttük, az igazi szeretet és az egyház egységessé válik.

A püspök és a pap kapcsolata a néppel alapvető és szentségi jellegű. Szükségük van imára, mert ők is kísértésbe eshetnek. A püspököknek és a papoknak sokat kell imádkozniuk, hirdetniük kell a feltámadt Jézus Krisztust és bátran kell beszélniük az üdvösség üzenetéről. De ők is emberek és bűnösök. Melyek a püspök és a pap kísértései? – tette fel a kérdést a pápa.

Szent Ágoston Ezekiel prófétáról szólva két dolgot említ: a gazdagságot, amely fösvénységgé válhat és a hiúságot. Ezt mondja: amikor a püspök, a pap kihasználja a nyájat saját érdekében, akkor megváltozik a folyamat: nem a pap vagy a püspök van a népért, hanem a pap és a püspök elvesz a néptől. Bárányhúst eszik, kihasznál, boltot nyit és ragaszkodik a pénzhez. Fösvénnyé válik és gyakran a szimónia bűnébe esik, vagy felhasználja a gyapjút saját hiúsága céljára.

Így amikor egy pap vagy püspök a pénz után szalad, a nép nem szereti többé, ami egy fontos jel. De ő maga is rosszul végzi. Szent Pál emlékeztet, hogy két kezével dolgozott, nem volt bankszámlája, de mégis dolgozott. Amikor a püspök, a pap elindul a hiúság útján, belép a karrierizmus szellemébe. Ez nagyon rosszat tesz az egyháznak és végül nevetségessé válik, büszkélkedik, tetszeleg hatalmával. A nép ezt nem szereti. Imádkozzatok értünk, hogy szegények, alázatosak, szelídek legyünk és a nép szolgálatában álljunk – kérte a Szentatya.

Végül javasolta az Apostolok Cselekedetei 20. fejezetének 28-30. versét, ahol Pál azt mondja: „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek elöljáróul helyezett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát, amelyet tulajdon vérén szerzett. Tudom, hogy miután elmegyek, ragadozó farkasok jönnek közétek, és nem fogják kímélni a nyájat. Sőt köztetek is támadnak férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukkal ragadják a tanítványokat."

Elolvasva ezt a szép oldalt, imádkozzatok a püspökökért és a papokért. Nagy szükségünk van rá, hogy hűek maradhassunk, hogy olyan emberek legyünk, akik vigyáznak a nyájra és önmagukra, akiknek szíve mindig a nép felé fordul. Azért is imádkozzatok, hogy az Úr megvédjen bennünket a kísértésektől, mert ha a gazdagság, a hiúság útjára lépünk, akkor farkasokká és nem pásztorokká válunk.

Nem lehetünk 'időszakos' keresztények, minden nap imádkozzunk a Szentlélekhez

A szerda délelőtti általános kihallgatáson Ferenc pápa a Szentlélek működéséről szólt, amellyel az egyházat és mindnyájunkat elvezet az Igazságra. Jézus maga mondja tanítványainak: „a Szentlélek elvezet titeket a teljes igazságra" (Jn 16, 13), mivel Ő maga „az Igazság Lelke" (vö. Jn 14,17; 15,26; 16,13).

Olyan korban élünk, amikor eléggé szkeptikusok vagyunk az igazsággal szemben. XVI. Benedek gyakran beszélt a relativizmusról, vagyis arról a tendenciáról, amely azt állítja, hogy semmi sem végleges, az az igazság, amit mi annak tartunk, vagyis az emberek egyetértésének eredménye. Felmerül a kérdés: létezik-e valóban „az" igazság? Mi „az" igazság? Megismerhetjük-e az igazságot?

A pápa itt utalt Poncius Pilátusra, a római helytartóra. Amikor Jézus kinyilatkoztatja neki küldetése mély értelmét, Pilátus vállat vont és így szólt: „Mi az igazság?" (Jn 18,37,38). Nem képes megérteni, hogy „az" Igazság előtte áll, nem képes felfedezni Jézusban az igazság arcát, amely Isten arca. Jézus azonban éppen ez: az Igazság, aki az idők teljességében „testté lett" (Jn 1,1.14). Eljött közénk, hogy megismerjük őt. Az igazságot nem úgy fogjuk fel, mint egy dolgot, hanem az igazsággal találkozunk. Nem birtokoljuk, hanem egy Személyben találkozunk vele.

De ki ismerteti fel velünk, hogy Jézus „az" igazság Szava, az Atya Isten egyszülött Fia? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Szent Pál azt tanítja, hogy senki sem mondhatja „Jézus az Úr", csak a Szentlélek által (vö. 1Kor 12,3). Éppen a Szentlélek, a feltámadt Krisztus ajándéka az, aki felismerteti velünk az Igazságot. Jézus „Parakleitosznak" „Vigasztalónak" mondja, vagyis ő az, aki segítségünkre jön, aki mellettünk áll, hogy támaszunk legyen ebben a megismerési folyamatban; az Utolsó Vacsorán Jézus arról biztosítja tanítványait, hogy a Szentlélek mindent megtanít majd nekik, eszükbe juttatja szavait (vö. Jn 14,26).

Hogyan működik tehát életünkben és az egyház életében a Szentlélek, aki elvezet bennünket az igazságra? Mindenekelőtt a híveket emlékezteti Jézus szavaira és azokat szívükbe vési. Éppen e szavak által – mint ahogy ezt előre megjövendölték az Ószövetség prófétái – Isten törvénye belevésődik szívünkbe és bennünk mindennapi választásaink, tetteink, értékítéletünk vezérfonalává válik.

Megvalósul Ezékiel próféta nagy jövendölése: „Akkor majd tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól, s minden bálványtól megtisztítalak benneteket. Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek, és szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok" (36.25-27).

Valóban, legbensőbb lényünkből fakadnak tetteink: szívünknek kell megtérnie Istenhez és a Szentlélek átalakítja azt, ha megnyílunk neki – mondta szerda délelőtti katekézisében Ferenc pápa.

A Szentlélek, Jézus ígéretének megfelelően elvezet bennünket a „teljes igazságra" (Jn 16,13). Nem csak a Jézussal való találkozásra vezet el, aki az Igazság teljessége, hanem elvezet bennünket az „Igazság" belsejébe, vagyis egyre mélyebb szeretetközösségre lépünk magával Jézussal, nekünk adja Isten dolgainak megértését. Ehhez nem juthatunk el saját erőnkből. Ha Isten nem világosítja meg bensőnket, keresztény mivoltunk felületes marad.

Az egyházi Szent Hagyomány leszögezi, hogy az igazság Lelke működik szívünkben, felélesztve azt a „hit érzéket" (sensus fidei), amely révén, a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint Isten Népe, a Tanítóhivatal vezetésével hűségesen csatlakozik a kapott hithez, azt helyes ítélettel elmélyíti, és egyre inkább alkalmazza életében (vö. Lumen gentium 12. pont).

Tegyük fel magunknak a kérdést: nyitott vagyok-e a Szentlélek működésének, imádkozom-e hozzá, hogy világosítson meg és tegyen fogékonyabbá Isten dolgai iránt?

Gondoljunk Máriára, aki szívébe véste a hallottakat és „el-elgondolkodott rajtuk" (vö. Lk 2,19.51). A hit szavainak és igazságainak befogadása, hogy életté váljanak, a Szentlélek működésével valósul meg és növekedik – állapította meg katekézisében a Szentatya. Ebben az értelemben tanulnunk kell Máriától, újból át kell élnünk „igenjét" – maradéktalan készségét arra, hogy befogadja Isten Fiát életébe, amely attól a perctől kezdve teljesen átalakult.

A Szentlélek, az Atya és Fiú „lakást" vesznek bennünk: mi Istenben és Istenből élünk. De életünket valóban Isten hatja át? Mennyi mindent helyezünk Istennél előbbre?

Kedves Testvérek: hagyjuk, hogy a Szentlélek világossága elárasszon bennünket, hogy bevezessen minket Isten Igazságába, aki életünk egyetlen Ura. Ebben a Hit évében tegyük fel magunknak a kérdést: valóban megtettük-e azt a lépést, hogy jobban megismerjük Krisztust és a hit igazságait, olvasva a Szentírást és elmélkedve róla, tanulmányozva a Katolikus Egyház Katekizmusát, a szentségekhez járulva? Azt is kérdezzük meg magunktól: milyen lépéseket teszünk ahhoz, hogy a hit irányítsa egész létünket?

Nem lehetünk „időszakos" keresztények, csak néhány percben, bizonyos körülmények között, egyes választásainkban; keresztényeknek kell lennünk minden pillanatban! Krisztus igazsága, amelyet a Szentlélek tanít meg és ajándékoz nekünk, örökre és maradéktalanul érinti egész életünket. Fohászkodjunk hozzá gyakrabban, hogy vezessen bennünket Krisztus tanítványainak útján.

Ne szigetelődjünk el az önzésben. Aki életét adja a szeretetért, sosincs egyedül

Nagy szívre van szükségünk, amely képes szeretni. A Szentatya felhívta a figyelmet az egoista viselkedésre, amely – ahogy Júdás esetében is – a lelkiismeret teljes elszigeteléséhez és végül Jézus elárulásához vezet.

Ha valóban követni akarjuk Jézust, az életet másoknak odaadandó ajándékként, nem pedig megőrzendő kincsként kell élnünk. Homíliájában Ferenc pápa a szeretet és az önzés útja közötti ellentétről szólt. Jézus ma erős szavakkal fordul hozzánk: senkinek nem nagyobb a szeretete annál, mint aki életét adja másokért. A mai liturgia megmutat számunkra egy másik személyt is: Júdást, akinek ezzel éppen ellentétes magatartása volt. Ez azért volt, mert soha sem értette meg, mit is jelent az ajándék.

Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor Mária Magdolna megmossa Jézus lábát és drága, értékes nardusz olajjal keni be azt. Ez a hála pillanata, a szereteté. Júdás azonban keserű kritikát fogalmaz meg, mondván, hogy ezt a szegények számára is fel lehetett volna használni. Ez az első utalás, amelyet az Evangéliumban talált a pápa a szegénységről, mint ideológiáról – hangsúlyozta. Az ideológia nem ismeri a szeretetet, mert nem tud adni.

Júdás eltávolódott saját magányába és az egoizmusa akkorára nőtt, hogy Jézus elárulásához vezetett. Aki szeret, ajándékként adja az életet. Az egoista ezzel szemben saját életével törődik, növekszik az önzésben és árulóvá válik, aki mindig egyedül van. Aki viszont életét adja a szeretetért, sosincs egyedül. Mindig közösségben és családban van. Aki lelkiismeretét az egoizmusba szigeteli el, végül elveszíti azt. Így végezte Júdás is, aki bálványimádó volt és ragaszkodott a pénzhez.

Ez a bálványimádás odáig vezetett, hogy elszigetelte magát mások közösségétől. Ez az elszigetelt lelkiismeret drámája. Amikor a keresztények izolálódni kezdenek, a lelkiismeret is elszigetelődik a közösségtudattól, az egyháztól és attól a szeretettől, amelyet Jézus ad nekünk. Ezzel szemben az a keresztény, aki odaajándékozza életét, aki elveszíti azt, ahogy Jézus mondja, valójában megtalálja azt teljességében. Aki pedig, mint Júdás meg akarja tartani azt magának, végül elveszíti azt. János azt mondta, hogy abban a pillanatban a Sátán belépett Júdás szívébe. Meg kell állapítanunk, hogy a Sátán rossz fizető. Mindig megcsal bennünket.

Jézus ezzel szemben mindig szeret és mindig odaajándékozza magát. A szeretetnek ez az ajándéka arra ösztönöz, hogy szeressünk annak érdekében, hogy maradandó gyümölcsöt hozzunk.

Homíliája végén Ferenc pápa a Szentlélekhez fohászkodott: a Szentlélek ünnepére várva ezekben a napokban azt kérjük, hogy jöjj el, Szentlélek, és adj nekem nagy szívet, amely képes a szeretetre alázattal, szelídséggel. Kérjük a Szentlélektől, hogy szabadítson meg bennünket a másik úttól, az önzés útjától, amely végül rosszul végződik. Kérjük ezt a kegyelmet.

A Szentlélek teszi lehetővé a keresztények számára, hogy emlékezzenek a történelemre és az Isten által kapott ajándékokra

A Szentatya a napi olvasmányokhoz fűzve gondolatait, utalt az Apostolok Cselekedeteiből vett szakaszra, (ApCsel 19,1-8), amelyben Szent Pál Efezusban találkozik néhány tanítvánnyal. Meglepő válaszuk, amit a Népek Apostolának kérdésére adnak: „Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek". A kétezer évvel ezelőtti keresztények tudatlansága nem csak az első időket jellemezte.

Ma is sok keresztény van, aki nem tudja, hogy ki a Szentlélek. Néha halljuk, hogy egyesek így gondolkoznak: Jól megvagyok az Atyával és a Fiúval, mert az Atyához imádkozom a Miatyánkban, amikor áldozom, akkor a Fiúval találkozok, de nem tudok mit kezdeni a Szentlélekkel. Vagy ezt mondják: A Szentlélek az a galamb, aki hét ajándékot hoz nekünk. Szegény Szentlélek így mindig az utolsó helyen áll és nem találja meg helyét az életünkben.

Ezzel szemben a Szentlélek a bennünk aktívan cselekvő Isten, aki felébreszti emlékezetünket. Jézus maga elmagyarázza az apostoloknak Pünkösd előtt: Isten elküldi majd a Szentlelket Jézus nevében, aki eszükbe juttatja majd mindazt, amit a Mestertől hallottak.

Egy emlékezet nélküli keresztény nem igazi keresztény: olyan férfi vagy nő, aki a pillanat foglya, nincs története. Illetve van, de nem tudja, hogy hogyan viszonyuljon hozzá. Éppen a Szentlélek az, aki megtanítja neki, hogyan értelmezze a történelmi emlékezetet.

Amikor a Zsidókhoz írt levél szerzője arra buzdít, hogy „emlékezzetek atyáitokra a hitben", „emlékezzetek hitetek első napjaira és arra, hogy milyen bátrak voltatok" – ezek mind életünk, történelmünk emlékezetét jelentik. Annak a pillanatnak az emlékezete, amikor megkaptuk a Jézussal való találkozás kegyelmét. Mindannak az emlékezete, amit Jézus mondott nekünk.

Az az emlékezet, amely a szívből jön, a Szentlélek kegyelme. Azt is jelenti az emlékezet, hogy nem feledjük saját nyomorúságainkat, amelyek rabszolgává tesznek. Emlékezünk azonban arra is, hogy Isten kegyelme megvált bennünket ezektől.

Amikor azonban felbukkan a hiúság, amikor valaki egy kicsit azt hiszi, hogy az életszentség Nobel-díjasa, akkor is jól jön egy kis emlékezet: „Emlékezz rá, hogy honnan emeltelek ki: a nyáj végéből. Te a nyáj mögött álltál". Az emlékezet nagy kegyelem, és amikor egy kereszténynek nincs emlékezete – kemény dologról van szó, de ez az igazság - akkor nem keresztény, hanem bálványimádó. Mert olyan Isten előtt áll, akinek sehová sem vezet az útja. A mi Istenünk velünk együtt halad az úton, elvegyül közöttünk, velünk együtt jár. Üdvözít, belép történelmünkbe. Mindennek az emlékezete gyümölcsözőbbé teszi az életet az emlékezet kegyelmével.

Ferenc pápa végül arra szólította a keresztényeket, hogy kérjék az emlékezet kegyelmét, hogy olyan személyek legyenek, akik nem felejtik el a megtett utat. Nem felejtik el az életükben kapott kegyelmeket, bűneik megbocsátását, nem felejtik el, hogy rabszolgák voltak és az Úr üdvözítette őket.

Az igazi ima segít kilépni önmagunkból és megnyílni mások szükségletei felé

Jézust ezt mondja: „Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek." Ez egy újdonság az imában – hangsúlyozta a pápa. Az Atya mindent megad nekünk, de mindig Jézus nevében. Az Úr elmegy az Atyához, belép a mennyei szentélybe, kitárja a kapukat és nyitva hagyja azokat, mert ő maga a kapu és közbenjár értünk a világ végéig, mint egy pap.

Imádkozik értünk az Atya előtt. Ez mindig nagyon tetszett nekem. Jézusnak feltámadásakor gyönyörű lett a teste. Eltűntek a korbácsolás sebei, a tüskék nyoma, a sérülések. Meg akarta tartani sebeit, amelyek imáit jelentik, közbenjárását az Atyánál. Jézus újdonságot mond nekünk: bízzunk szenvedésében és halál felett aratott győzelmében és sebeiben. Ő pap és ez az ő áldozata: sebei. Ez bizalmat nyújt számunkra, bátorságot, hogy imádkozzunk.

Sokszor unjuk az imát, az ima nem azt jelenti, hogy ezt vagy azt kérünk, hanem Jézus közben járását, aki az Atyának megmutatja sebeit. Az Atyához szóló ima Jézus nevében segít kilépni önmagunkból. Azt az imát unjuk, amelyben mindig magunkban maradunk, amely egy gondolathoz hasonlít, amely jön és megy. Az igazi ima azt jelenti, hogy kilépünk önmagunkból az Atya felé Jézus nevében. Egy kivonulás, exódusz ez önmagunkból.

Hogyan ismerhetjük fel Jézus sebeit az égben? – tette fel a kérdést a pápa. Melyik iskolában tanulhatjuk meg felismerni azokat? Létezik egy másik kivonulás önmagunkból testvéreink felé, akik szükségben élnek. Ha nem sikerül kilépnünk önmagunkból feléjük, a betegek, az egyszerűek, a szegények, a kihasznált emberek felé, soha nem tanuljuk meg a szabadságot, amely elvisz bennünket a másik fajta kilépéshez önmagunkból, amely Jézus sebei felé vezet. Tehát kétféle önmagunkból kilépés létezik. Jézus és testvéreink sebei felé. Ez az az út, amelyet Jézus kér tőlünk az imában.

