Szilárdan és biztos reménnyel folytassátok a hit útját: az Úr erőt ad ahhoz, hogy az árral szemben haladjunk – buzdította a fiatalokat Ferenc pápa. Mindannyiukat arra buzdította: tegyék fel életüket a „nagy ideálok" megvalósítására.
Követni az Urat, hagyni, hogy Lelke átalakítsa lelkünk „sötét zónáit", azokat a magatartásainkat, amelyek nem felelnek meg Isten tervének, hagyni, hogy lemossa bűneinket, ez olyan út, amelyen sok akadállyal találkozunk. Ezek egyrészt rajtunk kívül esnek, a világban vannak, amelyben élünk. Azonban bennünk is jelen vannak, szívünkben, amely gyakran nem ért meg minket.
A nehézségek, a küzdelmek részét képezik annak az útnak, amely elvezet Isten dicsőségéhez, mint ahogy Jézus is a kereszten dicsőült meg. Mindig fogunk találkozni nehézségekkel életutunkon! Azonban ne veszítsük el a bátorságot: velünk van a Szentlélek ereje és legyőzi küzdelmeinket – mutatott rá homíliájában a Szentatya.
„Jól figyeljetek ide, fiatalok: az árral szemben haladni jót tesz a szívnek, de bátorság kell hozzá és Ő megadja nekünk ezt a bátorságot. Nincsenek nehézségek. Nincs olyan nehézség, küzdelem, értetlenség, amely félelmet ébresztene bennünk, ha egységben maradunk Istennel, mint ahogy a szőlővesszők kapcsolódnak a szőlőtőhöz; ha nem veszítjük el a Vele való barátságunkat, ha egyre több helyet biztosítunk számára életünkben.
Akkor is, és főleg akkor, ha szegénynek, gyengének, bűnösnek érezzük magunkat, mert Isten erőt ad gyengeségünkhöz, gazdagságot ad szegénységünknek, megtérít és megbocsátja bűneinket". Istennel nagy dolgokat vihetünk végbe, érezteti majd velünk azt az örömöt, hogy tanítványai, tanúi vagyunk.
Mély meghatottság tükröződött a bérmálkozók arcán, amikor a pápa kiszolgáltatta számukra a hitüket megerősítő szentséget.
Mint az első Pünkösd napján, most is arra kaptunk meghívást, hogy higgyünk és megtérítsük szívünket, hogy befogadjuk magunkba Isten Szavát, kegyelmét, amely átalakít, és amely életet ad.
A Szentlélek isteni személy, aki tanúságot tesz Jézus Krisztusról bennünk. A pápa rámutatott, hogy a Szentlélek védelmét nevezi Jézus „vigasztalónak", aki megvéd bennünket és mindig mellettünk áll, hogy támogasson.
A keresztény életet nem lehet megérteni a Szentlélek jelenléte nélkül: nem lenne ugyanis keresztény. Vallásos, pogány és kegyes élet lenne, ami hisz Istenben, de az életerő nélkül, amelyet Jézus tanítványainak akart adni. A Szentlélek jelenléte adja ugyanis ezt az életerőt. A Szentlélek tanúskodik Jézusról, hogy mi is tanúságot tudjunk tenni másoknak.
Az első olvasmányban egy Lídia nevű asszonyról van szó, aki Pált hallgatta. Azt olvassuk róla, hogy az Úr megnyitotta szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott. Ezt a Szentlélek viszi végbe: megnyitja a szívet Jézus megismerésére. Nélküle nem ismerhetjük meg Jézust. Felkészít bennünket a Jézussal való találkozásra, hogy az Ő útján járjunk. A Szentlélek cselekszik bennünk a nap során, egész életünkben, mint tanúságtevő, aki megmondja, hol találjuk Jézust .
Ezután a Szentatya többször az imára buzdított, amely az utat jelenti a húsvéti termékenység kegyelmének elnyeréséhez. Ez a gazdagság a Szentléleknek köszönhetően érhető el. Majd a lelkiismeret vizsgálatról szólt, amelyet a keresztények a nap végén végeznek. Ez a „gyakorlat" jót tesz, mert tudatára ébredünk annak, amit szívünkben az Úr tett – mutatott rá a pápa.
Kérjük a kegyelmet, hogy hozzá szokjunk útitársunk, a Szentlélek jelenlétéhez. Kerüljünk közelebb hozzá, mint baráthoz. Jézus azt mondta, hogy nem hagylak egyedül, Őt hagyom neked. Szokjunk hozzá, hogy megkérdezzünk magunktól, mielőtt véget ér a nap: Mit tett ma bennem a Szentlélek? Milyen tanúságtételt adott nekem? Hogyan szólt hozzám? Mit javasolt? Ez az isteni jelenlét segít nekünk, hogy előrehaladjunk az életben, mint keresztények. Kérjük ezt a kegyelmet, hogy minden pillanatban jelen legyen Húsvét termékenysége.
