Részletek

Kategória: Jó hirek

Aki rosszat mond testvéréről, az képmutató, és nincs bátorsága ahhoz, hogy észrevegye saját hibáit. A pletykának bűntény jellege van, mert minden alkalommal, amikor rosszat mondunk testvéreinkről, Káin testvérgyilkos tettét utánozzuk.

 „Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre" (Lk 6,39-42) – indult ki a napi evangéliumi szakaszból Ferenc pápa. Jézus kérdése felrázza minden idők minden emberének lelkiismeretét. Jézus, miután az alázatról szólt, most az ellenkezőjére mutat rá, arra a gyűlöletes magatartásra, amellyel ítélkezünk testvéreink felett. Jézus erőteljes szót használ ennek megjelölésére: hipokrita, vagyis álszent, képmutató.Azok, akik ítélkeznek mások felett, akik rosszakat mondanak másokról, azok hipokriták, álszentek, mert nincs erejük, bátorságuk ahhoz, hogy saját hibáikat észrevegyék. Az Úr nem sokat beszél erről, de később azt mondja, hogy akinek szívében egy kis gyűlölet lakozik testvére iránt, az gyilkos... János apostol első levelében szintén világosan azt írja: aki gyűlöli testvérét, az a sötétségben van; aki ítélkezik testvéréről, a sötétségben halad előre".

Minden alkalommal, amikor szívünkben elítéljük testvérünket, sőt, ami még rosszabb, amikor erről másokkal is beszélünk, gyilkos keresztényekké válunk.

 „Gyilkos keresztény...Nem én mondom, hanem az Úr. És ebben az esetben nincs helye árnyalatoknak. Ha rosszat mondasz testvéredről, megölöd őt. Minden alkalommal, amikor ezt tesszük, Káin tettét utánozzuk, aki a történelem első gyilkosa volt.

 A pápa hozzátette: ezekben a napokban sok szó esik a háborúról és annyira fohászkodunk a békéért. Szükség van megtérésünk gesztusára. A pletykák mindig a bűntett dimenziója felé haladnak. Nincsenek ártatlan pletykák. A nyelvünk, ahogyan Jakab apostol mondta, arra szolgál, hogy dicsőítsük Istent, de amikor arra használjuk, hogy rosszat mondjunk fivérünkről vagy nővérünkről, akkor megöljük Istent, megöljük Isten képmását testvérünkben. Valaki azt mondhatná: vannak, akik megérdemlik, hogy pletykáljanak róluk.

 Azonban ez nem lehetséges: „Menj és imádkozz érte! Menj és vezekelj érte! És ha szükséges, beszélj azzal a személlyel, aki megoldhatja a problémát. De ne mondd el mindenkinek! Pál nagy bűnös volt, és saját magáról ezt mondta: „azelőtt káromkodó, üldöző és erőszakos ember voltam. Ám (Isten) mégis megkönyörült rajtam" (vö. 1Tim 1,13-20).

 Talán senki sem káromkodik közülünk – talán. De ha valaki közülünk pletykál, akkor minden bizonnyal üldöző és erőszakos. Kérjük magunknak és az egész egyháznak a kegyelmet, hogy a pletyka bűntettéből megtérjünk a szeretetnek, az alázatnak, a szelídségnek, a türelemnek, a másik iránti szeretet nagylelkűségének.

Részletek

Kategória: Jó hirek

Jézus mindig vár ránk, ez Isten alázata. A pápa az első olvasmány után felhangzott (122) Zsoltár szavaiból indult ki: „Öröm töltött el, amikor jelezték: Indulunk az Úr házába". Az Úr jelenléte mindig elkísér bennünket. Isten népének történetében vannak szép pillanatok, amelyek örömöt okoznak és vannak fájdalmas pillanatok is, a vértanúság, a bűn pillanatai.

A rossz és a jó pillanatokban azonban egy dolog mindig ugyanaz: az Úr mindig jelen van, soha nem hagyja el népét! Mert az Úr, az első bűn napján eldöntötte, elhatározta: együtt halad népével a történelemben. És Isten, akinek nincs történelme, mert örökkévaló, történelmet akart írni, népével együtt akart haladni. Sőt, még ennél is többet tett: hozzánk hasonlóvá vált, egy lett közülünk, velünk halad Jézusban. Ez sokat mond számunkra Isten alázatáról.