Ez az új módja az imádkozásnak. Bizalommal és bátorsággal, amelyet annak ismerete nyújt számunkra, hogy Jézus az Atya előtt áll, megmutatja neki sebeit, illetve azok alázatával, akik megismerik és megtalálják Jézus sebeit rászoruló testvéreikben, akik még a keresztet hordozzák és nem győzték azt le, Jézussal ellenben.

A keresztény ember öröme nem pillanatnyi jókedv, hanem Jézus ajándéka

A keresztények az öröm emberei. A keresztény örömet nem alkalmi okok motiválják, hanem az Úr ajándéka az, amely belülről tölt fel.

A keresztény ember legyen az igazi öröm tanúságtevője, amelyet Jézus ad nekünk.

A keresztény az öröm embere. Ezt tanítja nekünk Jézus, az egyház ebben a sajátos időszakban. Mi ez az öröm? Ez jókedv? Nem. A vidámság jó dolog, de az öröm ennél több. Nem pillanatnyi okok váltják ki, ez egy sokkal mélyebb dolog. Egy ajándék. A jókedv, ha minden pillanatban meg akarjuk élni, végül könnyelműséggé, felszínességgé válik és elvezet a keresztény bölcsesség hiányához, amely kissé ostobává, naívvá tesz bennünket. Az öröm más, az Úr ajándéka és belülről tölt fel bennünket, mint a Szentlélek balzsama. Bizonyosság abban, hogy Jézus velünk van és az Atyával. Az örömmel telt ember magabiztos.

Ezt az örömet bezárhatjuk egy üvegbe, hogy mindig velünk legyen? – tette fel a kérdést a Szentatya. Nem, mert ha meg akarjuk tartani csak magunknak, akkor megbetegszik, és szívünk meggyötörtté válik, arcunk nem a nagy örömöt közvetíti, hanem a nosztalgiát, a melankóliát, amely nem egészséges. Időnként ezeknek a melankolikus keresztényeknek többnyire ecetes uborkához hasonló arcuk van, nem pedig örömmel teli, amely azt sugározza, hogy szép életük van.

Az örömöt nem lehet mozdulatlanná tenni, mert mozgásban kell lennie. Az öröm, vándorló erény. Ajándék, amely úton van, az élet útján halad Jézussal. Hirdetni kell Jézust és az örömet az úton széltében és hosszában. Ez a nagyok erénye, akik felette állnak az apróságoknak, az emberi kicsinyességnek és, akik nem keverednek bele a közösségen és az egyházon belüli kicsinyes dolgokba, akik mindig a távlatok felé tekintenek.

Az öröm vándorúton jár. A keresztény ember örömmel énekel és jár útján, magával hordozva ezt az örömet. Az útonlevés erénye ez. Több mint erény, ajándék, amely elvezet bennünket a nagylelkűséghez. A keresztény ember nagylelkű, nem lehet gyáva. Ez a nagylelkűség erénye visz mindig előre, a Szentlélek lelkiségével. Egy kegyelem, amelyet az Úrtól kell kérnünk.

Ezekben a napokban az egyház arra hív, hogy kérjük az örömet és a vágyat, amely előre viszi a keresztény ember életét. Minél nagyobb ez a vágy, annál nagyobb lesz az öröm. A keresztények mindig egyre jobban vágynak erre az élet útján. Kérjük tehát az Úrtól ezt a kegyelmet, a Szentléleknek ezt az ajándékát: a keresztény örömöt. Ez távol áll a szomorúságtól, az egyszerű jókedvtől, egy teljesen más dolog.

A Szentlélek vezérel bennünket a szeretet és az irgalmasság útján

"A húsvéti időszak, amelyet örömmel eltelve élünk meg, különösképpen a Szentléleké, amelyet „mérték nélkül" kapunk a keresztre feszített és feltámadt Jézustól. Ez a kegyelmi időszak Pünkösd ünnepével ér véget, amikor az egyház újra átéli a Lélek kiáradását Máriára és az apostolokra, akik a Cenákulumban gyűltek össze imára.

A pápa feltette a kérdést: „Ki is valójában a Szentlélek? A Credóban megvalljuk, hogy „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben". Az első igazság, amelyhez ebben az imában csatlakozunk, a Kyrios, vagyis az Úr. Ez azt jelenti, hogy Ő valóban Isten, mint az Atya, és mint a Fiú. Ugyanúgy tárgya imádatunknak és dicsőítésünknek, mint az Atya és a Fiú. A Szentlélek ugyanis a Legszentebb Szentháromság harmadik Személye; a feltámadt Krisztus nagy ajándéka, aki megnyitja értelmünket és szívünket a hitnek. Hiszünk Jézusban, mint az Atya által küldött Fiúban, aki az Istennel való barátság, szeretetközösség felé vezet el bennünket.

A Szentlélek Isten életének kimeríthetetlen forrása bennünk. Minden idők és minden hely emberei teljes és szép életre vágynak, amelyik igazságos és jó, amelyet nem fenyeget a halál, amelyiknek lehetősége van arra, hogy fokozatosan éretté váljon és növekedjen a maradéktalan kiteljesedésig. Az ember olyan, mint egy vándor, aki átszelve az élet sivatagjait, élő, felszökkenő és friss vízre vágyik, amely képes arra, hogy kielégítse szomjúságát, válaszol legmélyebb vágyaira, amelyek tárgya a fény, a szeretet, a szépség és a béke. Mindnyájan erre vágyunk! Jézus az, aki nekünk ezt az élő vizet adja: ez pedig nem más, mint a Szentlélek, aki az Atyától származik, és akit Jézus önt szívünkbe. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen" – idézett Szent János evangéliumából a pápa.

Jézus megígéri a szamariai asszonynak, hogy „élő vizet" ad bőségesen és örökre mindazoknak, akik elismerik, hogy ő az Atya által a mi üdvösségünkre elküldött Fiú (vö. Jn 4, 5-26; 3,17). Jézus eljött, hogy nekünk adja ezt az „élő vizet", amely a Szentlélek, azért, hogy életünket Isten vezérelje, Isten hassa át, Isten táplálja. Amikor azt mondjuk, hogy a keresztények spirituális emberek, akkor éppen erre gondolunk: a keresztény olyan személy, aki Isten szerint gondolkozik és cselekszik, a Szentlélek szerint. A pápa ezután feltette a következő kérdéseket: „És mi Isten szerint gondolkozunk? Isten szerint cselekszünk? Vagy hagyjuk, hogy annyi más minden vezessen bennünket, ami nem éppen Istentől származik? Mindnyájunknak szívünkben kell választ adnunk ezekre a kérdésekre.

Miért képes ez a víz arra, hogy maradéktalanul eloltsa szomjunkat? Tudjuk, hogy a víz alapvetően fontos az élet számára; víz nélkül meghalunk; a víz szomjat olt, lemossa a piszkot, termékennyé teszi a földet. A Római levélben olvassuk ezt a mondatot: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által" (Rm 5,5). Az „élő víz", a Szentlélek, a feltámadt Krisztus ajándéka lakást vesz nálunk, megtisztít, megvilágosít, megújít, átalakít bennünket, mert Isten életének részeseivé tesz, aki maga a szeretet. Ezért Pál apostol megállapítja, hogy a keresztény életét a Szentlélek és gyümölcsei hatják át, amelyek a következők: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás" (Gal 5,22-23). A Szentlélek bevezet bennünket az isteni életbe, mint az Egyszülött Fiú gyermekeit. A Rómaiakhoz írt levél egy másik szakaszában Szent Pál ezt a következő szavakkal foglalja össze: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. ...ti a fogadott fiúság lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: „Abba, Atya!". Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösei is: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk" (Rm 8,14-17).

Ez az az értékes ajándék, amelyet a Szentlélek szívünkbe elhoz: magát az isteni életet, a valódi istengyermeki életet, a bizalom, a szabadság kapcsolatát, az isteni szeretetben és irgalmasságban való bizodalmat, amelynek eredménye, hogy új tekintettel nézünk a többiekre, mindenkit testvérünknek tekintünk Jézusban. Úgy élünk, mint ahogy Krisztus élet, úgy értelmezzük az életet, mint Krisztus. Ezért oltja ki szomjúságunkat az élő víz, aki a Szentlélek, mert azt mondja, hogy Isten gyermekeiként szeret bennünket és mi is gyermekeiként szerethetjük Istent. Kegyelmével Isten gyermekeiként élhetünk, mint Jézus.

„És mi hallgatjuk, mit mond a Szentlélek? Mit mond nekünk? Azt, hogy Isten szeret téged. Isten szeret téged. És mi valóban szeretjük Istent és testvéreinket, mint Jézus tette ezt? Hagyjuk, hogy a Szentlélek vezessen bennünket. Hagyjuk, hogy Ő szóljon szívünkhöz és ezt mondja: Isten a szeretet, mindig vár ránk, Ő az Atya és úgy szeret bennünket, mint egy valódi apa, valóban szeret minket. Ezt mondja a Szentlélek szívünknek. Halljuk meg a Szentlélek szavát, hallgassuk meg a Szentlelket és haladjunk előre a szeretet, az irgalmasság és a megbocsátás útján".

Az egyház nem zár ki senkit

A keresztények nem ítélkeznek senki felett. Szent Pál areopáguszi beszéde nyomán a pápa hangsúlyozta, hogy az Apostol a szíveket akarta megérinteni, a párbeszédet kereste, hidakat emelt, anélkül, hogy bárki elítélt volna.

A keresztény ember is úgy hirdesse az evangéliumot, hogy Jézus Krisztus elfogadásra találjon, ne pedig visszautasításra. Szent Pál tisztában van azzal, hogy milyen nehéz Jézust hirdetni, de tudja azt is, hogy neki mindent meg kell tennie az ügy érdekében és végső elemzésben Jézus, vagyis az igazság hirdetése a Szentlélek műve. A mai evangéliumban Jézus azt hirdeti, hogy az Igazság Lelke vezet el minket a teljes igazságra. Szent Pál a görögöknek Athénban nem azt mondja, hogy itt van az igazság lexikona, tanuljátok meg ezt a lexikont és eljuttok az igazságra. „Nem, az igazság nincs benne a lexikonokban, mert az igazság találkozás, azt jelenti, hogy találkoztunk a legmagasabb igazsággal, Jézussal. Senki sem gazdája az igazságnak, az igazságot a Jézussal való találkozásban kapjuk meg."

Pál apostol magatartását mi vezette? Elsősorban az , hogy Jézus is így tanított, Jézus is szóba állt mindenkivel, a bűnös emberekkel, a vámossal, a farizeusokkal. Az evangéliumot hirdetni akaró keresztényeknek is ezen az úton kell járniuk, meg kell hallgatniuk mindenkit – mondta a pápa.

A Szentatya ezután összehasonlítást tett az 50-60 évvel ezelőtti és a mai felfogás között. Az egyház életében a mostani jó időszak. „Én emlékszem, hogy amikor kisgyermek voltam, a katolikus családokban ezt mondták: ide nem megyünk, mert nincsenek összeházasodva – idézte fel a pápa. Ez kizárást jelentett. Nem mehettél azok közé sem, akik szocialisták vagy hitetlenek voltak. Ma már hál' Istennek nem mondunk ilyeneket." Ez a szokás valamiképpen a hitet akarta védeni, de úgy, hogy közben falakat emelt. Ezzel szemben az Úr Jézus hidakat épített. Szent Pált mindig a hithirdetés gondolata vezette, nem pedig a prozelitizmus. Az egyház nem a prozelitizmusban növekszik, hanem azért, mert vonzó, tanúságtevő és mert hirdeti az örömhírt. Erre pedig csak azok képesek, akik nem kételkednek az Úr Jézusban. Azok a keresztények, akik félelemből nem hidakat építenek, hanem falat emelnek, nem biztosak a hitben és Jézus Krisztusban.

Az egyháznak nem szabad elveszítenie apostoli bátorságát. A bátortalan egyház mozdulatlan, rendezett és szép egyház, de hoz gyümölcsöt. A bátortalan egyház nem megy ki a peremvidékekre, ahol annyi ember prédája a bálványoknak, a világiasságnak, a gyönge gondolkodásnak és sok másnak. Kérjük ezért ma Szent Páltól a bátorság lelkületét, a lelki buzgóságot, a meggyőződést. Ne ijedjünk meg attól, hogy hibázunk. Ha hibát követsz el, állj fel és menj előre a kijelölt úton. Azok, akik nem lépnek, mert attól félnek, hogy hibáznak, még súlyosabb hibába esnek."

A jó keresztény nem panaszkodik, hanem örömmel néz szembe a fájdalommal

A gyötrelem során sem szomorú a keresztény ember, hanem mindig tanúságot tesz Krisztus öröméről. A nehézségek örömmel való elviselése fiatallá tesz bennünket.

A keresztények a szenvedés során is jókedvűek, sosem szomorúak. A Szentatya homíliájában Pál és Szilás örömére helyezte a hangsúlyt, akiknek börtönbüntetéssel és üldöztetéssel kellett szembe nézniük, amiért tanúságot tettek az Evangéliumról. Örvendeztek, mert követték Jézust szenvedésének útján. Olyan út ez, amelyet az Úr türelemmel tett meg.

Legyünk türelmesek: ez Jézus útja, amit megtanít nekünk, keresztényeknek. Ez nem azt jelenti, hogy szomorúak vagyunk, hanem azt, hogy vállunkra vesszük és elviseljük a nehézségek, az ellentmondások, a gyötrelmek súlyát. Az elviselés keresztény viselkedésmódja a türelem. A Biblia ezt a „Hypomené" görög szóval fejezi ki teljességében, vagyis elviselni az életben a mindennapok munkáját. Pál és Szilás elviselik a gyötrelmet és a megaláztatást, ahogy Jézus is, türelemmel. Ez egy folyamat, az érett kereszténnyé válás folyamata a türelem útja által valósul meg. Ehhez időre van szükség, nem egyik napról a másikra jön el. Egész életünk kell ahhoz, hogy elérkezzünk az érett kereszténységhez. Olyan ez, mint a jó bor.

Itt emlékeztetett a vértanúkra, akiket öröm töltötte el, mint pl. Nagasaki mártírjait, akik egymást segítették várva a halál pillanatát. Egyesek úgy mentek a vértanúhalálba, mintha esküvőre tartanának. Ez a megfelelő keresztény hozzáállás, ami nem mazochizmus, hanem olyan viselkedésmód, amely Jézus útjára vezet.

Amikor nehézségek elé kerülünk, kísértések is érkeznek. Pl. a panaszkodás. Az a keresztény, aki állandóan panaszkodik, felhagy jó kereszténynek lenni. A csendes tűrés, a türelmes csend Jézus csendje, aki szenvedése során csak a szükséges két-három szót mondta, de nem egy szomorú csend ez. A kereszt elviselésének csendje nem szomorú csend. Alkalmanként nagyon fájdalmas, de nem szomorú. A szív békében van. Pál és Szilás békében imádkoztak. Voltak fájdalmaik, mert az olvasmány elmondja, hogy a börtönőr megmosta sebeiket, de csendben tűrtek. A tűrésnek ez az útja elmélyíti bennünk a keresztény békét és erősebbé tesz Jézusban.

A türelemmel való előrehaladás megfiatalít bennünket. Gondoljunk azokra az idősekre, akik nyugdíjas otthonokban élnek, akik sok mindent elviseltek az életben. Nézzünk szemükbe és fiatal szemeket látunk, fiatal lelket és megújult fiatalságot. Erre hív bennünket az Úr: a húsvéti megújult fiatalságra, hogy a szeretetben türelemmel haladjunk előre és viseljük el a gyötrelmeket, egymást. Mindezt szeretettel tegyük. Kérjük az Úrtól a keresztény elviselés kegyelmét, amely békével tölt el; a szívvel és örömmel való tűrést, hogy mindig egyre fiatalabbakká váljunk, mint a jó bor.

A Szentlélek útitársunk és barátunk, nélküle nem ismerhetjük meg Jézust

A Szentlélek isteni személy, aki tanúságot tesz Jézus Krisztusról bennünk. A pápa rámutatott, hogy a Szentlélek védelmét nevezi Jézus „vigasztalónak", aki megvéd bennünket és mindig mellettünk áll, hogy támogasson.

A keresztény életet nem lehet megérteni a Szentlélek jelenléte nélkül: nem lenne ugyanis keresztény. Vallásos, pogány és kegyes élet lenne, ami hisz Istenben, de az életerő nélkül, amelyet Jézus tanítványainak akart adni. A Szentlélek jelenléte adja ugyanis ezt az életerőt. A Szentlélek tanúskodik Jézusról, hogy mi is tanúságot tudjunk tenni másoknak.

Az első olvasmányban egy Lídia nevű asszonyról van szó, aki Pált hallgatta. Azt olvassuk róla, hogy az Úr megnyitotta szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott. Ezt a Szentlélek viszi végbe: megnyitja a szívet Jézus megismerésére. Nélküle nem ismerhetjük meg Jézust. Felkészít bennünket a Jézussal való találkozásra, hogy az Ő útján járjunk. A Szentlélek cselekszik bennünk a nap során, egész életünkben, mint tanúságtevő, aki megmondja, hol találjuk Jézust .

Ezután a Szentatya többször az imára buzdított, amely az utat jelenti a húsvéti termékenység kegyelmének elnyeréséhez. Ez a gazdagság a Szentléleknek köszönhetően érhető el. Majd a lelkiismeret vizsgálatról szólt, amelyet a keresztények a nap végén végeznek. Ez a „gyakorlat" jót tesz, mert tudatára ébredünk annak, amit szívünkben az Úr tett – mutatott rá a pápa.

