Jézus mindig vár ránk, ez Isten alázata. A pápa az első olvasmány után felhangzott (122) Zsoltár szavaiból indult ki: „Öröm töltött el, amikor jelezték: Indulunk az Úr házába". Az Úr jelenléte mindig elkísér bennünket. Isten népének történetében vannak szép pillanatok, amelyek örömöt okoznak és vannak fájdalmas pillanatok is, a vértanúság, a bűn pillanatai.
A rossz és a jó pillanatokban azonban egy dolog mindig ugyanaz: az Úr mindig jelen van, soha nem hagyja el népét! Mert az Úr, az első bűn napján eldöntötte, elhatározta: együtt halad népével a történelemben. És Isten, akinek nincs történelme, mert örökkévaló, történelmet akart írni, népével együtt akart haladni. Sőt, még ennél is többet tett: hozzánk hasonlóvá vált, egy lett közülünk, velünk halad Jézusban. Ez sokat mond számunkra Isten alázatáról.
Ezért mondhatjuk tehát azt, hogy Isten nagysága éppen alázatában van. Népével együtt akart haladni. És amikor népe eltávolodott tőle a bűnbeeséssel, a bálványimádással, Isten akkor is ott volt és várakozott. És Jézus is ezzel az alázatos magatartással jön el közénk. Együtt akar haladni Isten népével, a bűnösökkel; együtt halad a gőgösökkel is. Az Úr olyan sokat tett, hogy segítse ezeknek a farizeusoknak a gőgös szívét.
Alázat. Isten mindig vár ránk. Isten mindig mellettünk van, Isten velünk halad, alázatos: mindig vár ránk. Jézus mindig vár ránk. Ez Isten alázata. És az egyház örömmel énekli Istennek ezt az alázatát, mint az előző zsoltárral: „Örömmel megyünk majd az Úr házába". Örömmel megyünk, mert Ő elkísér bennünket, velünk van. És Jézus Urunk személyes életünkben is elkísér bennünket: a szentségekkel. A szentség nem egy mágikus rítus: találkozás Jézus Krisztussal, találkozunk az Úrral. Az Úr az, aki mindig mellettünk van és elkísér bennünket.
Jézus „útitársunk" lesz. A Szentlélek is elkísér bennünket és mindent megtanít, amit mi nem tudunk szívünkben és emlékeztet mindarra, amit Jézus tanított nekünk. Ezáltal érezteti a jó út szépségét. Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek elkísérnek bennünket az úton, velünk együtt írják a történelmet. Az egyház ezt ünnepli olyan nagy örömmel az Eucharisztiában is, a negyedik eucharisztikus imában, amely Isten olyan nagy szeretetéről énekel, arról az Istenről, aki alázatos akart lenni, aki mindnyájunk útitársa akart lenni és velünk együtt akart történelmet írni.
És ha Ő belépett velünk a történelembe, akkor mi is lépjünk be egy kicsit az Ő történelmébe, vagy legalább kérjük Tőle a kegyelmet: hagyjuk, hogy Ő írja történelmünket, hogy Ő írja történelmünket, ami így biztos lesz".