 Ezért mondhatjuk tehát azt, hogy Isten nagysága éppen alázatában van. Népével együtt akart haladni. És amikor népe eltávolodott tőle a bűnbeeséssel, a bálványimádással, Isten akkor is ott volt és várakozott. És Jézus is ezzel az alázatos magatartással jön el közénk. Együtt akar haladni Isten népével, a bűnösökkel; együtt halad a gőgösökkel is. Az Úr olyan sokat tett, hogy segítse ezeknek a farizeusoknak a gőgös szívét.

 Alázat. Isten mindig vár ránk. Isten mindig mellettünk van, Isten velünk halad, alázatos: mindig vár ránk. Jézus mindig vár ránk. Ez Isten alázata. És az egyház örömmel énekli Istennek ezt az alázatát, mint az előző zsoltárral: „Örömmel megyünk majd az Úr házába". Örömmel megyünk, mert Ő elkísér bennünket, velünk van. És Jézus Urunk személyes életünkben is elkísér bennünket: a szentségekkel. A szentség nem egy mágikus rítus: találkozás Jézus Krisztussal, találkozunk az Úrral. Az Úr az, aki mindig mellettünk van és elkísér bennünket.

 Jézus „útitársunk" lesz. A Szentlélek is elkísér bennünket és mindent megtanít, amit mi nem tudunk szívünkben és emlékeztet mindarra, amit Jézus tanított nekünk. Ezáltal érezteti a jó út szépségét. Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek elkísérnek bennünket az úton, velünk együtt írják a történelmet. Az egyház ezt ünnepli olyan nagy örömmel az Eucharisztiában is, a negyedik eucharisztikus imában, amely Isten olyan nagy szeretetéről énekel, arról az Istenről, aki alázatos akart lenni, aki mindnyájunk útitársa akart lenni és velünk együtt akart történelmet írni.

 És ha Ő belépett velünk a történelembe, akkor mi is lépjünk be egy kicsit az Ő történelmébe, vagy legalább kérjük Tőle a kegyelmet: hagyjuk, hogy Ő írja történelmünket, hogy Ő írja történelmünket, ami így biztos lesz".

Részletek

Kategória: Jó hirek

A napi olvasmányokról elmélkedve a Szentatya beszédében azt mondta: egyedül Isten az idő ura. Két tanácsot adott: az imádságban megkapjuk az erényt, hogy meg tudjuk különböztetni életünk minden egyes pillanatát. A Jézusba vett reménységben pedig megtanuljuk, hogy miként tekintsünk a kiszabott időre. Az ima és a megkülönböztetés segít bennünket abban, hogy megfejtsük életünk mozzanatait, és azokat Isten felé irányítsuk. A reménység pedig egyfajta világítótorony, amely távolról pásztázza személyes életünk végső fogódzóit eszkatológikus értelemben is: az idők végezete szempontjából.

Az evangéliumi olvasmányban Jézus elmagyarázza, hogy mi történik a világ vége előtt. Megnyugtató szavakat intéz azokhoz, akik hisznek Istenben: nekik nincs okuk a kétségbeesésre a legnagyobb tragédiák között sem.

Az igazi keresztény férfi vagy nő olyan személy, aki benne tud élni a pillanatban, de benne tud élni az időben is. A pillanat az, amit most éppen a kezünkben tartunk és még abban is szabadok vagyunk, hogy miként ragadjuk meg azt. Ám ez nem azonos az idővel, mert a pillanat elmúlik. Ha azt gondoljuk, hogy uraljuk a pillanatot, akkor elámítjuk magunkat, mert nem vagyunk gazdái az időnek. Az idő ugyanis nem a miénk, az idő Istenhez tartozik, az időnek egyedül az Úr Jézus Krisztus az ura.

Jézus szavai nyomán Ferenc pápa figyelmeztet bennünket: „vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket", mert lesznek olyanok, akik a zűrzavart kihasználva azt mondják magukról, hogy ők a Krisztus. A keresztényeknek a döntő pillanatban imára és megkülönböztetésre lesz szükségük. Ahhoz, hogy az időre tekintsünk, amelynek egyedüli ura Isten, nekünk nincs szükségünk semmiféle erényre. Az erényt is ajándékba kapjuk az Úrtól, az erény a reménység. Mire van tehát szükségünk? Imára és megkülönböztetésre a pillanat számára és reménységre az idő számára.