Kérjük a kegyelmet, hogy hozzá szokjunk útitársunk, a Szentlélek jelenlétéhez. Kerüljünk közelebb hozzá, mint baráthoz. Jézus azt mondta, hogy nem hagylak egyedül, Őt hagyom neked. Szokjunk hozzá, hogy megkérdezzünk magunktól, mielőtt véget ér a nap: Mit tett ma bennem a Szentlélek? Milyen tanúságtételt adott nekem? Hogyan szólt hozzám? Mit javasolt? Ez az isteni jelenlét segít nekünk, hogy előrehaladjunk az életben, mint keresztények. Kérjük ezt a kegyelmet, hogy minden pillanatban jelen legyen Húsvét termékenysége.

Legyetek szelídek és alázatosak a világ gyűlöletének legyőzése érdekében

Maradjunk mindig szelídek és alázatosak a világ hízelgéseinek és gyűlöletének leküzdése érdekében.

Az alázatosság és a szelídség az a fegyver, amellyel a világ gyűlöletétől megvédhetjük magunkat. Homíliáját a pápa a Krisztus szeretete és a világ fejedelmének gyűlölete közötti küzdelemnek szentelte. Az Úr azt kéri tőlünk, hogy ne ijedjünk meg, mert a világ gyűlöl bennünket, ahogy Őt is gyűlölte.

Ha Jézus követői akarunk lenni, akkor nincs más út, mint amit Ő kijelölt. Ennek egyik következménye a gyűlölet a világ és e világ fejedelmének a részéről. A világ szeretné azt, ami az övé. „Kiválasztottalak titeket a világból" (Jn 15,18-21) – mondja Jézus. Ez puszta kegyelem! Halálával és feltámadásával Jézus megváltott bennünket a világ, az ördög hatalmától. A gyűlöletnek az az eredete, hogy üdvözültünk. A világ fejedelme nem akarja ezt, ezért gyűlöl bennünket. Az egyház első idejéből származó gyűlölet és üldöztetés máig jelen van. Számos keresztény közösséget üldöznek a világon. Többet, mint az első időkben – jegyezte meg keserűen a Szentatya. Miért van ez így? – tette fel a kérdést.

E világ fejedelmével nem lehet párbeszédet folytatni, ez legyen világos számunkra. Ma az egymás közötti párbeszédre, a békére van szükség. A dialógus olyan tulajdonság, amellyel rendelkeznünk kell, hogy meghalljuk és megértsük egymást. Ezt mindig meg kell tartani. A párbeszéd a szeretetből születik. De a világ fejedelmével nem lehet dialógust folytatni, csak Isten Szavával válaszolni, ami megvéd bennünket, mert a világ gyűlöl bennünket. Ahogy Jézussal tett, velünk is így lesz. Azt mondja: Csak tedd meg ezt a kis csalást, ez semmi különös, apróság. Ezzel elindít bennünket egy nem igazságos úton. Ez csak egy kegyes hazugság – mondja. Ügyes vagy, meg tudod tenni – hízeleg nekünk, amivel megpuhít bennünket, aztán beleesünk a csapdába.

Az Úr azt kéri tőlünk, hogy maradjunk bárányok, mert ha egy is elhagyja a nyájat, nem lesz pásztora, aki megvédi és a farkasok kezére kerül – figyelmeztetett a pápa. Feltehetitek a kérdést: De Atya, milyen fegyverrel védjük meg magunkat ezektől a csábításoktól, tűzijátékoktól, hízelgésektől, amelyeket a világ fejedelme visz végbe? Ugyanazzal a fegyverrel, amelyet Jézus is használt: Isten Szava. Nem a párbeszéd, hanem mindig Isten szava illetve az alázat és a szelídség. Gondoljunk Jézusra, amikor arcul csapják. Milyen alázat és szelídség jellemzi! Gondoljunk Jézusra szenvedése során. A próféta azt mondja: mint egy bárány, amely a vágóhídra megy. Nem üvölt, csak alázatos és szelíd. Ezek azok a fegyverek, amelyeket a világ fejedelme és szelleme nem tolerál, mert az ő javaslatai a világi hatalom, a hiúság, a helytelenül megszerzett gazdagság ígéretei. Végül Ferenc pápa Szűz Máriához fohászkodott: segítsen bennünket, hogy alázatosakká és szelídekké váljunk Jézus útján.

Az egyház legyen bátor és mondjon nemet a „langyos" keresztényekre

Minden kereszténynek kötelessége, hogy bátran közvetítse a hitet. Kiemelte, hogy Jézus arra hív bennünket, hogy legyünk bátrak az imában is. Azt kérte a keresztényektől, hogy ne legyenek „langyosak".

Az Úr adja meg mindannyiunknak a bátorság és a kitartás kegyelmét az imában. Homíliáját az Evangélium hirdetése bátorságának szentelte. A keresztények, akik megkapták a hit ajándékát, életükkel és szavaikkal közvetítsék azt. De mi is ez az alapvető hit? – tette fel a kérdést a pápa. A hit a feltámadt Jézus Krisztusban, aki megbocsátotta vétkeinket halálával és kiengesztelt minket az Atyával. Ennek hirdetéséhez bátorságra van szükségünk. Ez a bátorság időnként könnyű.

Ferenc pápa felidézett egy személyes történetet életéből. Kisgyermekként a nagymamája minden Nagypénteken elvitte a gyertyás körmenetre, amelynek végén elérkeztek Krisztus holttestéhez. Ekkor a nagymama letérdeltette őket és azt mondta: Látjátok, meghalt, de holnapra feltámad. Így érkezett el a hit a meghalt és feltámadott Krisztusban. Az egyház történetében sokan voltak, akik egy kicsit próbálták elhalványítani ezt az erős bizonyosságot és spirituális feltámadásról beszélnek. Nem, Krisztus él! Közöttünk él. A keresztényeknek legyen bátorságuk hirdetni feltámadását, a Jó hírt.

Egy másfajta bátorságot is kér tőlünk Jézus. Jézus – egy kicsit erősen fogalmazva – kihívást intéz hozzánk az imában, és azt mondja: Bármit kérjetek a nevemben, megteszem, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Legyen tehát bátorságunk Jézushoz fordulni és kérni, hogy segítsen a hit, az evangelizáció előrehaladásában és hogy oldja meg problémánkat. De rendelkezünk-e vajon ezzel a bátorsággal az imában? Vagy csak eltöltünk egy kis időt az imában? – tette fel a kérdést a Szentatya.

Emlékeztetett a bibliai történetre, amikor Ábrahám és Mózes bátran alkudoznak az Úrral. Ez a mások, az egyház érdekében való bátorság, amelyre ma is szükség van. Amikor az egyház elveszíti bátorságát, akkor a langyosság légköre uralkodik el. Langyos keresztényekké válnak tagjai, akiknek nincs bátorságuk... Ez nagyon rossz hatással van az egyházra, mert a langyosság befelé fordít, elkezdődnek az egymás közötti problémák. Nincs többé távlatunk, bátorságunk, az imában való bátorságunk az ég felé forduláshoz és az Evangélium hirdetéséhez. Langyossá válunk... Van azonban bátorságunk belekeveredni kicsinyes ügyeinkbe, féltékenységeinkbe, irigységünkbe, a karrierizmusba, az önző előrelépésbe. Ez nem tesz jót az egyháznak. Az egyház legyen bátor! Mindannyian legyünk bátrak az imában kihívást intézve Jézushoz!

A Krisztus szeretetéből fakadó egyház „igent" mondó közösség

Az egyház azért képes igent mondó közösséggé válni, mert Krisztus szeretetéből fakad.Az őskeresztény közösségek képesek voltak elmenni a peremvidékekre, hogy ott is hirdessék az evangéliumot. A Szentlélek működése kettős: egyfelől előre lendít, miközben azonban nehézséget is támaszt, másfelől összhangot teremt az egyházban. Jézus első tanítványai között Jeruzsálemben nagyon sokféle vélemény alakult ki arról, hogy befogadják-e az közösségbe a pogányokat. Voltak, akik nemet mondtak, voltak, akik nyitottak volta, voltak olyanok, akik igent mondtak, de feltételeket szabtak. Volt tehát „nemet" mondó és volt „igent" mondó egyház.

A Szentléleknek így egy többszörös munkát kellett végeznie, azaz összhangot kellett teremteni a különböző álláspontok között. Részben a maguk között a keresztények között Jeruzsálemben, részben pedig a keresztények és a pogányok között. A történelem során a Szentlélek mindig szép munkát végzett. Ha mi viszont nem engedjük működni a Szentlelket, akkor megosztottság keletkezik az egyházban, szekták jönnek létre és véleménykülönbségek alakulnak ki. Ez akkor történik, amikor bezárkózunk a Szentlélek igazsága előtt.

Mi tehát a kulcsszó az egyház kezdeteinek vitáival kapcsolatban. A Szentatya Jeruzsálem első püspöke, Jakab szavaira utalt: Amikor az Úr szolgálatának igája túlságosan súlyos, akkor senki sem akar az Úr elé jönni. Mi azonban azt hisszük, hogy az Úr kegyelméből nyertük el üdvösségünket. Elsőként tehát a kegyelem karizmáját kell hirdetnünk és majd meglátjuk, mi más teendőnk van."

Ferenc pápa ezután arról elmélkedett, hogy a ma egyházában mit jelent az iga hordozása. Jézus egyszerűen azt kéri tőlünk, hogy maradjunk meg az ő szeretetében. Ebből a szeretetből fakad a parancsolatok megtartása, vagyis az, hogy az egyház igent mondó egyház tud lenni, hűséges az Úr iránt és az Ő akarata szerint cselekszik. Kérjük az Úr Jézustól, hogy a Lélek sugallatára mindig a szeretet közössége legyünk, nyitott, igent mondó közösség.

„Amikor a keresztény közösség szeretetben él, amikor őszintén megvallja vétkeit, imádja az Úr Jézust, megbocsájtja az elszenvedett sérelmeket is, akkor valóban igent mondó egyház. Ez az egyház szeretettel van mások iránt és ezt a szeretet képes megmutatni is. Az ilyen közösség kötelességének tartja, hogy hűséges legyen az Úrhoz és parancsolatai szerint éljen."

Nem igazságos az a társadalom, amely nem kínál munkát mindenkinek vagy kihasználja a dolgozókat

A napi Evangéliumban Jézust az „ács fiának" nevezik. József munkásember volt és Jézus vele együtt dolgozott. Az első olvasmány arról szól, hogy Isten a világ megteremtésén munkálkodik. A dolgozó Isten képe azt tanítja számunkra, hogy a munka nem pusztán napi kenyerünk megkeresését jelenti.

A munka méltóságot ad. Aki dolgozik, az emberi méltósággal rendelkezik. Sokan vannak, akik szeretnének dolgozni, de nem tudnak. Ez ránehezedik lelkiismeretünkre, mert amikor a társadalomban nincs módja mindenkinek dolgozni és a munka adta méltósággal rendelkezni, akkor a társadalom nem jól működik, nem igazságos. Isten ellen való, aki pedig azt akarta, hogy méltóságunk ebből induljon ki.

A méltóságot nem a hatalom, a pénz, a kultúra adja, nem! – figyelmeztetett a pápa. A méltóság a munkából származik. A méltóságteljes munkából, de ma számos társadalmi, politikai és gazdasági rendszer olyan döntést hozott, amely által kihasználja a személyt. Nem fizetnek igazságosan, nem biztosítanak munkát, mert csak a vállalkozások mérlegére figyelnek. Csak az fontos, hogy én mennyi hasznot nyerek. Ez Isten ellen való! – hangsúlyozta Ferenc pápa.

Hányszor olvastuk az Osservatore Romano vatikáni napilapban, legutóbb például a bangladesi tragédia napján, hogy havi 38 euróból éltek azok a személyek, akik életüket vesztették a gyárban. Ez rabszolgamunka – mutatott rá a Szentatya. A mai világban ez a rabszolgaság van. Ezt teszik az Istentől embernek adott legszebb dologgal: a teremtés, a munka, a saját méltóság létrehozása képességével. Hány testvérünk él a világban ilyen helyzetben ezek miatt a gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok miatt!

Ferenc pápa ezt követően egy középkori rabbit idézett, aki a bábeli torony történetét mesélte el saját zsidó közösségének. Akkoriban a téglák nagyon értékesek voltak. Amikor egy tégla tévedésből leesett, szörnyű problémát jelentett. Ha azonban a tornyot építő munkások közül zuhant le valaki, ott hagyták. Sokkal fontosabb volt a tégla az embernél. Amit a középkori rabbi mesélt el, az történik most is. A személyek kevésbé fontosak a dolgoknál, amelyek profitot hoznak a politikai, társadalmi és gazdasági hatalommal rendelkezőknek.

Hova jutottunk? – tette fel a kérdést a pápa. Oda, hogy nem vagyunk tudatában a személy és a munka méltóságának. Ezen a napon a dolgozó Szent József, Jézus és Isten alakja mutatja meg számunkra az utat, amely a méltóság felé vezet.

Ma nem mondhatjuk többé, amit Szent Pál mondott: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék". Ehelyett inkább azt kell hangsúlyozni, hogy „Aki nem dolgozik, elvesztette méltóságát", mert „nem talál munkalehetőséget". Vagyis a társadalom megfosztotta a személyt méltóságától.

Ma hallgassuk meg újra Isten szavát, amikor Káinhoz fordul: „Káin, hol van Ábel, a testvéred?". Ma ehelyett egy másik hangot hallunk: „Hol van a testvéred, akinek nincs munkája? Hol van testvéred, aki rabszolgamunkát végez?"„Imádkozzunk mindazokért a testvéreinkért, akik ilyen helyzetben vannak."

A gyóntatószék nem ruhatisztító, hanem a Jézussal való találkozás helye

Homíliája elején Ferenc pápa az első olvasmányból, Szent János első leveléből vett szavakat elemezte: „Isten világosság, benne nyoma sincs a sötétségnek". A Szentatya hangsúlyozta: mindnyájunk életében vannak sötét foltok, olyan pillanatok, amikor mindent sötétség borít, még lelkiismeretünket is. Azonban ez nem azt jelenti, hogy a sötétségben járunk.

Sötétségben járni annyit jelent, hogy meg vagyunk elégedve önmagunkkal, meg vagyunk győződve arról, hogy nincs szükségünk az üdvösségre. Ez jelenti a sötétséget! Amikor valaki ezen az úton, a sötétség útján halad előre, akkor nem könnyű visszafordulni.

Ezért János evangelista így folytatja: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság" (1Jn 1,5-2,2). Tekintsetek bűneitekre, bűneinkre: mindnyájan bűnösek vagyunk. Ez a kiindulási pont. De ha megvalljuk bűneinket, Jézus hűséges és igazságos, olyannyira, hogy megbocsátja azokat és megtisztít bennünket minden tisztátalanságtól.

Amikor az Úr megbocsát nekünk, igazságosságot szolgáltat – folytatta homíliájában Ferenc pápa. Elsősorban önmagának, mert azért jött el közénk, hogy üdvözítsen minket és megbocsásson nekünk, egy atya gyengédségével befogadva gyermekeit. Az Úr gyöngéd azokkal, akik félik őt, akik hozzá mennek. Gyengéden mindig megért minket, azt a békét akarja nekünk ajándékozni, amit csak Ő adhat. Ez történik a kiengesztelődés szentségében, akkor is, ha gyakran azt gondoljuk, hogy a gyóntatószék egyfajta ruhatisztító, amely kitisztítja piszkos ruháinkat.

A gyóntatószék azonban nem ruhatisztító: az a hely, ahol találkozunk Jézussal, azzal a Jézussal, aki vár minket és elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. „De Uram, hallgass meg, én ilyen és ilyen vagyok...." Szégyelljük megmondani az igazságot, hogy ezt és ezt tettem, gondoltam.

A szégyenérzet valódi keresztény és emberi erény – mondta Ferenc pápa, majd hozzátette: „Nem tudom, hogy olaszul hogy mondják, nálunk azokat, akik nem tudnak szégyenkezni, „szégyentelennek" nevezik. Nem képes rá, hogy szégyellje magát, pedig a szégyenérzet az alázatos ember erénye.

Bíznunk kell, mert amikor vétkezünk, van védelmezőnk az Atya mellett: „Jézus Krisztus, az igazságos". Ő az, aki megvéd minket az Atya előtt és gyengeségeinkkel szemben. Szükség van azonban arra, hogy az Úr elé álljunk bűneink igazságával, bizalommal és örömmel, szépítgetés nélkül. Soha nem kell kiszépíteni tetteinket Isten előtt! A szégyenkezés erény, „áldott szégyenkezés". Ezek azok az erények, amelyeket Jézus kér tőlünk: alázat és szelídség.

Az alázat és a szelídség mintegy a keresztény élet keretét alkotják. Jézus vár bennünket, hogy megbocsásson nekünk. Feltehetjük neki a kérdést: gyónáshoz járulni nem olyan, mintha kínzópadra mennénk? Nem! Meggyónni azt jelenti, hogy dicsőítjük Istent, mert engem, bűnöst Ő üdvözített. Azért vár rám, hogy megbotozzon? Nem! Gyöngéden megbocsátja bűneimet. És ha holnap ismét vétkezem? Menj el újból minden nap! Ő mindig vár ránk. Ez az Úr gyöngédsége, alázata, szelídsége.

Imádkozzunk az Úrhoz, hogy adja meg nekünk ezt a kegyelmet, ezt a bátorságot, hogy mindig Hozzá forduljunk az igazsággal, mert az igazság világosság. Ne a féligazságok vagy hazugságok sötétségével menjünk Istenhez! Adja meg nekünk az Úr ezt a kegyelmet!

Isten erőt ad, hogy az árral szemben haladjunk

Szilárdan és biztos reménnyel folytassátok a hit útját: az Úr erőt ad ahhoz, hogy az árral szemben haladjunk – buzdította a fiatalokat Ferenc pápa. Mindannyiukat arra buzdította: tegyék fel életüket a „nagy ideálok" megvalósítására.

Követni az Urat, hagyni, hogy Lelke átalakítsa lelkünk „sötét zónáit", azokat a magatartásainkat, amelyek nem felelnek meg Isten tervének, hagyni, hogy lemossa bűneinket, ez olyan út, amelyen sok akadállyal találkozunk. Ezek egyrészt rajtunk kívül esnek, a világban vannak, amelyben élünk. Azonban bennünk is jelen vannak, szívünkben, amely gyakran nem ért meg minket.

