Gyermekkoromra visszaemlékezve átlagos volt. Többnyire szüleimnek igyekeztem megfelelni. A szüleimtől mindent megkaptam, szükséget sohasem szenvedtünk. Valahogy a szeretetet nem tapasztaltam. Egészen kicsi koromtól kövér voltam, sokkal súlyosabb mint a velem hasonló életkorúak. Emiatt kiközösítettek az osztálytársak, család részéről is kaptam címkéket. Gátlálsos lettem, nem tudtam elfogadni magamat és még jobban menekültem az ételbe és az édességbe. Helytelen étkezési szokásaimnak következményei is lettek.
Középsikolát Székelyudvarhelyen végeztem, tanítóképzőt, bentlakásban laktam, ahol vezetőszerepet vívtam ki magamnak. Ott elfogadtak, de a lelki problémák maradtak. A képző elvégzése után tanítani kezdtem, de egyre azt éreztem, hogy olyan üres vagyok és egyáltalán nem felnőtt.
Párkapcsolatom nem alakult, magányossá váltam, mivel azt éreztem, hogy engem így nem fogadnak el, nem szeretnek.
Találkoztam két kolleganővel, akik már Isten útján jártak. Rendszeresen egy közösségbe jártak. Irigy voltam a nyugalmukra, békéjükre. Egy évig próbáltak megközelíteni, míg végül elhívtak a Búzamag közösségbe. Imaszolgálat volt. Nem értettem semmit. Akkor pillanatnyilag úgy döntöttem, hogy ide többet nem jövök. Aztán egy hónap múlva elmentem, ahol egy testvér tanításán keresztül szólt az Isten hozzám. Úgy éreztem, hogy pont nekem szól az, hogy aki rátette a kezét az ekeszarvára és visszatekintget nem méltó a mennyek országára. Úgy éreztem, hogy gyakran tekintgetek vissza a múltamra és nem tudok továbblépni a tulajdonképpeni problémáimból. Innen indultam el, kezdtem rendszeresen járni közösségbe és 4 hónapig kb. csak sírtam minden összejövetelen. Folyamatosan és rendszeresen olvastam a Szentírást. Éreztem egyfajta fellélegzést, felszabadulást. Majdnem egy év után szólt erőteljesebben hozzám az Isten, amikor megértettem, hogy valóban létezik.
Mentem kifele a CSIT zárómiséjére és vasárnap lévén munkások dolgoztak a kanalizálással. Felismertem hogy milyen hálás lehetek Istennek, hogy mindenem megvan egészséges vagyok, családom van, munkahelyem van, mindez miért? Mit kell én ezért tegyek? Akkor fogalmazodótt meg bennem, hogy minél több embert közelebb vinni Istenhez, hogy tapasztalják meg a szeretet és békességet. Utána hívtak el Fülöp kurzusra. Ott tapasztaltam meg a közösség megtartó erejét, a Szentlélekről mint személyről ismereteim mélyültek. Egy pár hónapra rá elmentem egy lelkigyakorlatra, ahol az eddigi életembe kapott, szerzett sérüléseket sikerült letenni. Itt tapasztaltam meg, hogy Isten az ő igéin keresztül szól hozzám, ő gyógyít , nála van az élet, csak el kell kérni. Elindított a gyógyulás folyamatában. Gyógyított az irigységből, önvádból, önzőségből, büszkeségből, hazugságaimból, másoknak való megfelelési vágyambó, helytelen ragszkodásaimból. A Szentlélek rávezetett, hogy édesanyámnak meg kell bocsássak és én is kell lépéseket tegyek, hogy egymás iránt a szeretetünket ki tudjuk fejezni és el is tudjuk fogadni. Úgy érzem, hogy ha nem kerültem volna el ebbe a közösségbe az életem holtvágányra futot volna. Megváltoztam. Érzem, hogy szükségem van, hogy tovább formáljon, alakítson az Isten.
Hálás vagyok Istennek és kérem, hogy mindennap ő adja a világosságot, hogy hogyan éljek, cselekedjek.
Bátorítani tudok mindenkit, hogy ha nem tartozik egy krisztusi közösséghez érdeklődjön a plébániáján és keressen egy közösséget. Meg fogja tapasztalni azt a szeretetet, amellyel az emeberek itt megajándékozzák egymást, azt a megtartó erőt amelyekre mindennapokban szüksége van.
CcI