A Szentatya homíliájának középpontjában a béna meggyógyításának evangéliumi szakasza állt (Mt 9,1-8). Jézus kezdetben így szól a bénához: „Bízzál fiam! Bocsánatot nyertek bűneid". Lehet, hogy az illető kezdetben kissé meglepődött, mert fizikailag szeretett volna meggyógyulni.
Azután, mivel az írástudók magukban azzal vádolták Jézust, hogy káromkodik, ugyanis csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket, Jézus testében is meggyógyítja a bénát. Valójában a gyógyítások, a tanítás, az álszentséget bíráló kemény szavak csak jel voltak, jele annak, amit Jézus csinált, vagyis a bűnök bocsánatának. Jézusban a világ kiengesztelődik Istennel, ez a legnagyobb csoda.
Ez a kiengesztelődés a világ újrateremtése: ez Jézus küldetésének legmélyebb értelme. A mi megváltásunk, a világ minden bűnösének megváltása – és ezt Jézus nem szavakkal, nem gesztusokkal teszi, nem úgy, hogy megy az utcán. Nem! Testével teszi! Éppen Ő, Isten, aki hozzánk hasonlóvá válik, emberré lesz, hogy belülről gyógyítson meg minket, bűnösöket.
Jézus megszabadít bennünket a bűntől, azáltal, hogy Ő maga „bűnné" válik, magára veszi az „összes bűnt". Ez az új teremtés. Jézus leszáll dicsőségéből, lealacsonyítja magát egészen a halálig, a kereszthalálig, egészen odáig, hogy így kiált: „Atyám, miért hagytál el engem?" Ez Jézus dicsősége és ez a mi üdvösségünk – mondta csütörtök reggeli homíliájában a Szentatya.
Ez a legnagyobb csoda és ezzel mit tesz Jézus? Gyermekké tesz bennünket, a gyermekek szabadságát adja nekünk. Jézus tette következtében mondhatjuk: Atyánk. Ellenkező esetben soha nem mondhattuk volna ezt: Atyánk. És ez olyan jó és szép, szabad magatartás! Ez Jézus nagy csodája. Minket, a bűn rabszolgáit, mindnyájunkat szabaddá tett, létünket alapjaiban gyógyította meg. Jót tesz nekünk, ha erre gondolunk, hogy milyen szép (Isten) gyermekeinek lennünk, olyan szép a gyermekeknek ez a szabadsága, mert a gyermek otthon van és Jézus kinyitotta nekünk az otthon ajtaját... Mi most otthon vagyunk! Így megértjük, mit jelent, amikor Jézus azt mondja: „Bízzál fiam! Bocsánatot nyertek bűneid".
Ez a gyökere bátorságunknak. Szabad vagyok, Isten gyermeke vagyok.. Az Atya szeret engem és én szeretem az Atyát! Kérjük az Úrtól azt a kegyelmet, hogy jól megértsük ezt a művét, azt, amit Isten Őbenne tett: Isten kiengesztelte magával a világot Krisztusban, ránk bízta a kiengesztelődés szavát és a kegyelmet, hogy erővel és a gyermekek szabadságával adjuk tovább a kiengesztelődésnek ezt a szavát.
Üdvözültünk Jézus Krisztusban! Senki sem lophatja el tőlünk ezt a személyazonosító igazolványt. Engem így hívnak: Isten gyermeke! De szép ez az igazolvány! Családi állapota: szabad! Így legyen"
Aki rosszat mond testvéréről, az képmutató, és nincs bátorsága ahhoz, hogy észrevegye saját hibáit. A pletykának bűntény jellege van, mert minden alkalommal, amikor rosszat mondunk testvéreinkről, Káin testvérgyilkos tettét utánozzuk.
„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre" (Lk 6,39-42) – indult ki a napi evangéliumi szakaszból Ferenc pápa. Jézus kérdése felrázza minden idők minden emberének lelkiismeretét. Jézus, miután az alázatról szólt, most az ellenkezőjére mutat rá, arra a gyűlöletes magatartásra, amellyel ítélkezünk testvéreink felett. Jézus erőteljes szót használ ennek megjelölésére: hipokrita, vagyis álszent, képmutató.Azok, akik ítélkeznek mások felett, akik rosszakat mondanak másokról, azok hipokriták, álszentek, mert nincs erejük, bátorságuk ahhoz, hogy saját hibáikat észrevegyék. Az Úr nem sokat beszél erről, de később azt mondja, hogy akinek szívében egy kis gyűlölet lakozik testvére iránt, az gyilkos... János apostol első levelében szintén világosan azt írja: aki gyűlöli testvérét, az a sötétségben van; aki ítélkezik testvéréről, a sötétségben halad előre".
Minden alkalommal, amikor szívünkben elítéljük testvérünket, sőt, ami még rosszabb, amikor erről másokkal is beszélünk, gyilkos keresztényekké válunk.