A nehézségek, a küzdelmek részét képezik annak az útnak, amely elvezet Isten dicsőségéhez, mint ahogy Jézus is a kereszten dicsőült meg. Mindig fogunk találkozni nehézségekkel életutunkon! Azonban ne veszítsük el a bátorságot: velünk van a Szentlélek ereje és legyőzi küzdelmeinket – mutatott rá homíliájában a Szentatya.

„Jól figyeljetek ide, fiatalok: az árral szemben haladni jót tesz a szívnek, de bátorság kell hozzá és Ő megadja nekünk ezt a bátorságot. Nincsenek nehézségek. Nincs olyan nehézség, küzdelem, értetlenség, amely félelmet ébresztene bennünk, ha egységben maradunk Istennel, mint ahogy a szőlővesszők kapcsolódnak a szőlőtőhöz; ha nem veszítjük el a Vele való barátságunkat, ha egyre több helyet biztosítunk számára életünkben.

Akkor is, és főleg akkor, ha szegénynek, gyengének, bűnösnek érezzük magunkat, mert Isten erőt ad gyengeségünkhöz, gazdagságot ad szegénységünknek, megtérít és megbocsátja bűneinket". Istennel nagy dolgokat vihetünk végbe, érezteti majd velünk azt az örömöt, hogy tanítványai, tanúi vagyunk.

Mély meghatottság tükröződött a bérmálkozók arcán, amikor a pápa kiszolgáltatta számukra a hitüket megerősítő szentséget.

Mint az első Pünkösd napján, most is arra kaptunk meghívást, hogy higgyünk és megtérítsük szívünket, hogy befogadjuk magunkba Isten Szavát, kegyelmét, amely átalakít, és amely életet ad.

A Szentlélek nyitott közösségeket és nem zárt csoportokat teremt az egyházban

Tekintsünk Jézusra, aki arra hív, hogy evangelizáljuk, hirdessük örömmel nevét.

Úgy tűnt, hogy ez a boldogság sosem érkezik el – kommentálta a pápa az Apostolok Cselekedeteiből vett olvasmányt. A tanítványok Antióchiában gyűlnek össze, hogy Pál és Barnabás által hallgassák az Úr szavát. A Szentatya feltette a kérdést: a zárt zsidó közösség, a jóra való emberek miért teltek el féltékenységgel, amikor látták a keresztények nagy számát és miért kezdték el üldözni őket? Pusztán azért, mert zárva volt a szívük, nem voltak nyitottak a Szentlélek újdonságára. Azt hitték, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy ők gondolták. Úgy érezték, hogy ők a hit védelmezői és elkezdtek az apostolok ellen beszélni, rágalmazni őket. Majd elmentek a vallásos és előkelő asszonyokhoz, akik hatalommal rendelkeztek és telebeszélték fejüket gondolatokkal, arra ösztönözve őket, hogy beszéljenek férjeikkel és ők lépjenek fel az apostolok ellen.

Ez a csoport így viselkedett és minden más zárt csoport is hasonlóképpen a történelem során: egyességet kötve a hatalommal és „maguk között" megoldva a nehézségeket. Ahogy azok cselekedtek, akik a feltámadás reggelén, mikor a katonák beszámoltak arról, hogy látták Jézust, azzal némították el őket, hogy pénzt adtak nekik. Ez a zárt vallásosság viselkedésmódja, amely nem rendelkezik a szabadsággal, hogy megnyíljon az Úr felé. Közösségi életük arról szól, hogy mindig az igazságot védelmezzék, mert azt hiszik, hogy valóban azt védelmezik, pedig rágalmazásról és pletykálkodásról van szó. Pletykás közösségek ezek, amelyek mások ellen beszélnek, tönkre téve a másikat és mindig csak befelé tekintenek, fallal vannak körülvéve. Ezzel szemben a szabad közösség Isten és a Szentlélek szabadságával halat előre, még az üldöztetések során is.

Az Úr Szava pedig elterjedt az egész régióban. Az Úr közösség haladt előre és terjedt el, mert így működik a jó: mindig elterjed. A jó nem marad önmagán belül. Ez az egyház kritériuma és lelkiismeretvizsgálatunké is: milyenek közösségeink, a szerzetesi és a plébániai közösségek? A Szentlélek felé nyitott közösségek-e, amelyek előre visznek bennünket, hogy hirdessük Isten Szavát, vagy zárt közösségek pontosan meghatározott parancsolatokkal, amelyek a hívek vállára aggatnak számos parancsolatot, ahogy az Úr mondta a farizeusoknak - tette fel a kérdést a Szentatya.

Az üldözések vallási és féltékenységi okokból kezdődtek el – hangsúlyozta Ferenc pápa. A tanítványok azonban telve voltak a Szentlélek örömével, szépségről beszéltek és utakat nyitottak meg. A zárt, magabiztos közösség, amely biztonságot keres a hatalommal való egyességkötésben és a pénzben, becsmérlő szavakkal nyilatkozik: sérteget és elítél. Talán elfeledkezik a gyermekkori anyai simogatásokról. Ezek a közösségek nem ismerik a simogatást, csak a kötelességet, a cselekvést, a külsődleges vallási előírásokba való bezárkózást. Ahogy Jézus mondta: „Olyanok vagytok, mint a fehérre meszelt sírok, amelyek kívülről szépnek látszanak, belül azonban tele vannak a halottak csontjaival és tisztátalansággal." (Máté 23:27).

Gondoljunk most az egyházra, amely olyan szép és halad előre – állapította meg a Szentatya. Gondoljunk sok testvérünkre, aki szenved a Lélek szabadsága és az üldözések miatt a világ számos részén. De ezek a szenvedő testvéreink telve vannak örömmel és a Szentlélek erejével. Tekintsünk Jézusra, aki az evangelizálásra hív bennünket, hogy örömmel hirdessük nevét és ne féljünk a Szentlélek örömétől, ne zárkózzunk be magunkba.

A hit nem elidegenedés, hanem az igazság útja Isten csodálatos arcának megpillantására

„A hit útja arra készíti fel szívünket, hogy meglássa Isten csodálatos arcát" – mondta Ferenc pápa.

Ferenc pápa napi evangéliumi részletből idézte Jézus szavait, amelyet tanítványaihoz intézett: „Ne nyugtalankodjék a szívetek" (Jn 14,1). Jézus ezen szavai valóban gyönyörűek – mondta a Szentatya. A búcsúzás alkalmával Jézus tanítványaihoz beszél, szavai szívből jönnek. Tudja jól, hogy tanítványai szomorúak, ezért intézi hozzájuk ezeket a szavakat. Bartáként, a lelkipásztor szerepében szól hozzájuk. Ferenc pápa hangsúlyozta: Jézus ezen szavainak dallama valóban a lelkipásztor hozzáállását tükrözik: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!". Majd a Mennyek Országáról szól nekik: „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek" (Jn 14,2). Jézus tehát elmegy, hogy helyet készítsen nekünk az Atya házában – magyarázta a Szentatya, majd a következő kérdést tette fel:

„Vajon milyen ez a hely? Mit jelent az, hogy helyet készít nekünk?" Azt jelenti, hogy Jézus lehetőséget ajánl arra, hogy mi is meglássuk, meghalljuk, megértsük annak szépségét, ami ránk vár, vagyis annak az országnak a szépségét, amely felé életünk során haladunk.

A keresztény élet Jézus és a Szentlélek műve, hogy készen álljunk meglátni az Atyát. Szemeinknek, lelkünknek szüksége van a felkészülésre, hogy megpillantsák Jézus csodálatos arcát. Füleinknek is fel kell készülniük, hogy meghallják a szép és bátorító szavakat. Végül pedig szívünket kell felkészíteni arra, hogy szeretni tudjon egyre jobban.

Életünk során az Úr a megpróbáltatások, a vigasz, a jó dolgok, a gyötrelmek által erősíti szívünket. Életünk tehát nem más, mint felkészülés. Olykor az Úrnak sietős dolga van, mint pl. a jobb lator esetében, ahol néhány perc alatt kellett eljárnia, de megtette. Az élet rendes menete azonban az, hogy hagyjuk szívünket, szemeinket, füleinket felkészülni arra, hogy belépjenek a Mennyek Országába. Ez ugyanis a mi országunk is.

Példaként a következő esetet említette meg: egyszer egy ember elment a filozófushoz, aki azt mondta neki, hogy ezek a gondolatok elidegenedést jelentenek, az élet ugyanis ez a pillanat, amelyben élünk, a konkrétum. Ezen túl nem létezik semmi. Jézus azonban azt mondja nekünk, higgyünk benne, mert amit Ő mond, az az igazság.

A Mennyek Országába való belépésre készülés azt jelenti, hogy közeledünk Jézushoz, először csak távolról üdvözöljük Őt. Ez nem elidegenedés, hanem maga a valódi igazság. Hagyjuk, hogy Jézus felkészítse szívünket, szemeinket a végtelenül nagy szépség meglátására. A hit a szépség útja, valamint a Mennyek Országába való visszatérés ösvénye.

A Szentatya homíliája végén azért imádkozott, hogy az Úr megadja a híveknek a reményt, a bátorságot és az alázatot ahhoz, hogy az Úr helyet tudjon készíteni a Mennyek Országában.

A keresztények legyenek alázatosak, de ne féljenek merész tetteket végrehajtani

A pápa homíliájának középpontjában a Szent Márk evangéliumából vett szakasz állt, amely Jézus mennybemenetelét beszéli el. Az Úr, mielőtt felment volna a mennybe, elküldi apostolait, hogy hirdessék az evangéliumot egészen a világ végső határaiig, nem csak Jeruzsálemben, vagy Galileában. Láthatjuk tehát, hogy az egyház missziós küldetésének széles látóhatára van. Az egyház szüntelenül folytatja a hithirdetést az egész világ számára.

De nem egyedül halad előre, hanem Jézussal együtt. „Azok pedig elmentek és prédikáltak mindenütt. Az Úr velük együtt munkálkodott" – olvassuk Márk evangéliumában (vö. Mk 16,15-20). Az Úr együttműködik mindenkivel, aki az evangéliumot hirdeti. A keresztények legyenek nagylelkűek. Egy keresztény nem lehet kishitű: a keresztény hivatás sajátja a nagylelkűség: adjunk mindig többet és többet, haladjunk mindig előre.

A napi első olvasmány, a Péter apostol első leveléből vett szakasz (1Pét 5,5b-14) meghatározza a prédikáció keresztény stílusát, amelynek jellemzői az alázat, a szolgálat, a karitatív cselekedet, a testvéri szeretet. De – mondhatnánk – Uram, nekünk meg kell hódítanunk a világot! Rámutatott: ez a szó, hogy „meghódítani" nem megfelelő. Isten igéjét kell hirdetnünk.

A keresztények ne legyenek olyanok, mint a katonák, akik, amikor győznek, mindent elpusztítanak maguk körül. A keresztények inkább tanúságtételükkel, semmint szavakkal hirdetik az evangéliumot. Kettős beállítottság jellemzi őket, mint ahogy Aquinói Szent Tamás mondja: nagy lélek, amely nem rémül meg a nagy tettek előtt, halad előre végtelen horizontok felé, ugyanakkor alázatos, és figyelembe veszi a kicsiny dolgokat is.

Szent Márk evangéliuma egy gyönyörű mondattal fejeződik be: „Az Úr együtt munkálkodott (tanítványaival), a tanítást megerősítette, s csodajelekkel kísérte".

Amikor ezzel a nagylelkűséggel és alázattal haladunk előre, amikor nem rettenünk meg a nagy tettek, a széles horizont előtt, és figyelmet fordítunk a kis dolgokra is, az alázatra, a mindennapi szeretet-szolgálatra, akkor az Úr megerősíti a tanítást. Haladjunk előre.

Az egyház győzelme Jézus feltámadása. Ezt azonban megelőzi a kereszt. Kérjük ma az Urat, hogy nagylelkűen és alázattal váljunk az egyház misszionáriusaivá, apostolaivá.

A keresztények ne zárkózzanak önmagukba, hanem cselekedjenek mindig a világ java érdekében

„A Credoban megvalljuk, hogy Jézus ismét eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat. Az emberi történelem a férfi és a nő Isten képére és hasonlatosságára történő teremtésével kezdődik és Krisztus utolsó ítéletével végződik. Gyakran elfeledkeznek a történelemnek erről a két pólusáról, és főleg a Krisztus visszatérésébe és utolsó ítéletébe vetett hit olykor nem annyira világos és szilárd a hívek szívében. Jézus, nyilvános működése során gyakran érintette utolsó eljövetelének valóságát".

A pápa emlékeztetett rá, hogy Jézus mennybemenetelével Isten Fia elvitte az Atyához emberségünket, amelyet magára vállalt, és amelyet teljes egészében magához kívánt vonzani. Az egész világot hívja, hogy Isten tárt karokkal befogadhassa, hogy a történelem végén az egész valóságot átadhassa az Atyának. Van azonban ez a közbeeső időszak Krisztus első és utolsó eljövetele között, éppen az az idő, amelyet most élünk. Ebbe az időszakba illeszkedik a tíz szűzről szóló példabeszéd (vö. Mt 25,1-13).

Tíz lányról van szó, akik várták a vőlegény érkezését, de mivel késik, így a lányok elaludtak. A váratlanul érkező hírre, hogy jön a vőlegény, mind a tízen fölkeltek és készültek fogadására. Öten közülük okosak, öten pedig balgák voltak. Az okosak lámpásaikkal együtt olajat is vittek korsóikban. A balgák azonban nem tudták meggyújtani lámpásaikat, és amíg elmentek olajat keresni, közben megérkezett a vőlegény. Mire a balga szüzek visszatértek, addigra már zárva találták az ajtót, nem tudtak bevonulni a menyegzőre. Hiába kopogtattak kitartóan, a vőlegény így válaszolt nekik: „nem ismerlek titeket".

A vőlegény az Úr, és az érkezését váró idő az, amit nekünk ajándékoz irgalommal és türelemmel végső eljövetele előtt. Ez a virrasztás ideje; hagyjuk égve a hit, remény és szeretet lámpásait, tartsuk nyitva szívünket a jóra, a szépségre, az igazságra. Éljünk Isten szerint, mert nem ismerjük Krisztus visszatérésének sem a napját, sem az óráját. Azt kéri tőlünk Isten, hogy álljunk készen a találkozóra, ami azt jelenti, hogy felismerjük jelenléte jeleit, életben tartjuk hitünket az imával, a szentségekkel, éberen vigyázunk, hogy ne aludjunk el, ne feledkezzünk meg Istenről.

A második példabeszéd a talentumokról szól, ami arra késztet, hogy elgondolkozzunk: milyen a kapcsolat aközött, ahogyan felhasználjuk az Istentől kapott ajándékokat és visszatérte között, amikor számon kéri, hogy hogyan használtuk fel azokat (vö. Mt 25,14-30).

Jól ismerjük a példabeszédet: távozása előtt egy úr minden szolgájának ad néhány talentumot, hogy azokat jól használják fel távolléte idején. Az elsőnek ötöt, a másodiknak kettőt, a harmadiknak egy talentumot nyújt át. Távollétében az első két szolga megsokszorozza a talentumokat, míg a harmadik gödröt ásott és elrejtette az urától kapott pénzt. Visszatértekor a gazda megítéli tetteiket: az első kettőt megdicséri, míg a harmadikat elűzi és a „külső sötétségre" veti ki, mert félelemből elrejtette talentumát, bezárkózott önmagába. Ez arra mutat példát, hogy az Úr visszatértére való várakozás a cselekvés ideje. Ebben az időszakban kell gyümölcsöztetnünk Isten ajándékait nem saját magunk, hanem Isten, az egyház, testvéreink számára. Mindig arra kell törekednünk, hogy növeljük a jót a világban. Különösen ma, ebben a válságos időszakban, fontos, hogy ne zárkózzunk önmagunkba, ne ássuk el talentumunkat, hanem nyíljunk meg, legyünk szolidárisak, legyünk figyelemmel másokr.

„Hol vannak a fiatalok?"- kérdésére tapsviharral és éljenző kiáltásokkal válaszoltak az érintettek. „Tőletek, akik életutatok elején jártok, megkérdezem: gondoltatok-e azokra a talentumokra, amelyeket Isten ajándékozott nektek? Ne ássátok el a talentumokat! Tegyétek fel életeteket azokra a nagy ideálokra, amelyek kitágítják a szívet, a szolgálat nagy eszményképeire, amelyek termékennyé teszik majd talentumaitokat. Az életet nem azért kaptuk, hogy féltékenyen magunknak megőrizzük, hanem azért, hogy azt átadjuk.

Kedves fiatalok! Legyetek nagylelkűek! Ne féljetek nagy álmokat megálmodni!" – szólt az ifjúsághoz Ferenc pápa.

Végül a harmadik példabeszéd az utolsó ítéletről szól. Máté (vö. Mt 25,31-46) evangelista leírja az Úr második eljövetelét, amikor ítéletet mond minden emberen, élőkön és holtakon. Az evangelista a pásztor metaforáját használja fel, aki elválasztja a juhokat a kosoktól. Jobbjára állítja azokat, akik Isten akarata szerint cselekedtek, vagyis megsegítették az éhezőket, a szomjazókat, az idegeneket, a mezíteleneket, a betegeket, a bebörtönzötteket, követve az Úr példáját. A Szentatya megszakítva katekézisét feltette a kérdést: „Arra a sok-sok idegenre gondolok, akik a római egyházmegyében élnek: mit teszünk érdekükben?"