„A keresztény ember élete minden pillanatában tud várni az Úrra, az idők végén pedig az Úr Jézus Krisztusba helyezi reményét. Adja meg az Úr a kegyelmet, hogy bölcsességgel járjuk az utat, amely megint csak az Ő ajándéka. A bölcsességet, hogy a megfelelő pillanatban tudjunk imádkozni és megkülönböztetni. Az idő pedig, amely Isten hírnöke, adja meg, hogy a reménységben élhessünk."

Részletek

Kategória: Jó hirek

„Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt" – olvassuk Sámuel második könyvében. Isten egész népe nagy ünneplésben volt, mert visszaszerezték Isten ládáját. Dávid magasztaló imája oly túláradó volt, hogy felhagyott minden formasággal és minden erejével táncolni kezdett az Úr színe előtt. Ez az igazi dicsérő ima - magyarázta a pápa, majd hozzátette: e szakasz olvasásakor Sára alakjára gondolt. Sárát, miután megszülte fiát, Izsákot, az Úr arra indította, hogy táncoljon örömében. Ez az idős asszony, amint a fiatal Dávid is örömtáncot lejtett az Úr előtt. Nekünk könnyebb megérteni mit jelent a kérő, vagy a hálaadó imádság, sőt még az adorációs ima megértése sem annyira nehéz. Ezzel szemben a dicsérő imádságot elhanyagoljuk, nem jön ajkunkra spontán módon.

Pedig a dicsérő ima nem a karizmatikus mozgalom tagjainak van fenntartva, hanem minden keresztény számára nyitott. A szentmisében mindennap dicsérő imát mondunk, amikor a Sanctus-t mondjuk. Ez igazi dicsérő ima, amelyben magasztaljuk Istent nagyságáért, és amikor szép dolgokat mondunk róla. Vannak azonban olyanok akik azt állítják, hogy nem képesek ilyen imádságra. Erre ellenvetésként a pápa így válaszolt: hogy lehet az, hogy amikor a kedvenc csapatod gólt lő, akkor nagy örömujjongásban törsz ki, ám nem vagy képes arra, hogy az Úr dicsőségét énekeld? Isten magasztalása nem kerül semmibe. Nem kérünk, nem köszönünk meg semmit, hanem dicsőítünk.

 Teljes szívünkkel kell imádkoznunk. Az igazságosság tette ez, hiszen Isten nagy. Visszatérve a táncot lejtő Dávid példájára a Szentatya felidézte Dávid örömének okát, azt, hogy az Úr ládájának visszaszerzésével, maga Isten tért vissza népe körébe.

 Most az a kérdés - mondta a Szentatya -, hogy nekünk ma mit kell tennünk? Képes vagyok-e én arra, hogy dicsérjem Istent? Amikor a szentmisén a Glóriát és a Sanctus-t imádkozom, ezt egész szívemből teszem, vagy csak gépiesen az ajkammal mondom? Mit üzen nekem az örvendezve táncot járó Dávid, vagy Sára? Ám, amikor Dávid visszatér a palotába Saul király lánya, Mikhál szemrehányást tesz neki és azt kérdezi, hogy volt-e benne szégyenérzet azért, ahogy táncolt.

Erre utalva Ferenc pápa így fogalmazott: „Én azt kérdezem: hányszor szívünk mélyén megvetjük azokat a jó embereket, akik spontán módon fejezik ki Isten dicséretét, mert nem műveltek, mert nem követik az illendőség szabályait? A Biblia azt mondja Saul lányáról, hogy meddő maradt. Mit jelentenek ezek a szavak? Azt jelentik, hogy az öröm és a dicsérő ima gyümölcsözővé, termékennyé tesz minket. A 90 éves Sára termékenysége nagy pillanatában perdül táncra. Aki dicséri Istent, aki magasztalva imádkozik, aki örömmel mondja a Glóriát és a Sanctust a misében, az a férfi és az a nő termékeny. Azok viszont, akik Saul király lányához hasonlóan bezárkóznak a hideg, kimért imádság formalitásába, azok a formaságok meddőségébe zárják magukat. Ezért Ferenc pápa arra kér minket, hogy tartsuk szem előtt a teljes erejéből táncoló Dávid képét és azt, hogy milyen szép dolog, ha dicsérő imát mondunk. Jót tesz nekünk, ha a mai szentmisében elhangzott 23. zsoltár szavaival imádkozunk: „Táruljatok fel, hatalmas kapuk, táruljatok fel, örök kapuk, hadd vonuljon be a dicsőség királya. A seregek Ura, ő a dicsőség királya.