„Gyilkos keresztény...Nem én mondom, hanem az Úr. És ebben az esetben nincs helye árnyalatoknak. Ha rosszat mondasz testvéredről, megölöd őt. Minden alkalommal, amikor ezt tesszük, Káin tettét utánozzuk, aki a történelem első gyilkosa volt.
A pápa hozzátette: ezekben a napokban sok szó esik a háborúról és annyira fohászkodunk a békéért. Szükség van megtérésünk gesztusára. A pletykák mindig a bűntett dimenziója felé haladnak. Nincsenek ártatlan pletykák. A nyelvünk, ahogyan Jakab apostol mondta, arra szolgál, hogy dicsőítsük Istent, de amikor arra használjuk, hogy rosszat mondjunk fivérünkről vagy nővérünkről, akkor megöljük Istent, megöljük Isten képmását testvérünkben. Valaki azt mondhatná: vannak, akik megérdemlik, hogy pletykáljanak róluk.
Azonban ez nem lehetséges: „Menj és imádkozz érte! Menj és vezekelj érte! És ha szükséges, beszélj azzal a személlyel, aki megoldhatja a problémát. De ne mondd el mindenkinek! Pál nagy bűnös volt, és saját magáról ezt mondta: „azelőtt káromkodó, üldöző és erőszakos ember voltam. Ám (Isten) mégis megkönyörült rajtam" (vö. 1Tim 1,13-20).
Talán senki sem káromkodik közülünk – talán. De ha valaki közülünk pletykál, akkor minden bizonnyal üldöző és erőszakos. Kérjük magunknak és az egész egyháznak a kegyelmet, hogy a pletyka bűntettéből megtérjünk a szeretetnek, az alázatnak, a szelídségnek, a türelemnek, a másik iránti szeretet nagylelkűségének.
Jézus mindig vár ránk, ez Isten alázata. A pápa az első olvasmány után felhangzott (122) Zsoltár szavaiból indult ki: „Öröm töltött el, amikor jelezték: Indulunk az Úr házába". Az Úr jelenléte mindig elkísér bennünket. Isten népének történetében vannak szép pillanatok, amelyek örömöt okoznak és vannak fájdalmas pillanatok is, a vértanúság, a bűn pillanatai.
A rossz és a jó pillanatokban azonban egy dolog mindig ugyanaz: az Úr mindig jelen van, soha nem hagyja el népét! Mert az Úr, az első bűn napján eldöntötte, elhatározta: együtt halad népével a történelemben. És Isten, akinek nincs történelme, mert örökkévaló, történelmet akart írni, népével együtt akart haladni. Sőt, még ennél is többet tett: hozzánk hasonlóvá vált, egy lett közülünk, velünk halad Jézusban. Ez sokat mond számunkra Isten alázatáról.
Ezért mondhatjuk tehát azt, hogy Isten nagysága éppen alázatában van. Népével együtt akart haladni. És amikor népe eltávolodott tőle a bűnbeeséssel, a bálványimádással, Isten akkor is ott volt és várakozott. És Jézus is ezzel az alázatos magatartással jön el közénk. Együtt akar haladni Isten népével, a bűnösökkel; együtt halad a gőgösökkel is. Az Úr olyan sokat tett, hogy segítse ezeknek a farizeusoknak a gőgös szívét.
Alázat. Isten mindig vár ránk. Isten mindig mellettünk van, Isten velünk halad, alázatos: mindig vár ránk. Jézus mindig vár ránk. Ez Isten alázata. És az egyház örömmel énekli Istennek ezt az alázatát, mint az előző zsoltárral: „Örömmel megyünk majd az Úr házába". Örömmel megyünk, mert Ő elkísér bennünket, velünk van. És Jézus Urunk személyes életünkben is elkísér bennünket: a szentségekkel. A szentség nem egy mágikus rítus: találkozás Jézus Krisztussal, találkozunk az Úrral. Az Úr az, aki mindig mellettünk van és elkísér bennünket.
Jézus „útitársunk" lesz. A Szentlélek is elkísér bennünket és mindent megtanít, amit mi nem tudunk szívünkben és emlékeztet mindarra, amit Jézus tanított nekünk. Ezáltal érezteti a jó út szépségét. Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek elkísérnek bennünket az úton, velünk együtt írják a történelmet. Az egyház ezt ünnepli olyan nagy örömmel az Eucharisztiában is, a negyedik eucharisztikus imában, amely Isten olyan nagy szeretetéről énekel, arról az Istenről, aki alázatos akart lenni, aki mindnyájunk útitársa akart lenni és velünk együtt akart történelmet írni.
És ha Ő belépett velünk a történelembe, akkor mi is lépjünk be egy kicsit az Ő történelmébe, vagy legalább kérjük Tőle a kegyelmet: hagyjuk, hogy Ő írja történelmünket, hogy Ő írja történelmünket, ami így biztos lesz".