Visszatérve az evangéliumi szakaszhoz, utalt Máté szavaira: baljára pedig azokat állítja, akik nem segítettek testvéreiken. Ez azt jelenti, hogy Isten az általunk adott szeretet alapján ítél meg majd bennünket, aszerint, hogy hogyan szerettük testvéreinket, különösen a leggyengébbeket és a leginkább szükséget szenvedőket. Természetesen figyelembe kell vennünk, hogy meg vagyunk igazulva, a kegyelem által üdvözültünk, Isten ingyenes szeretet-cselekedete révén, amely mindig megelőz bennünket. Egyedül semmit sem tehetünk. A hit mindenekelőtt ajándék. Ahhoz azonban, hogy gyümölcsöket hozzon, Isten kegyelme mindig igényli azt, hogy megnyíljunk Neki, várja szabad és konkrét válaszunkat. Krisztus eljön hozzánk, hogy elhozza az üdvözítő Isten irgalmasságát. Nekünk az a feladatunk, hogy átadjuk Neki magunkat, hogy szeretet ajándékára olyan élettel válaszoljunk, amelyet a hit és a szeretet hat át.

Kedves Testvérek! Az utolsó ítélet soha ne töltsön el bennünket félelemmel. Inkább késztessen bennünket arra, hogy jobban megéljük a jelent. Isten felkínálja nekünk irgalmasságát és türelmét ebben az időszakban, hogy minden nap megtanuljuk felismerni őt a szegényekben és kicsinyekben, hogy a jó érdekében cselekedjünk, hogy éberek legyünk az imában és a szeretetben. Az Úr, életünk és a történelem végén jó és hűséges szolgának ítéljen meg bennünket!

Az egyház a szeretet története, nem egy bürokratikus szervezet

A napi olvasmányok az első keresztény közösség történéseit mondják el, amely növekszik és, amely megsokszorozza tanítványait. Ezt kommentálva a pápa megjegyezte: ez jó dolog, de ún. „paktumokra" is ösztönözhet annak érdekében, hogy több tagja legyen a vállalkozásnak. Ehelyett azonban Jézus útja az egyház számára másféle: a nehézségek útja, a keresztté és az üldöztetéseké. Ez elgondolkodtat bennünket: mi is ez az egyház? Egyházunk miért tűnik úgy, mintha nem emberi vállalkozás lenne? Az egyház más. Nem a tanítványok csinálják az egyházat. Ők Jézus küldöttei, akit pedig az Atya küldött.

Látható, hogy az egyház innen kezdődik, az Atya szívéből, akiben megszületett ez a gondolat... Lehet, hogy nem gondolat volt, hanem az ő szeretete. Tehát elindult a szeretetnek ez a története, amely olyan hosszú, hogy kiterjed az időben és még mindig nem ért véget. Mindegyikünk egy láncszem ebben a szeretetkötelékben. Ha ezt nem értjük meg, semmit nem értünk abból, hogy mi is az egyház. Fennáll a kísértés, hogy az egyházat anélkül akarjuk építeni, hogy a szeretet útját járnánk. Az egyház azonban nem emberi erővel növekszik.

Egyes keresztények történelmi okokból hibát követtek el, elvétették az utat, hadseregeket hoztak létre és vallásháborúkba kezdtek. Ez egy másik történet, nem a szereteté. Mi is a hibáinkból tanulunk, ahogy a szeretet története halad előre. Ez hogyan történik? Jézus egyszerűen megmondta: ahogy a mustármag, úgy növekszik, mint a kovász a lisztben, anélkül, hogy zajt csapna. Az egyház alulról és lassan növekszik.

Amikor az egyház a számadatokkal akar büszkélkedni, szervezeteket és irodákat hoz létre, kissé bürokratikussá válik, elveszti alapvető lényegét és felmerül a veszélye, hogy egy nem kormányzati szervezetté alakul át. De az egyház nem egy nem kormányzati szervezet, hanem a szeretet története.

Egy államfő egyszer megkérdezte, hogy milyen nagy a pápa hadserege – jegyezte meg a pápa. Az egyház nem a katonák segítségével növekszik, hanem a Szentlélek erejével. Az egyház ugyanis nem egy szervezet, hanem Anya. A Szentatya újra a szentmise résztvevőihez fordult: itt számos asszony van jelen. Önök otthonuk szervezőjének érzik magukat? Nem, édesanya vagyok – a válasz. Az egyház is.

Egy szeretettörténet részesei vagyunk, amely a Szentlélek erejével halad előre. Mindannyian együtt alkotjuk az egyház családját, amely Édesanyánk.

Az evangelizálás édes és vigasztaló vidámsága

A napi olvasmányokból kiindulva a pápa hangsúlyozta: „éppen abban a pillanatban, amikor kitört az üldöztetés, egyben az egyház missziós lendülete is nagy erőre kapott. A keresztények elmentek Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, hogy hirdessék az evangéliumot.

Apostoli buzgóság éltette őket, és így terjedt el a hit. Az evangéliumot hirdették a görögöknek, vagyis a pogányoknak is. Ezáltal a Szentlélek kezdeményezésére újabb lépésre került sor".

A Szentlélek egyre inkább arra buzdította őket, hogy mindenki számára hirdessék az evangéliumot. De Jeruzsálemben valaki, aki ezt hallotta, kissé ideges lett és elküldte Barnabást „apostoli vizitációra". Talán egy kis humorérzékkel azt mondhatjuk, hogy Barnabás apostoli vizitációja volt a Hittani Kongregáció teológiai kezdete. Barnabás látta, hogy a dolgok jól mennek.

Az egyház így még inkább Anya, sok gyermek Anyja lett. Egyre inkább Anyává vált. Olyan Anya, aki hitet, önazonosságot ad. A keresztény önazonosság azonban nem személyazonossági igazolvány: a keresztény önazonosság azt jelenti, hogy az egyházhoz, az Anyaszentegyházhoz tartozunk. Nem találhatjuk meg Jézust az egyházon kívül – hangsúlyozta Ferenc pápa.

Idézte VI. Pál szavait: „abszurd kettősség" lenne, ha Jézussal akarnánk élni az egyház nélkül, ha Jézust az egyházon kívül akarnánk követni, Jézust az egyház nélkül szeretnénk." Az Anyaszentegyház, amit Jézustól kaptunk, önazonosságot ad nekünk, ami nem pusztán egy pecsét: egyben hovatartozás". A pápa elmagyarázta: az önazonosság hovatartozást jelent, és nagyon szép az egyházhoz tartozni.

Homíliájában azután rámutatott: Barnabást öröm töltötte el, amikor látta, hogy sokan hittek és megtértek az Úrnak. Ez az evangelizáló öröme. VI. Pál pápa szavaival „az evangelizálás édes és vigasztaló vidámsága". Ez az öröm, üldöztetéssel, nagy szomorúsággal kezdődik, de örömmel végződik. Az egyház így halad előre a világ üldöztetése és az Úr vigasztalása közepette. Ilyen az egyház élete. Ha egy kicsit a világ útjain akarunk járni, alkudozva a világgal, akkor soha nem lesz részünk az Úr vigasztalásában. Ha csak a vigaszt keressük, ez mindig felületes lesz. Az emberi vigasztalás nem olyan, mint az Úré. Az egyház a kereszt és a feltámadás, az üldöztetés és az Úr vigasztalása közepette halad előre. Aki ezen az úton jár, nem téved.

Az első keresztények bátran hirdették Jézust a görögöknek, ami abban az időben botrányosnak számított. Gondoljunk az Anyaszentegyházra, amely egyre növekszik. Új gyermekeinek megadja a hit önazonosságát, mert nem lehet Jézusban hinni az egyház nélkül. Maga Jézus mondja az evangéliumban: „Ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók".

Ha nem tartozunk Jézus juhai közé, akkor a hit nem jut el hozzánk, hitünk gyenge rózsavíz, tartalom nélkül. Gondoljunk arra a vigaszra, amit Barnabás érzett: ez „az evangelizálás édes és vigasztaló vidámsága". Ferenc pápa homíliája végén így imádkozott: „Kérjük az Úrtól ezt az apostoli buzgóságot, hogy késztessen bennünket az előrehaladásra. Mint testvérek, mindnyájan haladjunk együtt előre, vigyük el Jézus nevét az Anyaszentegyház szívébe, amely Szent Ignác szerint „hierarchikus és katolikus".

A keresztények alázatosak, szegények és szelídek, a törtetőknek nincs hitük

Ferenc pápa a napi evangéliumi szakaszból kiindulva a Jó Pásztor alakjához fűzte gondolatait. Jézus magát a bárányok ajtajának nevezi. „Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshonnan mászik be, az tolvaj és rabló" – olvassuk János evangéliumában (Jn 10,1-2). Olyan személyről van szó, aki a saját hasznát keresi, aki felfelé törekszik.

A keresztény közösségekben is vannak ilyen törtetők, akik tudatosan vagy öntudatlanul úgy csinálnak, mint akik belépnek, de valójában tolvajok és rablók. Hogy miért? Mert el akarják lopni Jézus dicsőségét, saját dicsőségüket keresik. Ezért mondta Jézus a farizeusoknak: Ti egymást dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, ami Istentől származik. Ez a vallás egyfajta üzlethez hasonlít. Én is adok neked dicsőséget, és te is adsz nekem dicsőséget. De ezek a személyek nem az igazi kapun léptek be. Az igazi kapu Jézus, és téved az, aki nem rajta keresztül lép be.

„Honnan tudom, hogy az igazi kapu Jézus? Honnan tudom, hogy ez a kapu Jézusé?" – tette fel a kérdést a pápa, majd így válaszolt: „vedd elő a nyolc boldogságot és tedd azt, amit azok mondanak. Legyél alázatos, szegény, szelíd, igazságos". Jézus azonban nem pusztán kapu, hanem egyben Ő az út is. Sok, talán még kedvezőbb ösvény is van ahhoz, hogy célba jussunk. Azonban ezek csalóka, hamis utak. Az igazi Út egyedül Jézus.

Valaki azt mondhatná: Atya, Ön fundamentalista! Nem, egyszerűen csak azt ismétlem, amit Jézus mondott: Én vagyok a kapu. Én vagyok az út. Azért mondta ezt, hogy életet adjon nekünk. A szeretet szép kapuja, amelyik nem téveszt meg, nem hamis, mindig az igazságot mondja, gyöngéden és szeretettel. Azonban mindig bennünk van az eredeti bűn alapja. Birtokolni akarjuk azt a kulcsot, amely megnyitja minden értelmezés titkát, hatalmat akarunk, hogy előbbre haladjunk utunkon, bármilyen is legyen az, meg akarjuk találni a saját kapunkat. Olykor megkísért bennünket a vágy, hogy túlságosan is önmagunk urai legyünk, nem pedig az Úr alázatos gyermekei és szolgái.

Ez az a kísértés, amikor más kapukat és ablakokat keresünk ahhoz, hogy beléphessünk Isten országába. Azonban csak azon a kapun léphetünk be, amit Jézusnak hívnak. Csak azon a kapun léphetünk be, amelyik ahhoz az úthoz vezet bennünket, amit Jézusnak hívnak és ahhoz az élethez vezet, amelyet Jézusnak hívnak. Mindazok, akik mást tesznek, akik felmásznak, hogy az ablakon keresztül jussanak be – az Úr szavai szerint – „tolvajok és rablók". Az Úr egyszerű, nem használ nehezen érthető szavakat.

Arra buzdította a jelenlévőket: kérjék a kegyelmet, hogy mindig Jézus kapuján kopogtathassanak. Ez a kapu néha zárva van: szomorúak vagyunk, kétségbe esünk, nehezünkre esik kopogtatni azon az ajtón. Ne keressünk más ajtót, olyant, ami látszólag könnyebb, kényelmesebb, jobban a kezünk ügyébe esik. Mindig Jézus ajtaján kopogtassunk. Jézus soha nem ábrándít ki, nem csal meg bennünket, Jézus nem tolvaj, nem rabló. Az életét adta értem: mindnyájan kérjük Őt: „Te, aki az életedet adtad értem, kérlek, nyiss ajtót, hogy be tudjak lépni" – mondta Ferenc pápa.

A langyos keresztények kis egyházakat építenek, de nem Jézus egyházát

Az első keresztény közösség az üldöztetés után a béke időszakát élte, megszilárdult, haladt előre és gyarapodott, „az Úr félelmében járt, s telve volt a Szentlélek vigasztalásával". Az egyház arra hivatott, hogy Isten jelenlétében és feddhetetlen módon haladjon útján. Ferenc pápa az Apostolok Cselekedeteiből vett napi olvasmányhoz főzte gondolatait homíliájában. Az Úr félelmében járni Isten imádását, Isten jelenlétét jelenti. Amikor így cselekszünk, nem teszünk rossz dolgokat és nem hozunk rossz döntéseket. Isten előtt állunk örömmel és boldogan, ami a Szentlélek vigasza. Ez ugyanis az Úr ajándéka, ami segít nekünk az előrehaladásban.

A napi Evangélium szerint sok tanítvány keménynek tartja Jézus beszédét. Zúgolódnak, megbotránkoznak, és végül elhagyják a Mestert. A jelenetet kommentálva a pápa megjegyezte: eltávolodtak az Úrtól, mert kissé furcsának találták, aki kemény dolgokat mond. Túl nagy kockázatnak találták, hogy ezen az úton járjanak. Kicsit mi is visszalépünk, nem maradunk az Úr közvetlen közelében. Ezek a tanítványok talán csodálattal tekintettek Jézusra, de egy kicsit a távolból nézték Őt. Nem akartak nagyon elvegyülni Vele, mert kissé különös dolgokat mondott.

Ezek a keresztények nem tartoznak szilárdan az egyházhoz, nem járnak Isten jelenlétében, nem rendelkeznek a Szentlélek vigaszával, nem járulnak hozzá az egyház növekedéséhez. Józan értelemmel rendelkező keresztények csupán, akik távolságot tartanak. Olyan „szatellit keresztények", akiknek megvan a maguk kis testreszabott egyháza. Jézus az Apokalipszisben a „langyos keresztények" kifejezést használja. A „langyosság", ami behatol az egyházba... Csak saját józan értelmük szerint járnak, ami a világi óvatosság. Ez a világi óvatosság nagy kísértése.

Ferenc pápa utalt arra a sok keresztényre, aki ebben a pillanatban tanúságot tesz Jézus nevében, akár a vértanúságig is. Ők nem „szatellit keresztények", mert Jézussal és Jézus útján járnak. Tökéletesen tisztában vannak azzal, amit Péter mond az Úrnak, amikor az Úr megkérdezi tőle: ,,Talán ti is el akartok menni?'' Szatellit keresztények akartok lenni? Simon Péter azt felelte: ,,Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje.'' A nagy csoport tehát kisebbé válik, de olyanokból áll, akik pontosan tudják, hogy nem mehetnek máshova, mert csak az Úrnál vannak az örök élet igéi.

Ferenc pápa homíliája végén így szólt: „Imádkozzunk az egyházért, hogy tovább növekedjen és megszilárduljon, hogy Isten félelmében járjon, a Szentlélek vigasztalásával. Az Úr szabadítson meg bennünket attól a „józan értelem" kísértésétől, amely a Jézus elleni zúgolódásra ösztönöz, mert túl nagyok az elvárásai, továbbá szabadítson meg a botrány kísértésétől."

Alázatos szívvel fogadjuk be Isten Szavát. Az egyház szabaduljon meg a moralizmusoktól és az ideológiáktól

A Szentatya homíliájában a napi olvasmányok köré fűzte gondolatait: az első olvasmány az Apostolok Cselekedeteiből Szent Pál megtérését beszéli el, a János evangéliumából vett szakasz pedig Jézusnak a kafarnaumi zsinagógában mondott szavait idézi. Jézus szól Saulhoz, aki üldözi, szól Ananiáshoz, akit arra szólít fel, hogy fogadja be Sault, szól a törvénytudókhoz, akiknek azt mondja, hogy ha nem eszik testét és nem isszák vérét, nem üdvözülnek. Jézus hangja értelmünkhöz szól és szívünkig hatol, mert Jézus megtérésünket akarja – fejtette ki homíliájában Ferenc pápa. Pál és Ananiás csodálkozva, de nyitott szívvel válaszolnak. A törvénytudók másképpen reagálnak: egymás között vitatkoznak és keményen tiltakoznak Jézus szavai ellen.

Pál és Ananiás úgy válaszolnak, mint az üdvtörténet nagy alakjai, mint Jeremiás és Izajás. Mózesnek is nehézségei voltak: „Uram, hogyan tudom én ezt elmondani az egyiptomiaknak?". Mária is így válaszolt: „Uram, én nem vagyok férjnél!". Az alázatosság válasza ez, annak a válasza, aki Isten Szavát szívébe fogadja be. A törvénytudók azonban csak a fejükkel válaszolnak. Nem tudják, hogy Isten Szava a szívbe hatol, nem képesek a megtérésre.

A pápa szentbeszédében elmagyarázta, hogy kik azok, akik csak a fejükkel válaszolnak:

„Ezek a nagy ideológusok. Jézus Szava a szívbe hatol, mert a szeretet Szava, szép szó, ami szeretet hoz és szeretetre késztet. Az ideológusok pedig elvágják a szeretet és a szépség útját. A törvénytudók vitatkozni kezdtek egymás között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?" Ez mind az értelem problémája! Amikor az ideológia belép az egyházba, amikor az ideológia belép az evangélium értelmébe, nem értünk meg semmit".

Ezek azok a személyek, akik a „kötelesség útján" járnak: moralisták, akik az evangéliumból csak azt akarják megvalósítani, amit értelmükkel felfognak. Nem járnak a megtérés útján, amelyre Jézus hív meg bennünket.

Akik a kötelesség útján járnak, minden terhet a hívek vállaira helyeznek. Az ideológusok meghamisítják az evangéliumot. Minden ideológiai értelmezés, akár melyik oldalról is jöjjön, az evangélium meghamisítása. És ezek az ideológusok – láthattuk őket az egyház történelmében – végül tehetségtelen értelmiségiekké válnak, jóság nélküli etikusokká. És ne is beszéljünk a szépségről, mert abból semmit sem értenek meg.

A szeretet útja, az evangélium útja ezzel szemben egyszerű: az az út, amelyet jól megértettek a szentek.

„A szentek azok, akik előbbre viszik az egyházat. A megtérés útja, az alázatosság, a szeretet, a szív, a szépség útja. Imádkozzunk ma az Úrhoz az egyházért: az Úr szabadítsa meg bármiféle ideológiai értelmezéstől, nyissa meg az egyház, Anyaszentegyházunk szívét az egyszerű evangéliumnak, annak a tiszta evangéliumnak, amely a szeretetről beszél nekünk, amely szeretetet hoz és olyan szép. Minket is széppé tesz az életszentség szépségével. Imádkozzunk ma az egyházért!".

Az igazi hit a személyes Istennel való találkozás

A hit ajándék, amely a Jézussal való találkozásból indul ki, aki egy valós személy, nem egy spray-Isten.

Isten nem egy tapintható jelenlét, szétpermetezett kémiai kivonat, amely kiárad anélkül, hogy tudnánk mi is az. Isten konkrét „személy", Atya, tehát a hit a Vele való élő találkozásból születik, amely kézzelfogható tapasztalat. János evangéliumának részletéről elmélkedett Ferenc pápa a csütörtöki szentmiséjén. Jézus azt mondja a tömegnek, hogy „aki hisz, annak örök élete van". Ez alkalom arra, hogy lelkiismeret vizsgálatot tartsunk. A pápa feltette a kérdést: Sokan hányszor azt mondják, hogy hisznek Istenben. De melyik Istenben hiszel?

Egy szétáradt Istenben, egy fajta „spray-Istenben", aki egy kicsit mindenhol jelen van, de igazán nem lehet tudni, hogy ki is. Mi Istenben hiszünk, aki Atya, Fiú és Szentlélek. Személyekben hiszünk, amikor Istennel beszélünk, személyekkel folytatunk párbeszédet: az Atyával, a Fiúval vagy a Szentlélekkel. Ez a hit – mutatott rá Ferenc pápa.

Az evangéliumi szakasztban Jézus is megerősíti, hogy senki sem jöhet Hozzá, hacsak az Atya nem vonzza. Ezek a szavak megmutatják, hogy Jézushoz menni, rátalálni és megismerni Őt ajándék, amelynek főszereplője az etiópiai királynő udvari tisztje, akiről az Apostolok Cselekedetei szólnak. Krisztus Fülöpöt küldi hozzá, hogy a feltámadás tükrében világítsa meg az Ószövetséget. Ez a tiszt, nem egy hétköznapi ember, hanem egy valós gazdasági miniszter, akiről gondolhatjuk, hogy a pénz vonzásában élt és karrierista volt. Mégis, amikor ez a személy Fülöpöt hallgatja, aki Jézusról beszél, érzi, hogy Jóhírt hall és örömmel telik el olyannyira, hogy megkeresztelkedik az első helyen, ahol vizet találnak.

„Aki hisz, annak örök élete van". A hit ajándék és az Atyától kapjuk. Folytatnunk kell ezt az utat, mert bűnösök vagyunk, de az Úr mindig megbocsát, ha kérjük Tőle. Haladjunk előre, ne csüggedjünk, és akkor ugyanaz történik velünk is, mint az etióp gazdasági miniszterrel az Apostolok Cselekedeteiben: „örvendezve folytatta útját". Ez a hit, a Jézussal való találkozás öröme, amelyet csak Ő adhat és amely békével tölt el bennünket. Ez nem a világból származik, hanem Jézustól. És ez a mi hitünk. Kérjük az Urat, hogy segítsen ebben a hitben növekedni, tegyen erőssé, örömmel telivé. Ez a hit mindig a Jézussal való találkozásból indul ki és folytatódik az életben a Jézussal való kis mindennapi találkozások során.

Nemet kell mondani a baby-sitter egyházra, a hívők fedezzék újra fel keresztségük felelősségét

A keresztség szentsége arra ösztönzi a keresztényeket, hogy bátran hirdessék Krisztust, akkor is, ha bizonytalanság és üldöztetés veszi körül őket.

A pápa az Apostolok Cselekedeteiből indult ki homíliájában. A jeruzsálemi első keresztény közösség békében és szeretetben él, de Szent István vértanúsága után azonnal kitör az erőszakos üldöztetés. Ez jellemző az egyház életstílusára: a szeretet, a béke és az üldöztetés között él. Ez történik mindig a történelemben, mert ez Jézus stílusa. Az üldöztetés miatt sok hívő Júdeába és Szamáriába menekül, és ott hirdetik az Evangéliumot, akkor is, ha egyedül vannak papok nélkül, mert az apostolok Jeruzsálemben maradtak.

Elhagyták otthonaikat, kevés dolgot vittek magukkal. Bizonytalanság vette körül őket, mégis egyik helyről a másikra mentek és hirdették az Igét. Saját gazdagságukat vitték magukkal: hitüket. Gazdagságukat az Úrtól kapták. Egyszerű hívek, akik még egy éve sincs, hogy felvették a keresztséget, mégis megvolt a bátorságuk, hogy hirdessék az Evangéliumot. És hittek nekik, csodákat is tettek – mutatott rá Ferenc pápa. Az első keresztények „csak” a keresztség erejével rendelkeztek, ami viszont apostoli bátorságot, a Szentlélek erejét adta nekik.

Majd a Szentatya feltette a kérdést: mi, megkereszteltek, hisszük, hogy rendelkezünk ezzel az erővel? Hogy a keresztség elegendő az evangelizáláshoz? Vagy csak „reméljük”, hogy a pap és a püspök prédikál? És mi? A keresztség kegyelme kissé bezárt bennünket saját gondolatainkba, saját világunkba? Van, hogy azt gondoljuk: keresztények vagyunk, mert megkaptuk a keresztség, a bérmálás, az elsőáldozás szentségét, tehát minden rendben. Nyugodtan alszunk, mert keresztényeknek érezzük magunkat. De hol van a Szentlélek ereje, ami előrevisz?

Arra van szükség, hogy hűségesek legyünk a Szentlélekhez életünkkel, tanúságtételünkkel, szavainkkal Jézus hirdetése érdekében. Amikor így teszünk, az egyház Anyaegyházzá válik, gyermekeket hoz a világra. Amikor nem így teszünk, az egyház nem anyává, hanem gyermekőrzővé, baby-sitterré válik, aki gondoskodik a gyermekről, hogy elaludjon. Egy eltompult egyház lesz belőle. Tehát gondolkodjunk el a keresztségünkről és az ehhez kapcsolódó felelősségünkről.

A Szentatya ezután emlékeztetett a XVII. századi japán üldöztetésről, amikor a katolikus misszionáriusokat elűzték, és a keresztény közösségek 200 évig papok nélkül maradtak. Visszatérésükkor a misszionáriusok minden közösséget rendben találtak: mindannyian meg volt keresztelve, hitoktatást végeztek és egyházi esküvővel házasodtak össze. Mindez a megkeresztelteknek köszönhetően.

Nagy felelősséggel rendelkezünk tehát. Hirdetni kell Krisztust, továbbadni az egyházat és anyai termékenységét.

Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy karriert csinálunk egy irodában, hogy keresztény ügyvédek vagy orvosok leszünk, hanem egy ajándék, amely a Szentlélek erejével segít bennünket Jézus Krisztus hirdetésében. Az első keresztények üldözése során Mária sokat imádkozott és buzdította a megkeresztelteket, hogy bátran haladjanak előre. Kérjük az Úrtól, hogy bátor és magabiztos keresztényekké tudjunk válni, hogy a bennünk levő Szentlélek, amelyet keresztségünkkor kaptunk, mindig Jézus Krisztus hirdetésére ösztönözzön bennünket életünk, tanúságtételünk és szavaink által.

Ne álljunk ellen a Szentléleknek

„Ti keménynyakúak, mindig ellenálltok a Szentléleknek!" Közöttünk is mindig jelen van ez a fajta ellenállás – mondta a pápa. A Szentlélek mintha utunkban állna. A Szentlélek mozgat minket, arra készteti az egyházat, hogy előre haladjon. Mi pedig úgy viselkedünk, mint Péter Urunk színeváltozásakor: szeretnénk az Úrral mindnyájan együtt maradni. Azt szeretnénk, hogy a Szentlélek álomba ringasson bennünket. Meg akarjuk szelídíteni a Szentlelket. Ez pedig nem lehetséges. Mert Ő Isten és Ő az a szél, amelyik innen-oda fúj, de nem tudod, hogy honnan. Isten ereje az, ami vigasztalást nyújt és erőt ad ahhoz, hogy tovább haladjunk utunkon.

Ferenc pápa ezután felidézte a II. Vatikáni Zsinat történetét, amely a Szentlélek szép műve volt. 50 évvel később azonban elmondhatjuk-e, hogy mindent megtettünk, amit a Szentlélek mondott a zsinaton? Folyamatosan tovább növekedett-e az egyház a zsinat szellemében? Nem. Ünnepeljük ezt az évfordulót, állítsunk neki emlékművet, de ne zavarja köreinket. Nem akarunk változtatást. Sőt, vannak, akik vissza akarnak fordulni. Ez makacsságot, önfejűséget jelent, azt, hogy meg akarjuk szelídíteni a Szentlelket.

„Ne álljunk ellen a Szentléleknek: ez az a kegyelem, amelyet ma kérjünk mindnyájan: legyünk engedelmesek a Szentléleknek, annak a Léleknek, aki eljön hozzánk és vezet minket az életszentség útján, az egyház olyan szép életszentségének útján. Kérjük a Szentléleknek való engedelmesség kegyelmét" – mondta Ferenc pápa.

A következetlenség aláássa az egyház hitelességét

Az Úr elküld bennünket, hogy örömmel hirdessük feltámadását – erre szólított fel szentbeszédében a pápa.

Szent Pál hirdette az Urat szavaival, tanúságot tett róla vértanúságával és teljes szívével imádta Őt. Ferenc pápa, Szent Pál, Péter és a többi apostol alakjából kiindulva homíliájában három szó köré csoportosította gondolatait: „hirdetni, tanúskodni és imádni". Utalással az első olvasmányra a Szentatya emlékeztetett rá, hogy az apostolok bátran hirdetik a kapott üzenetet. Nem tartóztatja fel őket a parancs, hogy hallgassanak, nem tántorodnak meg akkor sem, amikor botozás, korbácsolás, bebörtönzés vár rájuk. És mi? – tette fel a kérdést a pápa.

„Tudunk beszélni Krisztusról, arról, hogy mit jelent számunkra, a családban, azokkal a személyekkel, akik mindennapi életünk részét alkotják?" A hit az isteni szó meghallgatásából születik és az igehirdetésben erősödik meg. A Krisztussal való találkozás új irányt ad, tehát az apostolok életükkel is tanúságot tesznek. Az evangéliumi szakaszban Krisztus emlékezteti Pétert, hogy amikor megöregszik, más oda viszi, ahová nem akarja.

„Ez a szó elsősorban nekünk, lelkipásztoroknak szól" nem legeltethetjük Isten nyáját, ha nem fogadjuk el, hogy Isten akarata oda is elvezet bennünket, ahová mi nem mennénk önmagunktól, ha nem állunk készen arra, hogy tanúságot tegyünk Krisztusról önátadásunkkal, fenntartás, számítás nélkül, olykor életünk árán is. Ez mindenkire vonatkozik: az evangéliumot hirdetni kell és tanúságot kell tenni róla.

Mint ahogy egy nagy freskón oly sok színt és árnyalatot látunk, így a hitről tett tanúságnak is számtalan formája van. „Isten nagy tervében minden részlet fontos, a mi kicsiny és alázatos tanúságtételünk is. Annak a személynek a tanúságtétele is, aki hitét rejtve, a maga egyszerűségében éli meg a mindennapi családi kapcsolatokban, a munkahelyen, barátaival.

A mindennapoknak is vannak szentjei, rejtett szentek, az életszentség egyfajta középosztálya, mint ahogy ezt egy francia író, Joseph Malègue (Pierres noires: Les Classes moyennes du Salut) mondta, amelyhez mindnyájan tartozhatunk. A világ különböző részein azonban vannak, akik szenvednek, mint Péter és az apostolok az evangélium miatt. Van, aki életét adja azért, hogy hűséges maradhasson Krisztushoz, vére árán tett tanúsággal. Mindnyájan véssük jól emlékezetünkbe: nem lehet Jézus evangéliumát hirdetni az életünkkel tett konkrét tanúság nélkül. Aki hallgat és lát minket, cselekedeteinkben lássa azt, amit szánkkal hirdetünk.

Ferenc pápa ezután idézte névadóját, Assisi szentjét, aki ezt tanácsolta testvéreinek: „Hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, még a szavakkal is".

Hirdessük az evangéliumot életünkkel, tanúságtételünkkel. A hívek és a lelkipásztorok következetlensége a között, amit mondanak, és amit csinálnak, a szó és az életmód közötti különbség aláássa az egyház hitelességét.

„Ma este szeretném, ha mindannyiunk szívében visszhangzana a következő kérdés: melyik bálványt rejtettem el életemben, ami megakadályozza, hogy imádjam az Urat? Őszintén válaszoljunk erre a kérdésre. Imádjuk az Urat és vessük le magunkról bálványainkat, még a legelrejtettebbeket is. Válasszuk az Urat, mint életünk központját, fő útvonalát".

A triumfalizmus kísértés a keresztények számára

Krisztus követését kitartással és triumfalizmus, azaz a győzelemmel való hivalkodás nélkül tegyük.

Amikor Isten megérinti valakinek a szívét, olyan kegyelemmel ajándékozza meg, amely egy egész életre szól, nem egy pillanatig tartó mágiát alkalmaz. Homíliájában a pápa visszatért a Jézus halála után kialakult nyugtalan légkörhöz, amikor az apostolok viselkedése és prédikációi a farizeusok és írástudók figyelmének középpontjába kerültek. A Szentatya az Apostolok Cselekedeteiből idézte Gamáliel farizeust, aki óva inti a főtanácsot attól, hogy Krisztus tanítványainak az életére törjön, mert emlékezteti őket, hogy korábban a hamis próféták követőikkel együtt gyorsan eltűntek. Azt javasolja, hogy várjanak és nézzék meg, hogy mi történik Jézus követőivel. Ez egy bölcs tanács a mi életünk számára is, mert az idő Isten hírnöke. Isten az idő során és nem egy pillanat alatt üdvözít bennünket. Alkalmanként csodát tesz, de a mindennapi életben idő kell ehhez. A történelem és személyes történetünk során megy ez végbe.

Majd Ferenc pápa szellemesen megjegyezte: az Úr nem úgy viselkedik, mint egy tündér a varázspálcával. Éppen ellenkezőleg, kegyelmet ajándékoz, és azt mondja, amit mindazoknak mondott, akiket meggyógyított: „Kelj fel és járj”. Hozzánk is így szól: „Járj utadon, tégy tanúságot mindarról, amit az Úr cselekedett velünk”.

Felmerül azonban egy nagy kísértés a keresztény életben, ami nem más, mint a triumfalizmus, a győzelemmel való hivalkodás. Ez az apostolokkal is megtörtént. Péterrel, amikor ünnepélyesen arról biztosítja Jézust, hogy nem tagadja meg Őt. Vagy a néppel is előfordult, miután sor került a csodás kenyérszaporításra. A győzelemmel való hivalkodás nem az Úrtól való. Az Úr alázatosan érkezett a Földre. 30 éves koráig élte mindennapi életét, átlagos gyermekként nőtt fel, kiállta a munka és a kereszt próbatételét. Majd a végén feltámadt. Az Úr tehát azt tanítja nekünk, hogy az életben nem minden varázslatos, és a triumfalizmus nem keresztény viselkedésmód.

A keresztény ember élete átlagos hétköznapi módon zajlik, amit mindennap azonban Krisztussal él meg. Ezt a kegyelmet kell kérnünk, amely a kitartás. Kitartással kell járni az Úr útját minden nap, az utolsó pillanatig. Az Úr mentsen meg bennünket a győzelemmel való hivalkodás fantáziáitól. A triumfalizmus ugyanis nem az Úrtól való és nem keresztény viselkedés. Ezzel szemben az Úr útja a mindennapok útján való haladás Isten jelenlétében –zárta homíliáját Ferenc pápa.

Jézus követése szabaddá és boldoggá tesz

Isten szavának meghallgatása szabaddá tesz bennünket és azt a boldogságot nyújtja, amelyet a „világi kínálat" nem tud biztosítani.

Engedelmeskedni Istennek azt jelenti, hogy meghallgatjuk Isten Szavát, hogy megnyitjuk szívünket és azon az úton haladunk, amelyet Isten jelöl ki számunkra. Ez az Istennek való engedelmesség szabaddá tesz bennünket.

Engedelmeskedni Istennek azt jelenti, amit Péter tett, aki a farizeusoknak és az írástudóknak így válaszolt: „Inkább azt teszem, amit Jézus mond, nem pedig azt, amit ti akartok." Gyengeségeink olykor olyan útra vezetnek bennünket, amelyek nem Jézustól, nem Istentől származnak.

Mintha „kettős életet" élnénk: az egyiket az táplálja, amit Jézus mond, a másikat pedig az, amit a világ hirdet. Mi történik, amikor Jézust hallgatjuk? Olykor azok, akik a világ dolgaihoz kötődő ajánlatot teszik, feldühödnek és az út, üldöztetéshez vezet. Sokan hallgatják azt, amit Jézus kér tőlük, és ezért üldöztetésben van részük. Sokan tesznek tanúságot életükkel arról, hogy engedelmeskedni akarnak Istennek, hogy azon az úton járnak, amelyet Jézus mutat nekik.

Erre buzdít ma bennünket a liturgia: „Haladjatok Jézus útján". Ne hallgassunk a világ kínálataira, a bűn és a megalkuvás hangjára, amely eltávolít bennünket az Úrtól. Ez nem vezet boldogsághoz. A Szentlélekben találhatjuk meg a segítséget, hogy végighaladjunk a Jézus által megjelölt úton és engedelmeskedjünk Istennek. Atyánk mértéktelenül nekünk ajándékozza a Szentlelket, hogy meghallgassuk Jézust, és az ő útját járjuk. Ehhez azonban bátorságra is szükségünk van.

Kérjük a bátorság kegyelmét, azt, hogy megvalljuk: „Uram, bűnös vagyok, néha engedek a világ dolgainak, de Neked akarok engedelmeskedni, a Te utadat akarom járni". Kérjük a kegyelmet, hogy mindig Jézus útján járjunk. Amikor pedig letérünk erről az útról, akkor kérjünk bocsánatot. „Az Úr mindig megbocsát, mert Ő olyan végtelenül jó"

Tegyünk tanúságot a feltámadt Krisztus öröméről!

Az előző katekézisben Jézus feltámadásának eseményéről elmélkedtünk, amelyben a nőknek sajátos szerepük volt – kezdte katekézisét Ferenc pápa, majd feltette a kérdést: mit jelent életünk számára a feltámadás, és miért lenne nélküle hiábavaló hitünk? Hitünk Krisztus halálán és feltámadásán alapul, mint ahogy egy ház az alapjain nyugszik: ha az alapok megrendülnek, akkor az egész ház összedől. A kereszten Jézus önmagát áldozta fel, magára vette bűneinket, majd alászállt a halál szakadékába. A feltámadásban mindezeket legyőzi, eltávolítja és megnyitja az utat egy új élet felé.

Szent Péter első levelének elején ezt így foglalja össze: „Áldott legyen az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával, Jézus Krisztus halottaiból való föltámadása által, élő reménységre szült újjá minket: arra a romolhatatlan, szeplőtelen, hervadhatatlan örökségre, amely számotokra van fönntartva a mennyben" (1Pét 1,3-4).

Az apostol azt tanítja, hogy Jézus feltámadásával valami teljesen új következik be: Jézus megszabadított minket a bűn rabszolgaságából és ezáltal Isten gyermekeivé váltunk, vagyis új életre születtünk. Mikor valósul ez meg számunkra? A keresztség szentségében. Az ősegyházban a keresztséget a teljes alámerülés útján szolgáltatták ki. A megkeresztelendő ruháit levetve lement a keresztelőmedencébe, a püspök vagy a pap háromszor vizet öntött fejére, megkeresztelve őt az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezt követően a megkeresztelt feljött a medencéből és új, fehér ruhát öltött: új életre született, miután alámerült Krisztus halálába és feltámadásába. Isten gyermekévé vált.

Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében így tanít: „a fogadott fúiság lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: „Abba, Atya!" (Róm 8,15). A Szentlélek valósítja meg bennünk az istengyermekség új állapotát. Ez a legnagyobb ajándék, amelyet Jézus húsvéti misztériuma révén kapunk. Isten gyermekként kezel minket, megért bennünket, megbocsájt nekünk, átölel és szeret minket akkor is, amikor tévedünk. Izajás próféta már az Ószövetségben megállapította, hogy ha egy anya el is feledkezne gyermekéről, Isten soha nem feledkezik meg rólunk, egyetlen pillanatban sem (vö. 49,15).

Azonban ez a gyermeki kapcsolat Istennel nem olyan, mint egy kincs, amit életünk egyik sarkában őrizgetünk, hanem növelni kell. Minden nap táplálnunk kell Isten Szavának meghallgatásával, imával, a szentségekhez való járulással, különös tekintettel a bűnbánat és az Eucharisztia szentségére, valamint a karitatív cselekedetekre. Élhetünk Isten gyermekeiként! Ez a mi méltóságunk. Viselkedjünk úgy, mint Isten gyermekei. Hagyjuk minden nap, hogy Krisztus átalakítson bennünket és Hozzá hasonlóvá tegyen minket; törekedjünk arra, hogy keresztényként éljünk, próbáljuk meg követni őt, korlátaink és gyengeségeink ellenére. Mindig fennáll annak a kísértése, hogy Istent félre tegyük, és saját magunkat helyezzük életünk középpontjába. Ezért szükségünk van a hit bátorságára, arra, hogy ne engedjünk az olyan gondolkodásnak, amely azt hangoztatja: „Istenre nincs szükség, nem fontos számodra".

Éppen ellenkezőleg: csak akkor újul meg életünk, akkor telik meg örömmel, ha Isten gyermekeiként viselkedünk, nem bátortalanodunk el bukásaink láttán, hanem érezzük, hogy Isten szeret bennünket. Isten a mi erősségünk! Isten a mi reménységünk!

Kedves Testvérek! Elsőként legyünk szilárdan meggyőződve erről a reményről és legyünk annak látható, világos és ragyogó jele mindenki számára. A Feltámadt Úr az a remény, amely soha nem fogyatkozik meg és soha nem csal meg (vö. Róm 5,5).

Hányszor fordul elő életünkben, hogy a remények tovatűnnek, szívünk elvárásai nem valósulnak meg! Nekünk, keresztényeknek azonban erőteljes, biztos és szilárd a reménységünk ezen a földön, ahová Isten meghívott bennünket. Reményünk nyitott az örökkévalóság felé, mert Istenen nyugszik, aki mindig hűséges. A keresztség révén feltámadtunk Krisztussal, megkaptuk a hit ajándékát, örökségünk soha nem enyészik el – mindez arra késztet, hogy még jobban keressük Isten dolgait, többet gondoljunk Rá, többet imádkozzunk hozzá.

Kereszténynek lenni nem korlátozódik arra, hogy parancsolatokat követünk, hanem azt jelenti, hogy Krisztusban élünk, hozzá hasonlóan gondolkozunk, úgy cselekszünk, mint Ő, úgy szeretünk, mint Ő; hagyjuk, hogy birtokába vegye életünket és azt megváltoztassa, átalakítsa, megszabadítsa a gonosz és a bűn sötétségétől.

A pápa végül Péter apostol első leveléből vett szavakkal fejezte be katekézisét: ha „reménységetekről kérdőre vonnak titeket" (vö. 1Pét 3,15), mutassátok fel a feltámadt Krisztust. Mutassunk rá Szava hirdetésével, de főleg feltámadottakhoz illő életünkkel. Mutassuk meg az istengyermekség örömét, a szabadságot, amelyet a Krisztusban való élet ad nekünk.

Ez az igazi szabadság, a rossz, a bűn, a halál rabszolgaságától való szabadság! Tekintsünk a mennyei hazára: új fény és erő tölti el majd mindennapi elkötelezettségünket és fáradozásainkat. Értékes szolgálatot kell tennünk világunknak, amely gyakran nem képes arra, hogy felfelé, Isten felé emelje tekintetét.

Isten szeretete üdvözít bennünket, nem a pénz, a hatalom vagy a hiúság

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen".

Az Úr szeretetével üdvözít bennünket, nem egy levél, dekrétum által. Szeretete olyan nagy, hogy arra ösztönzi, Fiát küldje el hozzánk, aki közülünk eggyé vált, együtt haladt velünk és ez üdvözít bennünket. De mit is jelent az üdvösség? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Azt jelenti, hogy visszakapjuk az Úrtól elvesztett méltóságunkat, Isten fiainak méltóságát, vagyis visszakapjuk a reményt.

Ez a méltóság növekszik az Istennel való végső találkozásig. Ez az üdvösség útja, amelyet csak a szeretet visz végbe. A remény embereivé válunk. A probléma akkor keletkezik, amikor mi magunk akarjuk üdvözíteni magunkat. Azt hisszük, hogy sikerül pl. a pénzre alapozva. Azt gondoljuk, hogy ha van pénzünk, akkor minden rendben. Van méltóságunk: a gazdag ember méltósága. Ez azonban nem elég – figyelmeztetett a pápa. Utalt az evangéliumi történetre, amelyben egy embernek tele volt a magtára és azt tervezte, hogy egy másikat is megtölt, aztán majd nyugodtan alszik. Az Úr azonban azt mondta neki, hogy még aznap este meghal. Ez az üdvösség tehát nem megfelelő, csak ideiglenes és felszínes.

Más alkalmakkor azt gondoljuk, hogy a hiúság, a büszkeség üdvözít bennünket. Azt hisszük, hogy hatalommal rendelkezünk. Ez sem vezet sehová. Csak szegénységünket, bűneinket leplezzük ezekkel a tulajdonságokkal. Az igazi üdvösség abban a méltóságban áll, amelyet Isten ad vissza nekünk, és abban a reményben, amelyet Krisztus adott nekünk Húsvétkor.

„Ma valljuk meg hitünket" – hangzott a Szentatya felhívása. „Uram, hiszek. Hiszek szeretetedben, ami üdvözített engem és, ami megadta nekem a méltóságot, amellyel nem rendelkeztem. Hiszek szeretetedben, ami reményt ad nekem. Csak Isten szeretete adhat valódi méltóságot és reményt" – mutatott rá Ferenc pápa. „Ez életünk igazsága." Így imádkozzunk tehát: „Uram, hiszek a szeretetedben. Megnyitjuk szívünket, hogy ez a szeretet átjárjon, és mások szeretetére ösztönözzön."

Ne ítélkezzünk mások felett és ne szóljunk meg másokat

A Szentlélek hozza el a békét a keresztény közösségekbe és tanítsa meg tagjait a szelídségre, és arra, hogy elutasítsák mások megszólását.

Egy szív és egy lélek voltak a Szentléleknek köszönhetően, akinek a közreműködésével „új életre" születtek. Az egyház kezdetén létrejött első keresztény közösség örök modell a mai keresztény közösség számára – emelte ki a Szentatya. A Jézus és Nikodémus közötti evangéliumi párbeszédből indult ki, amely nem magyarázza meg azonnal, hogy az ember hogyan születhet újjá. A Szentlélek által új életet kapunk a keresztség szentségében. Ez az élet nem fejlődik automatikusan. Mindent meg kell tennünk, hogy valóban új életté váljon, ami fáradságos út és elsősorban a Szentlélektől illetve attól a képességünktől függ, hogy meg tudunk-e nyílni fuvallatának.

Ez történt az első keresztényekkel. Új életet nyertek, amely abban nyilvánult meg, hogy egy szívvel és egy lélekkel éltek. A kölcsönös szeretetből fakadó érzések egysége, harmóniája jellemezte őket, amelyet ma újra fel kell fedezni. A pápa példaként említette erre a szelídséget a közösségben, amelyet kissé elfelejtett erénynek nevezett. A szelídségnek számos ellensége van – mutatott rá Ferenc pápa. Az első a pletykálás. Amikor valaki másokról pletykál és másokat lehord, amely mindenkivel megtörténik, akkor ez a gonosz kísértése, aki nem akarja, hogy a Szentlélek eljöjjön hozzánk és megadja a békét, a keresztény közösség szelídségét.

Mindenhol vannak küzdelmek: a plébániákon, a családban, a városnegyedben, a barátok között. Ez azonban nem az új élet – figyelmeztetett a pápa. Amikor ugyanis eljön a Szentlélek, új életet nyerünk és szelíddé, jótékonnyá tesz bennünket.

Mint a hit és az élet mestere Ferenc pápa emlékeztetett arra, hogy mi a keresztény ember helyes viselkedésmódja. Először is, ne ítélkezzen senki felett, mert az egyedüli bíró az Úr. Másodszor, hallgasson. Ha mondanivalója van, akkor mondja az érdekelt személyeknek, akik rendezhetik a helyzetet, de ne az egész városnegyednek híresztelje. Ha a Szentlélek kegyelmével sikerül elkerülni a pletykálást, nagy lépést teszünk előre, ami jót tesz mindenkinek.

Bízzatok Isten végtelen türelmében

Isten irgalma, türelme és gyengédsége legyen a hívő ember bizalma, reménye, amelyek által ismét bátorságot nyer ahhoz, hogy visszatérjen Teremtőjéhez az életében elkövetett hibák és bűnök ellenére is.

Isten irántunk érzett szeretete oly nagy és oly mély, hogy sosem múlik el, hanem mindig támogat minket, segít az újrakezdésben és vezet életünk útján. Isten irgalma az evangéliumokban is több alkalommal megmutatkozik, ilyen pl. Jézus türelme Tamás hitetlenségének láttán. Tamás elismeri parányi hitét, lelki szegénységét és hagyja, hogy Isten irgalma átjárja szívét. Látván Jézus sebeit, ismét visszanyeri bizalmát, hitét, új emberré lesz, aki már nem hitetlen többé, hanem hívő – magyarázta a híveknek a Szentatya.

Jézus türelemmel tekint Péterre is azok után, hogy háromszor megtagadta Őt. Így szól hozzá: Péter, ne félj gyengeségedtől, hanem bízz bennem. Péter megérti Jézus szavait, szeretetteljes tekintetét és sírva fakad. Kedves Testvérek! Sose veszítsük el az Isten irgalmába vetett bizalmunkat.

Jézus az emmauszi tanítványokat sem hagyja magukra, Isten Ádámot sem hagyja el amikor száműzetésbe kerül. Nem türelmetlen, hanem türelmes, mert szeret minket, és aki szeret, az reményt ad, megértő, nem hagy el, meg tud bocsátani. Keresztényekként emlékezzünk arra, hogy Isten mindig vár ránk, akkor is, amikor mi eltávolodunk Tőle! Isten azonban közel van hozzánk és, ha visszatérünk Hozzá, tárt karokkal ölel át minket. Fontos azonban, hogy tudjuk: Isten türelme bennünk kell, hogy bátorságot nyerjen bármely bűnünk vagy hibánk ellenére is. Sokan azt gondolják, hogy bűnük, Istentől való eltávolodásuk, hitetlenségük oly nagy, hogy nincs bátorságuk visszatérni Istenhez. Isten azonban mindig vár, csakis bátorságot kér az embertől, hogy visszatérjen Hozzá.

A Szentatya személyes tapasztalatát osztotta meg a hívekkel, miszerint lelkipásztori szolgálata során sokszor szembesült a kijelentéssel: Atyám, nagyon sok bűnöm van. Isten azonban szeretetteljesen várja minden teremtményét. Ferenc pápa szentbeszédében végül a következő szavakkal buzdította a jelenlévőket:

„Bízzunk Isten türelmében, aki mindig elegendő időt biztosít számunkra. Legyen bátorságunk ahhoz, hogy visszatérjünk az Atyához és hagyjuk, hogy szeretetével vegyen minket körül, hogy irgalmával találkozni tudjunk a Szentségekben. Érezni fogjuk gyengédségét, ölelését és ezáltal mi is képessé válunk az irgalmasságra, a türelmességre, a megbocsátásra, a szeretetre"

Ne féljetek attól, hogy keresztényként éljetek, vigyétek el Krisztust a közterekre!

A béke a megbocsátás gyümölcse. Boldogok azok, akik hisznek Isten szeretetében, amelyről a bátor keresztények tanúságot tesznek.

A Szentatya mindenkit arra szólított fel, hogy hirdessék Krisztust a köztereken!

„Béke veletek" – ismételte Jézus szavait a pápa, hozzátéve, hogy a béke szó a keresztények számára pontosan meghatározott jelentést hordoz magában. Nem mindössze egy köszöntés, nem pusztán egy kívánság, hanem ajándék, Krisztus értékes ajándéka, amelyet tanítványainak kínál fel, miután meghalt és alászállt a poklokra. Ez a béke annak a gyümölcse, hogy Isten szeretete legyőzte a rosszat, a megbocsátás gyümölcse. Az igazi béke abból származik, hogy megtapasztaltuk Isten irgalmasságát.

Tamás apostol megvallja hitét a Cenákulumban, amikor látja a megjelenő Jézust. Ez az a nap, amelyen „boldognak" nevezik azokat, akik kétezer éve hisznek, anélkül, hogy látták volna az Urat.

Ez a hit boldogsága. „Boldogok, akik nem láttak és mégis hittek". Mindig és mindenütt boldogok azok, akik Isten Szava révén, amelyet az egyház hirdet, és amelyről tanúságot tesznek a keresztények, hisznek abban, hogy Jézus Krisztus a megtestesült Isten szeretete, a megtestesült Irgalmasság. Ez mindnyájunk számára érvényes! – mondta a Szentatya.

Az egyház küldetése a világon, hogy hirdesse Krisztus szeretet-országát, a bűnök bocsánatát a Szentlélek segítségével, aki elűzi a félelmet az apostolok szívéből. Mi is bátrabban tegyünk tanúságot a Feltámadt Krisztusba vetett hitünkről! Ne féljünk attól, hogy keresztények vagyunk, és keresztény módon éljünk! Bátran hirdessük a Feltámadt Krisztust, mert Ő a mi békénk. Ő teremtette meg a békét szeretetével és megbocsátásával, vérével és irgalmasságával.

A pápa ismételten erőteljes felhívással fordult a hívekhez, hogy vigyék el Krisztust az emberek közé.

„Mindenkit arra szólítok fel, hogy vigye el az evangéliumi Jó Hírt az élet minden területére, kedvesen és tisztelettel. Menjetek a terekre és hirdessétek Jézus Krisztust, a mi Üdvözítőnket!"

Az Úr mindig vár ránk, szeret minket, megbocsátott vérével és minden alkalommal megbocsát, ha hozzá megyünk és bocsánatot kérünk. Bízzunk irgalmasságában.

A keresztény szeretet vagy alázatos, vagy nem Istentől származik

Egy kereszténynek, ha előre akar haladni a hitben, le kell alacsonyodnia és az alázat útjára kell lépnie, hogy még jobban felmutassa Isten szeretetét. Ez az aranyszabály – mondta Ferenc pápa.

Egy út, amely felfelé halad, ugyanannyira lefelé is vezet. Ez a keresztény alázat útja, amely Isten felé vezet olyan mértékben, amilyen mértékben a hívő le tud hajolni, hogy helyet adjon Isten szeretetének.

Mária és József az alázat útján haladnak végig, amikor Betlehembe mennek, hogy tiszteletben tartsák a népszámlálás császári parancsát. Mária alázatos, mert bár nem érti, hogy miről van szó, átengedi lelkét Isten akaratának. József is alázatos, aki lealacsonyítja önmagát, hogy magára vállalja várandós felesége nagy felelősségét. Ehhez hasonlóan Isten szeretete, hogy eljusson hozzánk, az alázatosság útjára lép.

Ezt az utat választotta, hogy kifejezze az emberek iránti szeretetét az ún. „erőteljes bálványokkal" szemben, akik azt hangoztatják, hogy „itt én parancsolok". A mi Istenünk nem hamis, nem emberek által, fából készített Isten. A mi Istenünk az alázatosság útját választotta. Ezt követte Jézus is egészen a keresztig. Egy keresztény számára ez az aranyszabály: előrehaladni és lealacsonyodni. Nem választhatunk egy másik utat. Ha én nem alacsonyítom le magam, ha te nem alacsonyítod le magad, nem vagy keresztény – mondta homíliájában Ferenc pápa.

Alázatosnak lenni azonban nem azt jelenti, hogy lefelé szegezzük tekintetünket. Nem ilyen volt Jézus, Mária vagy József alázata. Az alázat útjára lépni annyit jelent, hogy Isten egész szeretete ezen az úton van. Ez az egyetlen út, amelyet Isten választott, nem választott más utat. A Feltámadás győzelme is ezen az úton halad. A keresztény győzelme a lealacsonyodás útján át valósul meg. Imádkozzunk az alázatosság kegyelméért, azért az alázatosságért, amely a szeretet biztos útja. Ha nincs bennünk alázat, a szeretet nem tud kibontakozni – fejtette ki szentbeszédében Ferenc pápa.

A hit nem lehet alku tárgya, az egyház ma is a vértanúk egyháza

„Tegyünk bátor tanúságot hitünk teljességéről": erre szólította fel a híveket Ferenc pápa.

Az első olvasmányban (ApCsel 4,13-21) Péter és János bátran megvallják hitüket a zsidó vezetők előtt, azok fenyegetései ellenére. Az evangéliumi szakaszban pedig a feltámadt Jézus szemrehányást tesz apostolainak hitetlenségük miatt (Mk 16,9-15).

A pápa feltette a kérdést: „Milyen a mi hitünk? Erős, vagy olykor csak langyos?" Amikor nehézségekkel találkozunk, bátrak vagyunk-e, mint Péter?" Péter nem hallgatta el hitét, nem kötött kompromisszumot, mert a hit nem lehet alku tárgya. Isten népének történetében mindig jelen volt ez a kísértés: adjunk fel valamit hitünkből, csináljunk úgy, mint a többiek, ne legyünk olyan merevek. Amikor azonban lefaragnak valamit a hitből, amikor alkudoznak róla, olyan, mintha eladnák a legjobb vevőnek, akkor elindulunk a hittagadás, az Úr iránti hűtlenség útján.

Péter és János tanúságtétele erőt ad nekünk – folytatta homíliájában a pápa. Az egyház történetében napjainkig sok vértanú található, nem szükséges, hogy ezért felkeressük a katakombákat, vagy a Colosseumot. Ma is számos országban élnek vértanúk. A keresztényeket üldözik hitük miatt. Egyes országokban megbüntetik őket, ha keresztet viselnek. A XXI. században egyházunk a vártanúk egyháza, azoké, akik Péterhez és Jánoshoz hasonlóan mondják: „Lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk".

Ezek a szavak nekünk is erőt adnak akkor, amikor kissé meggyengül hitünk. Erőt ad, hogy tanúságot tegyünk a hitről, ami az Úr ajándéka minden népnek. Ehhez azonban kegyelemre van szükségünk. Minden nap így imádkozzunk: „Uram, őrizd meg hitemet, add, hogy hitem erős és bátor legyen, segíts, amikor Péterhez és Jánoshoz hasonlóan nyilvánosan meg kell vallanom hitemet. Adj bátorságot!" – Ez szép ima lenne minden nap: az Úr segítsen minket, hogy megőrizzük és növeljük hitünket, a hit embereivé váljunk – mondta Ferenc pápa.

„Csak Jézus nevében van üdvösség"

A pénteki olvasmányokat kommentálva Ferenc pápa Szent Péterrel együtt emlékeztetett, hogy csak Jézus nevében üdvözülünk: „nincs üdvösség senki másban". Péter, aki korábban megtagadta Jézust, most a börtönben bátran tanúságot tesz Róla a zsidók vezetőinek és elmagyarázza, hogy Jézus nevének hívására gyógyult meg a beteg ember. Ez a név üdvözít bennünket. Péter nem önmagától ejti ki ezt a szót, hanem a Szentlélektől eltelve. Mi nem tudjuk megvallani Jézust, nem tudunk Jézusról beszélni a Szentlélek nélkül – hangsúlyozta Ferenc pápa. A Szentlélek ösztönöz bennünket arra, hogy megvalljuk Jézust, hogy szóljunk Róla vagy bízzunk Benne. Jézus mindig jelen van életutunk során.

Ezt követően Ferenc pápa elmesélt egy anekdotát. A Buenos Aires-i kúrián dolgozik 30 éve egy nagyon alázatos ember, nyolc gyermek édesapja. Mielőtt elkezdene valamit csinálni, mindig azt mondja: „Jézus". Egyszer Bergoglio bíboros megkérdezte tőle, hogy miért teszi ezt? Az ember így válaszolt: „Amikor Jézus nevét kimondom, erősebbnek érzem magam, azt érzem, hogy tudok dolgozni és tudom, hogy mellettem áll és védelmez".

„Ez az ember nem tanult teológiát, csak a keresztség és a Szentlélek erejének kegyelmében részesült. Ez a tanúságtétel nagyon jót tett nekem" – mondta a pápa. Emlékeztet ugyanis arra, hogy a világban, amely annyi üdvözítőt kínál fel, csak Jézus neve üdvözít bennünket. Sokan problémáik megoldása érdekében mágusokhoz vagy kártyavetőkhöz fordulnak, pedig egyedül Jézus üdvözít minket és erről tanúságot kell tennünk.

A csodálkozás, az ámulat nagy kegyelem

Húsvét nyolcadának csütörtökén az olvasmányok arról a csodálatról, ámulatról szólnak, amelyet a tömeg érez, látván, hogy Szent Péter Krisztus nevében meggyógyít egy bénát, illetve ezt az érzést tapasztalják a tanítványok is, amikor a feltámadt Jézus megjelenik nekik.

„A csodálkozás, az ámulat nagy kegyelem, amit Isten ad nekünk, amikor találkozunk Jézus Krisztussal. Valami olyasmi, hogy kicsit magunkon kívül vagyunk az örömtől. Nem pusztán lelkesedés ez, amit a szurkolók éreznek, amikor győz a csapatuk, hanem annál mélyebb. Ne higgyük, hogy nem lehetséges megtapasztalnunk ezt az érzést és nincs rá mód, hogy találkozzunk az élő Jézussal! Az Úr megérteti velünk, hogy ez a valóság. És ez csodálatos" – mondta homíliájában a pápa, majd így folytatta:

„Talán az általános tapasztalat inkább éppen ennek az ellenkezője, az, amit az emberi gyengeség, az elmebaj vagy az ördög hitetnek el, hogy a kísértetek, a fantáziálások a valóság. Nem, ez nem Isten. Istentől ez a túlcsorduló öröm származik, amiről azt hisszük, hogy nem lehetséges. Ez az öröm az Úrtól van. Ez a csodálkozás csak a kezdete egy keresztény megszokott lelkiállapotának. Természetesen nem élhetünk örökké a csodálat hangulatában. Ez azonban a kezdet. Ez a csodálat azután nyomot hagy lelkünkben és spirituális vigaszt nyújt annak, aki találkozott Jézus Krisztussal".

„A csodálat, az ámulat után következik tehát a spirituális vigasz, végül az utolsó lépcsőfok a béke. Egy keresztény még a legfájdalmasabb megpróbáltatásban sem veszíti el lelke békéjét és Jézus jelenlétét. Egy kis bátorsággal így imádkozhat: „Uram, add meg nekem ezt a kegyelmet, amely a veled való találkozás jele: a spirituális vigasz és a béke. Ezt a békét nem veszíthetjük el, mert nem a miénk, hanem az Úr békéje: az igazi béke nem adás-vétel tárgya. Isten ajándéka.

Kérjük tehát a spirituális vigasz és a spirituális béke ajándékát, amely azzal a csodálattal kezdődik, amit a Jézus Krisztussal való találkozás öröme nyújt" – fejezte be homíliáját Ferenc pápa.

A szentmise végén szokásához híven, Ferenc pápa a kápolna egyik utolsó sorában foglalt helyet.

Nyissuk meg szívünket az isteni megbocsátás édessége iránt

„Nyissuk meg szívünket az isteni megbocsátás édessége iránt" – erre hívott homíliájában a Szentatya. „Minden ember megéli a bűnös éjszakáját, de Jézus mindenki számára tartogat egy simogatást" – hangsúlyozta a pápa, aki összehasonlította a korrupt ember és a bűnös éjszakáját.

Amikor Júdás kilép a Cenákulumból, hogy elárulja Jézust, kint éjszaka van – jegyzi meg János evangélista. Ebből a környezeti leírásból indult ki Ferenc pápa rövid elmélkedésében, amely aztán az emberi lelkiismeret alapos tanulmányozásához vezetett. Az éjszaka, amely betakarja Júdást egyben az a sötétség is, amelyben a szív is csak tapogatózik. Sőt egy még rosszabb dolog: a „korrupt, megvesztegetett ember éjszakáját" is jelenti, egy állandó sötétséget, amelyben a szív úgy bezárul, hogy nem tud és nem is akar kijönni onnan.

Ezzel szemben azonban másféle a „bűnös éjszakája": egy átmeneti éjszaka csupán, amelyet mindannyian ismerünk. Hány ilyen éjszakánk volt? Hányszor éltünk meg olyan időket, amikor eljött az éjszaka és a szívben is minden elsötétült...? Majd utat tör magának a remény és arra ösztönöz bennünket, hogy újra találkozzunk Jézussal – folytatta homíliájában a Szentatya. A bűnös éjszakájától nem félünk. A legszebb dolog a bűn nevét kimondani és meggyónni, ezáltal megélni Szent Pál tapasztalatát, amely megerősíti, hogy bűneiben dicsősége a keresztre feszített Krisztus volt. Hogy miért? – tette fel kérdés Ferenc pápa. Mert bűnei közepette rátalált a keresztre feszített Krisztusra, aki megbocsátott neki.

A megbocsátás édességét megérezni – ez volt Ferenc pápa kedd reggeli homíliájának másik témája. Az „éjszakák" során, amikor bűnöket követünk el, mert bűnösök vagyunk, mindig jelen van az Úr simogatása. Ez késztet bennünket arra, hogy azt mondjuk: „Ez az én dicsőségem. Szegény bűnös vagyok, de Te vagy az Üdvözítőm!". A Szentatya ezután emlékeztetett Jézus tekintetére, amellyel megbocsátott Péternek, aki megtagadta Őt. Majd arra hívott, hogy nyissuk meg szívünket a megbocsátás édes íze felé. „Gondoljunk arra, hogy milyen szép szentnek lenni és érezni, hogy megbocsátottak nekünk. Bízzunk ebben a Jézussal való találkozásban és megbocsátásának édes ízében" – zárta szentbeszédét Ferenc pápa.

Testvéreinkről rosszat mondani, olyan mintha elárulnánk Jézust

A Szentatya Júdás árulását a pletykálkodáshoz hasonlította rövid homíliájában, amelyet a szálláshelyén szerda reggel megtartott szentmise során mondott. A Nagyszerda evangéliumáról fejtette ki gondolatait.

A nagyszerdai evangélium leírja, hogy Júdás 30 ezüstért árulja el Jézust. Júdás a tizenkét apostol és Jézus barátai közül egy, azok közül való, akik a legközelebb álltak Hozzá. Júdás elmegy a főpapokhoz, hogy az árról alkudozzon. „Jézus olyan, mint egy árucikk, akit eladnak. Sokszor megesik a történelem és saját életünk „piacán" is, hogy a 30 ezüstöt választjuk és elhagyjuk Jézust. Előfordul, hogy testvéreinkkel, barátainkkal tesszük ezt. Akkor történik meg, amikor egymásról pletykálunk. A személy, akiről beszélünk, árucikké válik. És milyen könnyen megtesszük" – tette hozzá a Szentatya. „Olyan ez, mint Júdás cselekedete. Nem tudom, hogy miért, de a pletykálásban van egyfajta sötét öröm" – jegyezte meg a pápa, majd azt kérte, hogy soha ne mondjunk rosszakat másokról. „Júdásnak, amikor elárulta Jézust, bezárult a szíve, nem volt megértő, nem volt benne szeretet és barátság. Mi is, amikor pletykálkodunk, ugyanígy járunk el.

Kérjünk bocsánatot, ha ezt tesszük egy barátunkkal és egyben Jézussal. Kérjük a kegyelmet, hogy senkiről ne pletykálkodjunk. Ha meglátjuk valakinek a gyengeségeit, imádkozzunk az Úrhoz érte: „Uram, segítsd meg őt!" – hangsúlyozta szerda reggeli homíliájában Ferenc pápa.

Köszönöm, Uram! Köszönet türelmedért

„A Nagyhéten gondoljunk arra a türelemre, amellyel Isten viszonyul mindannyiunkhoz" – mondta a Szentatya hétfő reggeli rögtönzött homíliájában vatikáni szálláshelyének kápolnájában.

Isten ember iránti végtelen türelmének jele tükröződik vissza Jézus Júdás iránti türelmében. Ferenc pápa abból a mai evangéliumi jelenetből indult ki, amelyben Júdás kritizálja, hogy Mária, Lázár testvére 300 gramm értékes nárduszolajjal megkente Jézus lábát, ahelyett, hogy eladta volna és az összeget a szegényeknek juttatta volna. János az Evangéliumban megjegyzi, hogy „ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta." Jézus mégsem azt mondja neki: „Tolvaj vagy", hanem szeretettel fordul hozzá. Jézus türelmes volt Júdással, igyekezett magához vonzani türelmével és szeretetével. „Jó lesz, ha a Nagyhéten Isten türelmére gondolunk. Az Úr türelmes irántunk, gyengeségeinkkel és bűneinkkel szemben."

Az Izajás könyvéből való első olvasmányra utalva Ferenc pápa hangsúlyozta, hogy Isten szolgája alakjának bemutatásával Jézus szelídségére, türelmére világít rá, ami megegyezik Isten türelmével. Amikor erre gondolunk, ez egy misztériumnak tűnik. Rengeteg dolgot elkövetünk, de Ő türelmes velünk szemben, ahogy az Evangéliumban szereplő atya, aki távolról látja fiát elmenni örökségével. Miért távolról? – tette fel a pápa a kérdést. Azért, mert mindennap felment a magaslatra, hogy megnézze visszatér-e fia. Ez Isten és Jézus türelme. A Nagyhéten gondoljunk egy személyes kapcsolatunkra – kérte Ferenc pápa. Gondoljuk végig, hogy saját életünkben hogyan volt türelmes Jézus velünk? Majd szívünkből egyetlen szó fakad fel: „Köszönöm, Uram! Köszönet türelmedért" – zárta homíliáját a Szentatya.

Arra van szükség, hogy az egyház az egyszerűséget és az alázatot öltse magára

Szerdán reggel a Szent Péter bazilika katedra oltáránál Angelo Comastri bíboros, a pápa vatikánvárosi helynöke szentmisét mutatott be a vatikáni alkalmazottaknak. A szertartás végén nagy meglepetést okozva Ferenc pápa a Szent Márta Házban megtartott reggeli szentmiséjét követően csatlakozott a bazilikában összegyűltekhez és rögtönzött beszéddel köszöntötte a híveket.

Ferenc pápa a vatikáni alkalmazottakhoz fordulva felidézte XXIII. János pápa egyik mondását. Egy nagykövet egyszer megkérdezte János pápát: „Szentatya, mennyien dolgoznak a Vatikánban? A fele" – válaszolta XXIII. János. Ferenc pápa a viccet követően hozzátette: „biztos vagyok benne, hogy ti ahhoz a félhez tartoztok, akik dolgoznak." Köszönetet mondott munkájukért és a szentmiséért, majd kérte, hogy imádkozzanak Érte is, mert Ő is bűnös, mint mindenki más. Hangsúlyozta, hogy hűséges akar maradni az Úrhoz.

1958. október 29-én egy nappal megválasztása után János pápa nagyon szomorú, majdnem csak megkeseredett volt az asztalnál, amikor Capovilla prelátus, titkára megkérdezte Tőle: „Szentatya, valami rossz dolog történt?" „Nagy megaláztatásban volt részem" – válaszolta XXIII. János. „Mi történt? A választás napján talán méltatlannak érezte magát?" – kérdezte titkára. „Nem, ez Isten akarata volt. De a megválasztás után minden bíboros engedelmességet tett. Sorban elém járultak és megcsókolták a lábamat – ahogy ez akkoriban szokás volt. És képzelje, még Elia Della Costa bíboros, az a szent ember is. Nagyon megalázva éreztem magam" – vallotta meg XXIII. János, majd így folytatta: „Loris atya, ezeket a dolgokat meg kell változtatni. Arra van szükség, hogy az egyház az egyszerűséget és az alázatot öltse magára. És akkor Krisztus világossága felragyog az egyház arcán."

Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Bálványimádók és lázadók a „mindig így csináltuk”-nál megragadt keresztények

Az evangéliumot olvassuk a tévésorozatok helyett: kéri a pápa keddi homíliájában

Az üdvösség és Jézus közbenjárása fontosabb a gyógyulásoknál - a pápa homíliája

A keresztények ne a világ szerint gondolkodjanak, hanem Istent kövessék elméjükkel, szívükkel és lelkükkel

A hit nem magánügy, imádjuk Istent a végsőkig, a hittagadás és az üldözések ellenére

Az idő Istenhez tartozik, mi emberek csak a pillanat urai vagyunk